FK! Honors 2021

Az alapszakasz végeztével lezártnak tekinthetjük az egyéni díjak sorsát imádott ligánkban, és az NFL-lel ellentétben mi nem várunk a Super Bowl hetéig, hanem már most hozzá vágjuk a nyertesekhez a méltán híres szobrokat! Lássuk, kik lettek a 2021-es szezon alapszakaszának legjobbjai!

Mielőtt nekilátunk, egy kis műhelytitkot megosztanék, ugyanis eléggé számított pár helyen az utolsó fordulók valamelyike. A 17. forduló előtt lett létrehozva a táblázat a szerkesztőknek, ami a 18. játékhétre fordulva nem egy helyen alaposan megváltozott, gondolom sejtitek kik okozhatták ezt. A végső sorrend nyolc szerkesztő (alatriste, balentin, chester, Höri, katonadani, Leonidasz007, löfli & renningan) összesített szavazata alapján alakult ki, a drámaiság kedvéért pedig növekvő sorrendben haladunk az érdekesebb díjak felé.

Az év újonc védője: Micah Parsons, LB, Dallas Cowboys

Szerintem az első pár hét óta nem volt kérdés az, hogy ki húzza be ezt a díjat, más nem is kapott szavazatot. A Cowboys rookie-jának olyan szinten brutális bemutatkozó szezonja van, hogy egy kategóriával feljebb is simán megállja a helyét a veterán védőkkel szemben. Tudtuk jól, hogy kiváló atléta, és ezt sok támadó ellen tudja majd kamatoztatni, na de ilyen szintű dominanciára, még ha kényszerből is derült ki, senki sem számított.

A dallasi védőfalat nem kímélték a sérülések már az alapszakasz kezdetén, ami miatt Dan Quinn nem ritkán edge rusherként küldte fel Parsonst a pályára, és atya ég. Benne volt a levegőben, hogy hatékonyan sietteti majd az irányítókat blitzeknél, na de hogy a tackle-öket is konzisztensen megverje egy az egyben, arra nem számítottunk, pedig így történt. 64 nyomásgyakorlással fejezte be a szezont, amivel épphogy kicsúszott a PFF-nél a top 10-ből, viszont ezt mindössze 286 pass rush snapen érte el! Viszonyításképp, ilyen kevés snapen az alábbi mutatókat találunk másoknál:

• Carlos Dunlap, 287 snap, 34 nyomás
• Everson Griffen, 285 snap, 35 nyomás
• Montez Sweat, 283 snap, 27 nyomás
• Marcus Davenport, 278 snap, 42 nyomás

Linebackerként azért megjelentek azok a jelek, amiktől óva intettek mindenkit a draftolása előtt, de teljesen vállalható újonc évet hozott le abban a szerepben is, vélhetően ha csak azon a poszton játszik, akkor is behúzta volna az elismerést. Ahogy már említettem, nem igazán lehetett kérdés a szezon eleje óta a nyertes kiléte, és ha pisztolyt tartanának a fejedhez, nem is biztos, hogy kapásból rá tudnál vágni más kiemelkedő újonc védőteljesítményt – ilyen kiemelkedőt biztos nem.

Az év visszatérője: Joe Burrow, QB, Cincinnati Bengals

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Azt mondják az NFL berkekben rutinos rókák, hogy a futball decembertől kezdődik. Joe Burrow ezt rendkívül komolyan vette, és a decemberi formája a csoport élére, egyben a rájátszásba repítette a Bengalst. Amikor a szezon volt a tét, megvillantotta 1/1-es mivoltát, és felpakolt majdnem 1000 yardot két forduló alatt, de nem is ez az igazán hihetetlen. Nagyon sok fiatal irányítóban nem látjuk azt, hogy ők tényleg vezetői tudnak lenni egy öltözőnek, emiatt nem is veszik őket komolyan sem az ellenfelek, sem a csapattársak. Burrow most megmutatta, hogy ő nem ilyen, a keresztszalag-szakadásából felépülve nagyon masszív önbizalmat épített fel magában, és ez a pályán is meglátszik, ami miatt már félve merik őt kritizálni, rettegve a bosszúhadjárattól, amit adott szakember csapata ellen rendez.

