A váratlan messiás – Geno Smith

Geno Smith a 2022-es idény egyik legnagyobb meglepetése, aki a semmiből objektíve top 3-as szinten teljesít ugyanabban a csapatban, ahol Russell Wilson szenvedett utolsó éveiben. Sokan már a Seahawks új franchise irányítóját látják benne, ami egyelőre erős túlzás, de a helyzete mindenképp biztató azok után, hogy 2015-ben szó szerint kiütötték az NFL kezdő irányítóinak köréből (az állkapcsa is beletört).

Becsületes nevén Eugene Cyril Smith III igazi sportoló családba született és nem volt kérdés, hogy ő is ezzel fog foglalkozni. Egy sikeres középiskolai karrier után négycsillagos tehetségként tartották számon, így bőven volt ajánlata a jobb futballprogramokból. Ő végül a West Virginia ajánlatát fogadta el, ahol freshmanként ugyan nem kapott sok szerepet, de másodévesként már övé volt a kezdő pozíció.

Ahhoz képest, hogy a prototípus méretei (191 centi, 100 kiló) mellé kiváló atletikusság is társult, nem igazán volt domináns. A 2763 passzolt yard és 24 TD (hét INT mellett) ugyan nem lenne rossz, de a 217 futott yard 106 próbálkozásból kifejezetten csalódást keltő volt. Ez utóbbin a későbbiekben sem tudott javítani, volt olyan idénye, amikor -33 yardot gyűjtött a földön, viszont a passzjátéka rendben volt, pláne azok után, hogy Dana Holgorsen lett a csapat főedzője 2011-ben.

Az új HC-vel Smith szárnyalni kezdett: a következő két évben (26 mérkőzés) 8590 yardot és 73 TD-t passzolt mindössze 13 INT mellett. Ezek után nem volt meglepő, hogy meghívták a Combine-ra, de felemásra sikerültek a felmérők. Ugyan a karjával és az általános atletikusságával mindenki meg volt elégedve, de a pontosságával és úgy általában a passzjátékával azért voltak kérdések profi szinten. Ennek ellenére sokan azt sem tartották kizártnak, hogy akár a Chiefs is lecsaphat rá az 1/1-es cetlivel, vagy ha más nem, akkor a Mark Sanchezzel és Tim Tebow-val fémjelzett Jets elviszi valamelyik első körös pickjével (1/9, 1/13).

Addig pattogott, míg pofánverték

A nagy hype ellenére Smith szó szerint a kutyának sem kellett, pedig az egyetlen riválisa EJ Manuel volt (ő végül 1/16-os lett). Aztán kiderült, hogy a fiatal irányító nem volt épp a legszimpatikusabb figura, és az óriási pofáraesése (végül csak a második körben választotta ki a Jets) leginkább annak volt köszönhető, hogy konkrétan egy arrogáns gyökér volt.

[ppp_patron_only level=”1450″ silent=”no”]

“A legnagyobb probléma vele az, hogy nem érti, mit nem tud. Nem hiszem, hogy képes lenne instrukciókat követni, mert egyszerűen nem hajlandó odafigyelni vagy beszélni az edzőkkel. Nem kérdés, hogy tehetséges, erős a karja, a szűk ablakokba is bedobja a labdát, rengeteg mindenre képes. De jelenleg nem tudsz neki semmit sem mondani, mert azt hiszi, hogy tökéletes és mindent tud”

– nyilatkozta róla egy executive még 2013-ban, és mint kiderült, igaza volt.

Ugyan Smith képes volt lenyomni Tebow-t és Sanchezt, megszerezve ezzel a kezdő pozíciót, de sok haszon nem volt belőle. Ugyan a Jets 8-8-as mérleggel végzett, de ő ehhez 55,8 százalékos passzpontossággal, 3046 yarddal, 12 TD-vel és 21 INT-vel járult hozzá (plusz volt volt 366 futott yardja, hat TD-je és négy fumble-je). Második évére sem javult a játéka, a csapat is összeomlott körülötte, és ugyan volt pár emlékezetesebb megmozdulása, egyértelmű bustnak tűnt.

A sors viszont úgy tűnt, hogy megkíméli. Rex Ryant kivágta a Jets, az új főedző Todd Bowlestól pedig mindenki azt várta, hogy egy kiegyensúlyozott, egészséges légkört teremt az öltözőben, amire akkoriban óriási szükség lett volna. Benne volt a pakliban, hogy a változás Smith-re is jó hatással lesz, de nem sokkal a szezon kezdete előtt, 2015. augusztus 11-én annyira összebalhézott a védőfalember IK Enemkpalival az öltözőben egy 600 dolláros tartozás miatt, hogy a védőfalember egyszerűen pofán verte.

