Minden érának megvannak a maga legendái. Kivételes játékosok, akik folyamatosan képesek voltak dominálni és a legjobbak legjobbjait is rendre maguk mögé utasítani. Jim Brown nem ilyen volt. Amit ő képviselt, az a legendák között is egy teljesen külön kategóriába helyezi. Soha senki nem lesz hozzá fogható, pedig a pályája csúcsán úgy döntött, hogy inkább színésznek áll.
Brown 1936-ban született Georgiában. Édesapja profi boxoló volt, a tehetsége pedig hatványozottan öröklődött, ugyanis Jim valami elképesztően tehetséges volt szinte mindenben. A gimiben és a Syracuse egyetemen is focizott, kosarazott, atletizált és lacrosse-ozott is, ráadásul olyan szinten, hogy bármelyik sportágban megállta volna a helyét a profik között. Lacrosse játékosként konkrétan annyira dominált, hogy szabályt módosítottak miatta és többé nem lehetett az ütőt szorosan a test mellett tartani, hanem folyamatosan mozgásban kellett tartani. Végül többszörös All-Americannek választották, majd később a Lacrosse Hall of Fame-be is beiktatták – mindezt úgy, hogy ő lett az első fekete játékos, aki bekerült a sportág halhatatlanjai közé.
Ezzel együtt egy pillanatig nem volt kérdés, hogy a futballban fog a leginkább kiteljesedni. A senior szezonjában 986 yardot és 14 TD-t szerzett úgy, hogy mindössze nyolc meccsen lépett pályára a Syracuse. A legjobb meccse a Colgate elleni szezonzáró volt, amikor 197 yard mellett hat TD és hét sikeres extra pont került a neve mellé (Al Bundy who?). Mindezek ellenére nem őt tartották az 1957-es class legjobbjának, de még a posztján sem.
“Sok futó volt olyan jó mint én, de…”
[ppp_patron_only level=”1450″ silent=”no”]
Az 1957-es draft elég ütősre sikerült, az első nyolc pick közül négyen is Hall of Famerek lettek. Ebben az időben még főleg a futójátékról szólt a foci, így nem volt meglepő, hogy az első két választási joggal két futó érkezett a ligába – Jim Brown viszont nem volt köztük. Őt csak a hatodik helyen választotta ki a Cleveland Browns.
“Sok futó volt olyan jó, mint én. A különbség az volt közöttünk, hogy én képes voltam a célomra összpontosítani. Soha nem dőltem hátra, soha nem támaszkodtam csak a természet adta adottságaimra.”
A draft 1/1-ese Paul Hornung lett, aki négy NFL bajnoki címet, illetve egy Super Bowlt nyert a Packersszel, háromszor választották All-Pro-nak és egyszer MVP-nek. Később a Hall of Fame-be is beiktatták, bár ez sokkal inkább volt köszönhető a csapatsikereknek és annak, hogy rúgóként is játszott, mintsem a támadósorban mutatott teljesítményének. Karrierje során mindössze 3711 yardot szerzett 50 TD társaságában, illetve volt 1480 elkapott yardja 12 elkapott TD mellett.
Az 1/2-es Jon Arnettre sem lehet azt mondani, hogy rossz választás lett volna, hisz kétszeres All-Próként és ötszörös Pro Bowlerként vonult vissza, de 10 év alatt soha nem volt 1000 yardos szezonja, a profi karrierjét pedig 3833 futott yarddal és 26 TD-vel fejezte be (az esetében inkább a 222 elkapásból jegyzett 2290 yard és 10 TD az igazán impozáns). Jim Brownhoz képest viszont mindketten bustnak tűnnek.
A Cleveland 1/6-osa a karrierje egészéhez képest középszerű újonc szezont produkált: 12 meccsen 942 yard (78,5 yard meccsenként) és kilenc TD került a neve mellé. Mondjuk ezzel a teljesítménnyel vezette a ligát futott yardokban és elkapásokban, illetve az év újonc támadója mellett az NFL legértékesebb játékosának is megváltoztatták. És igen, Brown esetében ez teljesen középszerű teljesítménynek számít.