Kellett a segítség ehhez a teljesítményhez a csapaton belül, de támadófal szinten egyáltalán nem mondhatjuk el azt, hogy fényesre volt nyalva a kloákája, 51 alkalommal is sackelték a védők, ebből pedig 43 a blokkolók lelkén száradt. Ennek ellenére is összehozott egy elég szép szezont, ami feltette a Bengals támadósorát a top egységek közé, köszönhetően Burrow tökösségének. Dacára a gyenge pass protectionnek, nem fél beleállni a nagy játékokba, passzai 6,4%-a volt Big Time Throw, ha úgy tetszik, a szinte tökéletes passz – ennél nagyobb százalékot csak Jameis Winston és Kyler Murray ért el, mégis csak a passzai 2,4%-a volt turnover veszélyes, ami az ötödik legkisebb százalék.

Nagyon sokáig azt hittük, hogy erre a díjra is rá lehet gravírozni Dak Prescott nevét, hiszen neki is elképesztő idénye volt a bokasérülését megelőzően (és időnként utána is), de végül itt is egyhangú győztes született köztünk.

Az év újonc támadója: Ja’Marr Chase, WR, Cincinnati Bengals

És akkor itt kezd el értelmet nyerni a bevezetőben említett időzítés. Ha ezt a listát a 15. fordulót követően kellett volna leadnunk, akkor alighanem Mac Jones lett volna a győztes. Én személy szerint egyáltalán nem értettem azokat, akik nem voltak képesek őt a helyén kezelni, és az egekig magasztalták, holott azért nem volt konzisztens éve, ellenben így is a legjobb volt az idei classban, még Jaylen Waddle megemberesedése ellenére is. Aztán úgy alakult, hogy lett 266 indokunk meggondolni magunkat – ennyi yarddal küldte haza hősünk a Chiefst Kansas Citybe, amivel a Bengals megnyerte az AFC északi csoportját.

Lehet nem fair egy meccs alapján ez a pálfordulás, de Jones azért nem volt olyan jó, hogy ilyen kiugró teljesítmény után ő maradjon a favorit. Igen, Chase a yardjai majdnem harmadát szerezte csak ezen a két meccsen, na de nem pont azt várjuk el egy top tehetségtől, hogy a kulcspillanatokban jöjjön ki belőle a clutch játékos? Season on the line szituációban lépett elő, és hozta azt a látványt Burrow-val, amit az egyetemi bajnoki évükben láthattunk, és amiért megéri leülni a TV elé nézni ezt a sportágat. Rögtön újonc évében franchise rekordot érő 1455 yardot szorgoskodott össze, mellé pedig 13 hatpontost, tette mindezt 81 elkapásból – ebből következik, hogy 18 yardot átlagol elkapásonként, ami egészen brutális.

Negatívumok vele kapcsolatban talán a dropok lehetnek, amiből 9 is jutott neki, de messze nem azt láttuk mint az előszezonban – szerencsére. Illetve hogy a szezon közepén jóformán eltűnt, legalábbis nem volt kiemelkedő. Erre meg csak azt tudom javasolni, hogy nézzétek vissza mit csinált Marlon Humphreyból, és nem kételkedsz abban, hogy ez a srác megérdemli ezt a díjat. A határ meg a csillagos ég lehet.

