Legendás edzők legendás csatája

Két edző, akiknek a nevei minden NFL szurkoló fülében ismerősen hangozhatnak. Ez nem véletlen, hiszen mindketten az NFL történelmének jelentős alakjai. Lombardi (baloldalt) a Green Bay Packerst vezette dicsőségre a 60-as években, a Landry (jobboldalt) pedig a Dallas Cowboyst építette fel a semmiből. Lombardiról egy trófeát neveztek el, Landry pedig majd három évtizeden keresztül volt ugyanannak a csapatnak a vezetőedzője. Mindkettőjük számára szobrot emeltek a csapatjuk stadionja előtt, és mindketten legendává nőtték ki magukat. Éppen ezért ma már szinte mindenki ismeri őket. Legalábbis, ami a Packersös, és Cowboysos éveiket illeti. Azt már talán kevesebben tudják, hogy kettejüknek közös a múltjuk, ugyanis összeköti őket egy harmadik csapat: a New York Giants.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Tom Landry azon kevés NFL edzők közé tartozik, akik nem csak a partvonal mögött, de a pályán is jelentős eredményeket értek el. Az ő játékos karrierje 1949-ben kezdődött el az All-American Football Conference(AAFC) egyik csapatánál a New York Yankeesnél. Itt azonban csak egy évet töltött, ugyanis a rivális liga a következő évben megszűnt, ahogyan a Yankees csapata is.

Azonban egy másik New York-i csapat lecsapott Landryre, aki így 1950-ben már a Giants játékosa lett. Landry alapvetően a védelemben játszott defensive backként, ahol kitűnően helytállt. Rövid, öt éves karrierje során 32 interceptiont szerzett, amiből hármat vissza is hordott. Ezt a szép statisztikát pedig egyértelműen annak köszönhette, hogy ő volt a legintelligensebb játékos a csapaton belül. Képes volt az egész pályát átlátni, és néha előbb felismerte, hogy mi fog következni, minthogy az ellenfél feladta volna a snapet. Landry különleges tudása egyből feltűnt a Giants vezetőedzőjének, Steve Owennek, aki egy idő után az egész védelem irányítását rábízta.

Tűz és víz

Landry teljesen átalakította a Giants védelmét. Az addig bevett 6-1-4 helyett kidolgozta a 4-3-as védelmet, amire akkor még az ellenfelek nem találtak ellenszert. Ennek az sémának köszönhetően a Giants védelme a legjobbja lett.
Az offense azonban még gyenge lábakon állt. Ugyan a védelemnek köszönhetően többször is pozitív mérlegű szezonokat zártak, de mindig lemaradtak a döntőről, mert a Browns megelőzte őket a csoporton belül. Aztán 1953-ban elérkezett mélypont, amikor minden elromlott, és csak 3 meccset sikerült megnyerniük. Steve Owent menesztették, és  Jim Lee Howellt nevezték ki a csapat élére. Howell felismerte, hogy a defense jó kezekben van, és elsősorban az offense szorul javításra, ezért felfogadott egy akkor még nem annyira ismert személyt offensive koordinátornak: Vince Lombardit.

A két edző személyiségileg nagyon különbözött egymástól. Lombardi soha nem félt felemelni a hangját, ha valami rosszat látott, Landry ellenben soha nem szólt egy szót sem. Neki elég volt ránéznie a játékosra, és az már tudta is, hogy bajban van. Azt is mondhatnánk, hogy Lombardi a hangjával, Landry pedig az arcával adta tudtára a játékosainak, ha valami nem tetszett neki. Abban is nagyon különböztek, hogy hogyan reagálták le azt, ha valami éppen sikerült. Lombardi széles mosollyal adta jelét annak, hogy elégedett, Landry azonban soha nem tett ilyet. Ő rezzenéstelen arccal nézte végig, ha valami jól ment. Csakis akkor mutatott ki érzelmeket az arcával, ha elégedetlen volt.

Mindezek ellenére mégis sikerült megtalálniuk egymással a közös hangot, és kettejük irányítása alatt a Giants folyamatosan fejlődött. Lombardi az offenset fejlesztette fel, Landry pedig azon ügyködött, hogy a defense teljesítményét fenntartsa. Kettejük munkássága végül 1956-ban érett be. Ekkor ugyanis hosszú idő után bejutottak a döntőbe, ahol nagyon simán 47-7-re legyőzték a Chicago Bears csapatát. Két évvel később újra eljuttatták a csapatot a döntőbe, ám ott a Baltimore Colts hosszabbításban, 23-17-re legyőzte őket. Ez volt az a meccs, amit a “Minden idők legjobb mérkőzése” névvel illettek.

A remek munka nem maradt észrevétlen

A vereség ellenére a többi csapatnak feltűnt, hogy a két mester milyen jó munkát végzett, és ennek megfelelően hozzá is láttak ahhoz, hogy elcsábítsák őket a Giantstől. Lombardit a szétesőben lévő Green Bay Packers kereste meg, és ajánlott fel neki vezetőedzői állást, amit a mester készségesen el is fogadott, így ő az 58-as szezon után elhagyta a Giantst, és hozzálátott, hogy feltámassza a Packerst hamvaiból.
Landry még maradt egy évet a Giantsnél, így átélhette, ahogyan ismét eljutnak az NFL döntőbe, és ismét vereséget szenvednek a Coltstól (ezúttal egy simább 31-16-os végeredmény született). 1960-ban azonban Landryt is megkereste egy Clint Murchison nevű üzletember, aki vezetőedzői állást ajánlott neki egy új csapat élén, a Dallas Cowboysén. Landry elvállalta az állást, és egészen 1989-ig meg is maradt ebben a pozíciójában. Pedig a karrierje egyáltalán nem indult biztatóan.