Jim Brown kilenc idényt töltött a ligában és soha nem átlagolt olyan kevés yardot meccsenként, mint újoncként, de a kilenc TD-je is holtversenyben a harmadik legkevesebb. Sőt, a kilenc szezonja alatt csupán kétszer fordult elő vele az a csúfság, hogy 1000 yard alatt maradt egy szezonban (ekkor még 12-14 meccsből állt egy alapszakasz) és nem átlagolt legalább 100 yardot meccsenként.
Nem lehet szavakba önteni, hogy ez milyen megismételhetetlen teljesítmény. Az 1950-es és 1960-as években a futball a futókról szólt. Mindenki tudta, hogy futni kell és ennek megfelelően minden védelem erre készült. Ebben a közegben jóval nehezebb volt sikeresnek lenni, mint akárcsak 30-40 évvel később, nem véletlenül lett a fentebb említett Arnett vagy Hornung is többszörös All-Pro/Pro Bowler, amikor még csak az 1000 yard közelébe sem kerültek soha. És ilyen körülmények között tudott Jim Brown hét idényben is 1200+ yardot termelni, így volt képes mérkőzésenként 110,8, 127,3 és 133,1 yardot átlagolni a földön.
“Soha nem érdekeltek a rekordok, mert az én időmben nem voltak rekordok, amiket megdönthettem volna. Most meg ott tartunk, hogy akkor számít jónak egy futó, ha 16 meccsen elérte az 1000 yardot. Ez szinte már megalázó. Ki a fene akar 16 meccsen 1000 yardot szerezni, hacsak nem féllábú?”
A mai napig Brown az egyetlen, aki karrierje során 100+ yardot (104,3) átlagolt meccsenként. Minden idényében Pro Bowlernek választották, nyolcszor lett első csapatos All-Pro (egyszer második csapatos), nyolcszor vezette a ligát futott yardokban és ötször futott TD-kben. Első két évében MVP-nek választották, majd 1964-ben története első bajnoki címéhez vezette a Brownst, majd egy évvel később produkált egy újabb MVP idényt (emellett még kétszer végzett másodikként és egyszer harmadikként az MVP szavazáson).
Ezt lehetetlen kontextusba helyezni, soha senki nem volt ennyire domináns egyetlen poszton sem. És ehhez jön hozzá, hogy elkapásokban is remekelt (262 elkapás, 2499 yard, 20 TD), ő volt az első, aki elérte a 100 futott TD-s álomhatárt, illetve még visszahordóként is sikeres volt. És ki tudja, hol áll meg a számláló, ha a futball egy jól fizető szakma lett volna.
“Sajnálattal, de nem szomorúan hagyom abba”
Brown erősebb, gyorsabb, okosabb és technikásabb volt mindenkinél. A fizikai adottságai (188 centiméter, 105 kg) tökéletesek voltak, soha nem hagyott ki mérkőzést és egyáltalán nem látszottak rajta az öregedés jelei. 1965-ben 1544 yardot és 17 TD-t szerzett 14 meccsen, még a legóvatosabb becslések szerint is volt benne legalább 3-4 kimagaslóan jó szezon. A futball viszont ekkor nem volt egy különösebben jó biznisz, ráadásul nem is jelentett olyan kihívást Brownnak, mint amilyenre vágyott.
A kiváló futó kezdte unni a focit, nem jelentett számára olyan szellemi kihívást, amilyenre szüksége volt (illetve anyagi szempontból is voltak jobb alternatívái). Állítása szerint eleve nem tervezett nagyon hosszú karriert, mindössze még egy idényre tért volna vissza a Brownshoz, amivel kitölti a szerződését (ami 60+ ezer dollárt fizetett volna neki), hogy aztán a társadalmi problémáknak és a színészetnek szentelje az életét. Végül azonban ebből sem lett semmi.