Az év general managere: Howie Roseman, Philadelphia Eagles

Az Eagles visszatért a rájátszásba, és ha a miérteket keressük, akkor nagyon sok dolog egy emberhez vezet vissza: Howie Rosemanhez. Kezdjük azzal, hogy be merte vállalni Jalen Hurtsöt Carson Wentz helyett, akiért egyébként korábban ő adott fel elég sok mindent, és lenyelte azt a tengernyi cap space-t, ami utána maradt, és ami tényleges erősítésekhez nem volt elég. Nick Sirianni is egyelőre jóval többet hoz a Sasok vezetőedzőjeként, mint amit gondoltunk róla első körben, remekül épít az offense erősségeire, ami a hasonló szintű vagy gyengébb csapatok ellen rendre győzelmet hozott a konyhára, és amivel a playoff szereplést is kiharcolták.

A szabadon igazolható játékosok közül nyilván nem a világ minden kincsét felajánlva tudott alkotni, ellenben a drafton a manőverezésének hála megszerezte DeVonta Smith-t és mellé egy extra első kört, illetve ami nekem tetszik, az a keretépítés. Roseman mindig is híve volt annak, hogy az egyik legmélyebb kerete legyen az Eaglesnek, és ezt a lehetőségeihez képest kimaxolta 2021-ben is, ilyen kevés pénzből nem sokan tudtak volna jobb keretet összerakni. Illetve kezd kialakulni egy stabil mag, 2023-ra is 40 játékosnak van szerződése, és egyszer elfogy majd a Wentz által hagyott dead cap is.

Innentől kezdtek szorosabbak lenni az eredmények, végül 3 szerkesztő voksa elég volt ahhoz, hogy megnyerje a címet. Mögötte Bill Belichick végzett, aki leginkább az ölébe hullott Mac Jonesszal, és az önmagából kivetkőzött free agency költekezés miatt jöhetett szóba, főleg hogy ezen játékosok nagy része bevált, illetve kapott még szavazatot a Jones família (Cowboys), Duke Tobin (Bengals) és Brian Gutekunst (Packers) is.

Az év koordinátora: Dan Quinn, DC, Dallas Cowboys & Kellen Moore, OC, Dallas Cowboys & Dennis Allen, DC, New Orleans Saints

Bezony, hármas holtverseny. 8 szerkesztő ugyanis nem volt elég ahhoz, hogy egy egyértelmű győztes legyen, de vessetek minket a mókusok elé, ha ti ezt ki tudnátok hozni egy emberre, hiszen mindben van ráció, még azokban is, akik végül lemaradtak.

Quinn megtépázott renoméján kívánt javítani Dallasban, ahol a tavaly ligautolsó védelmet kellett gatyába ráznia, és ez összejött. Ha csapatként nem is feltétlen a Cowboys védelme volt a legrettegettebb, számos játékos egyéni teljesítménye ugrásszerűen nőtt az érkezésével, illetve a két újoncából, Parsonsból és Odighizuwából is kihozta az állatot már a bemutatkozó évükben. Moore már tavaly is elkápráztatott minket, most azonban láthattuk milyen az, amikor egy (majdnem) teljes szezonra megkapja a kezei közé Prescottot. 530 pontot tett fel a dallasi egység, ami a legtöbb a ligában, és amiért sokan félnek tőlük az NFC playoff mezőnyéből mint a tűztől.

Dennis Allen velük szemben szép csöndben végzi a dolgát, olyan szinten nincs körülötte figyelem, hogy sokan azt sem tudják kicsoda ő, hát kérem egy remek szakember. Évek óta nem hogy a víz felett tartja a Saints védelmét, hanem a Titanicot is alájuk rakja, ez idén sem volt másképp. Payton hű cinkosa igazán megérdemelne egy vezetőedzői állást valahol, de mivel alapból figyelemkerülő, lehet nem is vágyna arra a rivaldafényre, amit egy HC poszt adna.

Rajtuk kívül még Todd Downing kapott voksot, aki az oaklandi lebőgése után hosszú évek elteltével ismét kapott egy nagyobb feladatot, és ebből a megtépázott offense-ből is kihozta a maximumot, illetve Steve Spagnuolo, aki életet lehelt a Chiefs szezon elején a Föld középpontjáig temetett védelmébe.