Enemkpali soha nem volt egy jó játékos, a 118 kilójával és 185 centis magasságával annyira félelmetes sem lehetett egy Smith méretű ember számára, de mint kiderült, rohadt nagyot tudott ütni. Az irányítónak a 600 dolláros vitában eltört az állkapcsa, ami miatt a cserének hozott Ryan Fitzpatrick megkapta a kezdő pozíciót, és mivel jól ment a szekér, nem is engedte ki a kezéből.

Ez olyannyira megpecsételte Smith sorsát, hogy 2015 és 2020 között összesen háromszor váltott csapatot, csak két meccsen kezdett és mindössze 61 passzkísérlete volt. Nem volt ember, aki látta volna benne a kezdőt akárcsak bridge QB-ként, de aztán tavaly Russell Wilson megsérült, és ha mást nem, Pete Carrollt meggyőzhette arról, hogy 31 évesen még lehet számára visszaút.

Miért nem működött Wilsonnal?

A Seahawksnak nem sok kellett ahhoz, hogy a 2012-ben harmadik körös Russell Wilsonnal dinasztiává váljon, és bár a címvédés végül nem jött össze, egy percig nem volt kérdés, hogy a csapat évekig rendben lesz. Wilson az NFL egyik top 5-ös irányítójává vált, sok tekintetben úttörő volt, nem mellesleg pedig 2012 és 2020 között csak egyszer nem jutott rájátszásba a Seattle-lel.

Eközben viszont az NFL szép lassan átalakult. Sean McVay és Kyle Shanahan, illetve az őket másoló főedzők és támadókoordinátorok elkezdték leuralni a ligát, amire a védőkoordinátorok a Vic Fangio féle védelemmel kezdtek válaszolni. Ennek az lett az eredménye, hogy egyre inkább felértékelődött a safetyk szerepe és egyre több csapat kezdett két mélységi safetyvel felállni. Ez a pálya közepét egyáltalán nem támadó, 50+ yardos bombákból élő Wilsonnak nagyon nem ízlett már 2020-ban sem, így kiharcolta magának, hogy a Rams passzjátékért felelős koordinátora, Shane Waldron legyen a Seahawks támadókoordinátora.

Az elképzelés alapvetően nem lett volna rossz. A McVay féle Rams offense Jared Goffal egymásra épülő rövid- és középtávú passzkoncepciókra alapozott, megfűszerezve wide zone futásokkal és rengeteg play actionnel – csupa olyan dolog, ami vagy hiányzott a Seahawks playbookjából, vagy jó volt benne Wilson. Ráadásul a Seattle irányítója messze jobb volt, mint Goff – Wilsonnak nem kell mindent a fülére mondani és képes az egész védelmet olvasni, nem csak a pálya egyik oldalát, bónuszképp pedig zseniálisak a hosszú passzai.

Ugyan Waldront senki sem gondolta egy McVay 2.0-nak, de a legtöbben arra számítottak, hogy a Seahawks offense be fog robbanni (nagyjából úgy, ahogy a Rams csinálta Matt Stafford érkezése után). A terv viszont mellé ment. Bár a futójáték néha elkaristolt, de Wilson nem tudott vagy nem volt hajlandó változtatni a játékstílusán (ugyanez a helyzet most Denverben is), így hiába volt DK Metcalf vagy Tyler Lockett rendre üresen a pálya közepén, a labdák nem érkeztek. És mivel a hosszú passzokat a védelmek nem nagyon engedték, így a végeredmény az lett, hogy Wilson statisztikái elég jól néztek ki (a keze azért el-elsült párszor meccsenként), de a Seahawks offense összességében szenvedett.

A szezon után sokan hibáztatták Waldront a történtekért, de azóta nagyot változott a világ. Egyrészt Wilsonnak Denverben sem megy, sőt látványosan összezuhant a játéka ugyanazon okok miatt, amik Seattle-ben is limitálták, másrészt a Seahawks offense berobbant azzal a Geno Smith-szel, akit az előszezonban megversenyeztettek Drew Lockkal.

Miért működik Genóval?

Ahogy fentebb említettem, a 2019 óta a Seahawks kötelékébe tartozó Smith tavaly Russell Wilson sérülése után a kezdőben találta magát és három meccsen is ő vezette ki a támadókat a pályára. Az első kezdőként megvívott meccse a Steelers ellen volt, a mérkőzésről pedig a következőket írtam tavaly:

Kifejezetten tetszett az a koncepció, amit a Seahawks próbált. A támadórendszer ugyan le volt butítva, sok volt a viszonylag konzervatív útvonal, de összességében volt elképzelés, ami viszont Wilson bang-bang stílusa miatt gyakran hiányzik. És itt érdemes elgondolkodni azon, hogy bár Wilson önmagában zseniális és rengeteget tud hozzátenni a Seahawks játékához, de nem feltétlenül Pete Carroll elavult filozófiája miatt nem tud kiteljesedni. A LetRussCook csak ideig-óráig működik, mégpedig azért, mert Wilson repertoárjából hiányoznak a pálya közepét célzó rövid- és középtávú passzok.