Színészként több kisebb szerep után komolyabb lehetőséget kapott az A Piszkos Tizenkettő című filmben. A forgatás viszont csúszott és már ütközött a Browns futball szezonjával. A futó megpróbálta összeegyeztetni a dolgokat, de a tulajdonos Art Modell ultimátumot adott neki: ha nem jelenik meg időben az edzőtáborban, akkor büntetést és eltiltást kap a csapattól. A keménykedés a lehető legrosszabbul sült el – senki nem mondhatta meg Brownnak, hogy mit tegyen.
“Az eredeti elképzelésem az volt, hogy visszatérek a Brownshoz még egy idényre, de a körülmények mindezt lehetetlenné tették. Ez nem csak arról szól, hogy ütközött a forgatás a futballszezonnal. Több mentális stimulációra van szükségem, mint amennyit a futball adni képes. Szeretnék részt venni abban a rasszomat érintő küzdelemben, amely most az országunkban zajlik, és erre most lehetőségem van. Sajnálattal, de nem szomorúan hagyom abba”
– mondta Brown az egyik interjújában a visszavonulás után.
A legendás futó 12.312 futott yarddal és 106 TD-vel, egy bajnoki- és három MVP címmel fejezte be a pályafutását. Előbbi kettő minden idők legtöbbje volt a visszavonulása pillanatában, ahogy az egy idényben szerzett 1863 yardja is rekordnak számított. 1971-ben beválasztották a Hírességek Csarnokába, a Sporting News a valaha volt legjobb futballistának választotta 2002-ben, a Browns pedig visszavonultatta a 32-es mezszámát és 2016-ban szobrot is emeltek tiszteletére a stadion előtt.
Élet a futball után
Brown soha nem volt egy különösebben tehetséges színész, de a népszerűségét kihasználva kifejezetten sikeres filmes pályafutást tudhat magáénak. Az első főszerepét az 1968-as The Split (Kétes döntés) nevű akciófilmben kapta, ráadásul ezért 125 ezer dollárt fizettek neki. Ezen kívül olyan filmekben játszott, mint a Zebra kutatóállomás vagy a Száz puska, de szerepelt a Minden héten háború vagy a Támad a Mars! című filmekben is, illetve felbukkant többek között a Knight Rider és a Szupercsapat egy-egy epizódjában is.
Távolról sem futott be akkora karriert színészként, mint futballistaként, de nem lehet azt mondani, hogy eltékozolta a tehetségét. Ő lett az első fekete akcióhős, amivel kikövezte az utat a többi kisebbségi színész előtt, ráadásul történelmet írt azzal, hogy a Száz puska című filmben közös szexjelenete volt Raquel Welch-hel – ez volt a filmtörténelem első olyan aktusa két különböző rasszú ember között.
Emellett nagyon aktív szerepet vállalt a fekete kisebbség jogainak kiszélesítésében (a rengeteg említett elsőzés mellett ő lett például a valaha volt első fekete bokszbemondó, aki a tévében szerepelt). Több civil mozgalomban is kulcsszerepe volt, alapítványokat hozott létre hátrányos helyzetű kisebbségek megsegítésére, de felszólalt például Muammad Ali mellett is, aki börtönbüntetéssel nézett szembe, mert nem akart bevonulni a seregbe a vietnámi háború alatt. És persze ott van a futball, ahol szintén tabukat döntött és olyan megbecsülés övezte, amit fekete játékos korábban aligha mondhatott el magáról.
2023. május 18-án, 87 éves korában hunyt el békés körülmények között. Egy kiváló embert és egy utánozhatatlanul nagyszerű futballistát vesztett el a világ. Nyugodjék békében!
[/ppp_patron_only]