Az év vezetőedzője: Matt LaFleur, Green Bay Packers & Mike Vrabel, Tennessee Titans

Újabb holtverseny, immáron csak kétszemélyes, méghozzá a konferencia két kiemelt csapatáé. Ha csak ezt a tényt vesszük alapul, akkor talán Vrabel érdeme a nagyobb, mert az idei Titansbe bizony bele kellett tenni a coachingot, mert baj baj hátán jött a csapathoz, ennek ellenére sikerült az első kiemelés. Mondjuk az meg egy másik kérdés, hogy az X and O-hoz mennyit tesz hozzá Vrabel, viszont azt nem lehet elvitatni, hogy remek vezető, aki zsinórban cipeli be a csapatot a playoffba, és hát nem feltétlen a playbook mastermindok nyernek csak bajnoki címeket.

LaFleur esetében lehet ez akár egy életmű díj is, hiszen zsinórban harmadik szezonjában ér el legalább 13 győzelmet, történelmi rekordokat döntöget ilyen győzelmi százalékkal, és ahogy tavaly, úgy idén is az NFC élére kormányozta a Packerst. Felmerül a kérdés, hogy ez mennyiben ő, és mennyiben Rodgers érdeme, és nem lehet tagadni ennek a jogosságát, viszont azt sem, hogy a ló túloldalára is át tudnak esni vele kapcsolatban. Azt azért szögezzük le, hogy érdemtelenül nem nyer senki az első három évében közel 40 meccset teljesen újonc vezetőedzőként.

Rajtuk kívül Bill Belichick kapott csak szavazatot, aki egy újonc iránytóval jutott a rájátszásba, de ez a végén már nem volt elég a fenti két kollégája idei évéhez képest.

Az év támadója: Cooper Kupp, WR, Los Angeles Rams

Talán meglepő lehet, de végül közel egyhangú szavazással (mindössze egy megosztott szavazat történt) nyerte nálunk a végül rekordot nem érő, ellenben így is brutális szezonjával Kupp az év támadója díjat. Szinte azonnal megtalálta az összhangot Matthew Stafforddal, de tett is ezért, hiszen a csere bejelentését követően nem sokkal már a playbook tanulmányozására és a mihamarabbi összeszokásra invitálta új csapattársát, és ez a profizmus minden megnyilvánulásából látszik. Nem volt nála dominánsabb elkapó a ligában 2021-ben, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy övé lett a “tripla korona”, azaz a legtöbb elkapás (145), a legtöbb elkapott yard (1947) és a legtöbb elkapott TD is (16).

Ezek mellé ő szerezte a legtöbb first downt a wide receiverek közül (89), rajta volt a legtöbb elhibázott szerelés (24), tényleg minden szinten dominálta idén a ligát. A megosztott “félszavazaton” pedig Jonathan Taylorral osztozik, akinek az MVP kampánya nem tartott túl sokáig, hiszen végül a 2000 yardot sem érte el, és ami még fájóbb számára, hogy a csapata is lemaradt az idei rájátszásról, egy elveszíthetetlennek tűnő szituációban.

Az év védője: TJ Watt, Edge, Pittsburgh Steelers

Szintén egy kiemelkedő szezont produkáló játékos, aki épphogy elmaradt a rekorddöntéstől, de így sem lehet semmi panasz a teljesítményére. Amíg Kupp kiemelte, hogy az ő rekordjait kontextusba kellene helyezni a 17 meccses alapszakasz miatt, addig Wattnak ezzel nem kell takaróznia, hiszen sérülés miatt ő csak 15 meccsen lépett idén pályára, és így is beállította Michael Strahan rekordját. Szemmel látható különbség van a Steelers védelmében akkor, ha nincs a pályán, ilyen szintű pótolhatatlanságra talán egy kollégája sem képes ligaszinten.