Nem azért, mert nem tudja megdobni, hanem mert feltehetően nem elég magabiztos ahhoz, hogy félig vakon erőltesse a labdát a sűrűbe. Így viszont nem lehet koncepciózuson haladni, nem lehet 5-8 yardos passzokkal megalapozni a harmadik kísérleteket, így Wilson esetében általában “futás-futás-50 yardos passz” forgatókönyv érvényesül. Genóval viszont működik ez a többjátékos építkezés és most is minden pontszerző drive 6-10 játékból állt. Igaz, cserébe eltűntek a nagy játékok, mert Smith nem tud olyan jól mélyet dobni, de szemre ez a koncepció hatékonyabbnak tűnik még egy Geno Smith-szel is.

Úgy tűnik, hogy valami hasonló járt Pete Carrollék fejében, amikor elcserélték Wilsont (a rendszer jó, csak irányító kell hozzá). Azt valószínűleg ők sem gondolták tavasszal, hogy pont Geno Smith-szel fog működni a rendszer (én egy petákot sem tettem volna rá), de a korábbi második körös irányító egyelőre rácáfol mindenkire.

A Seahawks a passzjátékot illetően hasonló rendszert futtat, mint a Rams csinált Jared Goffal: könnyű olvasásokkal segítik Smith-t, aki a némileg lebutított, de relatíve egymásra épített útvonalakkal és a sok play actionnel folyamatosan képes haladni. Nem erőlteti túl a dolgokat és maximálisan kihozza a rendszer és a két elit elkapója által kínált lehetőségeket, ami azt jelenti, hogy Wilsonnal ellentétben nemcsak, hogy támadja a pálya közepét, de mindezt hatékonyan és magabiztosan teszi.

Ez arra készteti az ellenfelek védelmét, hogy ahogy például tavaly a Rams ellen, úgy most a Seahawks ellen is közelebb legyenek a safetyk a line of scrimmage-hez – és itt történik a varázslat. Egy tipikus rendszerirányító, mint például Goff (és aminek a legtöbben Smith-t gondoltuk) ezt nagyon megszenvedi, mert nem mer/tud mélyre menni és az eddigiek alapján az a sors várt volna Smith-re is. Ő viszont szinte a semmiből Russell Wilson szinten osztogatja a bombákat: a 20+ yardos passzokból szerzett hat TD-je Josh Alennel holtversenyben a legtöbb, mindössze egy picket dobott, a 116,5-ös passer ratingje pedig a hatodik legmagasabb a mezőnyben.

Valami ilyesmire számított volna a Seahawks menedzsmentje tavaly is, de mivel Wilson nem volt jó a közepes és a pálya közepét célzó játékokban, így a safetyk maradtak hátul, az offense pedig végül boom or bust elv szerint működött. Most viszont egy sokkal kiegyensúlyozottabb, kiszámíthatatlanabb és rendszer szinten működőképes támadósora van a csapatnak, Smith pedig olyan magas szinten teljesít, hogy dropbackenkénti playekben negyedik, touchdown passz százalékban hatodik, passzpontosságban második a teljes ligában. Emellett 32 éves korára már a sok poron kívül annyi tudás is ragadt rá, hogy a védelmeket is elég jól olvassa és akár még a játékok áthívásának felelősségét is rá lehet bízni.

Mi lesz hosszú távon?

A hat meccs elég nagy minta ahhoz, hogy Smith-ben egy potenciális franchise irányítót lássunk és egy olyan karrierívet, amit Ryan Tannehill futott be. Vagyis nem reális, hogy a korábbi második körös ezt az All-Pro szintet hosszú távon tartsa, ellenben elképzelhető, hogy a padlója valahol ott legyen a top 16 környékén és egy jól összerakott, tehetséges kerettel rájátszásért küzdjön.

A szerződése jövőre lejár és a jelenlegi játéka simán ér 40+ milliót, de még ha nagyjából tudja is tartani a formáját, akkor is legfeljebb egy két éves, 55-60 millió dolláros szerződés tűnik reálisnak. Ami még mindig sokkal több, mint az idei 3,5 milliós fizetése és alighanem boldogan kiegyezne ezzel, hisz ez azt jelentené, hogy hét év padozás után sikerült új életet lehelni a karrierjébe és lehet még benne pár jó szezon.

[/ppp_patron_only]