Watt nem csak a sackeket halmozza, hanem mindent, amivel segíteni tud a csapatán. 5 kierőszakolt fumble-je volt idén, 21 negatív yardos szerelése, futások ellen is hatékony, és viszonylag közel a LoS-hoz sikerül átlagban szerelnie a futókat, ha felé veszik az irányt. 62 nyomásgyakorlása talán nem tűnik olyan soknak, hiszen elég sok játékos megelőzi ebben, viszont egyrészt csak 392 snapen érte el, másrészt meg ebből a 62-ből összesen 37(!) volt sack vagy QB hit, tehát ennyiszer oda is ért az irányítókhoz, ilyen magas számot pedig senki nem tudott elérni a ligában.

Bár sokan élből hozzávágták a trófeát, közel sem volt egyértelmű nálunk a győzelme, hiszen sokáig azonos vokssal bírt Aaron Donalddal, akinek a kiléte már-már felér a labdarúgás Aranylabdájával: unalmas, de egyszerűen beleköthetetlen a dominanciája. Végül 4-3 arányban a Steelers passzsiettetője került ki győztesen, illetve Micah Parsons is kapott szavazatot.

Az év MVP-je: Aaron Rodgers, QB, Green Bay Packers

Dobpergés és fanfárok, az egész díjátadó legnagyobb fénypontja lenne az MVP cím, de idén talán nem szól akkorát mint akár csak tavaly. 2009 után ismét megtörténik a címvédés, és 30 éven belül immár ő lehet a második Packers játékos, akinek ez sikerül – el vannak kényeztetve a szurkolók, szó se róla. Rodgers végül 5 szavazattal húzta be nálunk a legértékesebb játékosnak járó trófeát, tette mindezt teljes joggal.

Tény, láttunk már ennél jobb MVP kampányokat is, elég csak Rodgers tavalyi évére gondolni, de Lamar Jackson és Patrick Mahomes is sokkal látványosabb játékkal érdemelte ki a címet, de lefitymálni sem kell azért a Packers klasszisának idei szezonját. Ugyanis nem sűrűn látunk olyan évet egy irányítótól, amikor szinte nincs gyenge meccse, márpedig Rodgers a szezon legrosszabb meccsét már az első fordulóban letudta a Saints ellen, amikor bucira verték őket, onnantól pedig csak felfele vezetett az út. Példátlan az, hogy valaki ennyire kontrollált legyen szinte egy teljes szezonon át bármilyen kilengés nélkül, és ez akár tetszik, akár nem, legalább akkora szó, mint ha valaki eléri az 5000 passzolt yardot. Rodgers egyik fő kritikája ez volt, de ezen csak nevetni lehet, hiszen eleve csak 531 passzkísérlete volt az alapszakaszban, azzal pedig elég nagyot kell szakítani az 5000 yardhoz – 7,8-as yardátlaga passzonként így is holtversenyben az ötödik legjobb, megelőzi többek között az 5k-t átlépő Bradyt vagy Herbertet, csak mondom.

A másik kritika, hogy nem vállal kockázatot, kidobálja oldalra a labdákat, nincs meg a Mahomesot és Allent megidéző ágyú, stb. Rodgersnek 36 Big Time Throw-ja volt idén, passzainak a 6,4%-a, ami igen magas arány ligaszinten, csak Murray és Winston ért el nála jobbat, ahogy azt már Burrownál olvastátok. A 4 interception kicsit csalóka, mert összesen 12 turnovert érő passza volt, tehát mondhatni szerencsésnek, viszont így is csak a passzai 2%-ára igaz ez. Túlzás azt állítani azért, hogy ez neki egy alibi vagy game manager szezon volt, véleményem szerint megérdemli az FK! trófeáját. A maradék három szavazatot Brady zsebelte be egyébként, akin nem igazán akar látszani a kor, viszont neki akadt egy elég gyenge periódusa, amivel az én szememben például elvesztette a csatát Rodgersszel szemben.

Nálatok hogy néznének ki az egyéni díjazottak? Írjátok meg kommentben! Zárásként pedig álljon itt a 8 szerkesztő szavazólapja.

[/ppp_patron_only]