Az első szezonjában 11 vereséget szenvedett a csapata, és csak egy döntetlent sikerült kiharcolnia, ironikus módon pont a Giants ellen. Ezzel szemben Lombardi valóságos csodát művelt a Packersnél és egyenesen a döntőbe vezette őket, ahol ugyan kikaptak 17-13-ra a Philadelphia Eaglestől, de ahhoz képest, hogy két éve még csak egy győzelmet sikerült összeszenvednie, ez hatalmas előrelépés volt. Talán ez is motiválhatta abban Murchisont, hogy bizalmat szavazzon Landrynek, és megtartsa a pozíciójában. Landry meghálálta a belé vetett bizalmat, és az elkövetkezendő években a Cowboys az irányítása alatt folyamatosan fejlődött, és 1965-re már sikerült egy semleges 7-7-es szezont produkálniuk.

Nehezen indult az építkezés, de szerencséjére adtak neki elég időt Tom Landrynek

Míg a Cowboys csendben fejlődött folyamatosan, addig Lombardi sem tétlenkedett. Gyorsan túltette magát az Eagles elleni vereségen, és 1961-ben valamint 1962-ben is visszavezette a csapatot az NFL döntőbe. Mindkétszer a New York Giantssel találta szemben magát, és mindkétszer győzelemre vezette a Packerst egykori munkaadói fölött. Egy rövid szünet után pedig 1965-ben is NFL győzelmet ünnepelhetett a csapatával, ezúttal a Cleveland Browns fölött diadalmaskodtak.

Egymás ellen

Az 1966-os szezonnak a két csapat másfajta elvárásokkal vágott neki. Dallasban  a pozitív mérleg elérése volt a cél, a Packersnél pedig egyértelműen a címvédés. Az senkit nem lepett meg, hogy a Green Bay-i alakulat 12 győzelmet szerzett, ám az már annál meglepőbb volt, hogy a Cowboys is 10 győzelmet tudott összehozni, amivel ráadásul a csoportját is megnyerte. Így 1966-ban a két egykori munkatárs újra találkozott egymással, ezúttal azonban a pálya két különböző oldalán. Noha a Packers, és a Cowboys korábban is játszott már egymással, ám azoknak a meccseknek közel sem volt akkora tétjük, mint a 66-os NFL döntőnek.

A Cotton Bowlon megrendezett meccs nem csak azt volt hivatott eldönteni, hogy ki lesz a 66-os szezon NFL bajnoka, hanem azt is, hogy ki fog játszani az I. Superbowlon. Ennek megfelelően az elvárások hatalmasak voltak, és az csak fokozta az izgalmakat, hogy pont az a két mester fogja lejátszani ezt a mérkőzést, akik tíz évvel korábban még egymást kisegítve nyertek a Bears ellen.

A meccs végül méltó lett az előzetes elvárásoknak. A nézők csak kapkodták a fejüket, ugyanis bár a Packers gyorsan előnyt szerzett, de a Cowboys folyamatosan a sarkukban lihegetett, és végül egyetlen yardon dőlt el a győztes kiléte. 28 másodperccel a vége előtt ugyanis a Packers vezetett 34-27-re, de a Cowboys eljutott az ellenfél 1 yardosáig. Az egyenlítés szinte biztos volt, így a nézők valószínűleg egy újabb epikus hosszabbításos meccset vártak. Ehhez azonban a Cowboysnak még meg kellett volna tennie egy yardot, ami közel sem volt olyan egyszerű, mint az elsőre tűnt. Landry úgy gondolta, hogy megpróbál túljárni Lombardi eszén, és nem futó, hanem passzplayt hív be, amivel meglepheti az ellenfelet. A terve nem vált be. Dave Robinson (LB, GB) áttörte az offense falat, és Don Meredithnek (QB, DAL) vaktában, Robinsonnal nyakában kellett eldobnia a labdát, amit így Tom Brown (S, GB) kapott el.

A Cowboys elbukta történelme első NFL döntőjét, de a Packers tudta, hogy ezzel a Cowboyssal vigyázni kell. Most nyertek, de ki tudja, ha legközelebb találkoznak, akkor mi fog történni. Nos a legközelebb egy évvel később jött el, amikor a két csapat újra találkozott, ráadásul újra az NFL döntőben. A tét most is a Superbowlba jutás volt, ám a helyszín ezúttal közel sem volt olyan kellemes, mint egy évvel korábban. Míg a 66-os döntőt a kellemes Cotton Bowlon játszották le, addig a 67-est a zord Lambeau Fielden. Ráadásul a természet is összeesküdött a játékosok ellen, ugyanis a meccs napján -25 fokos volt a hőmérséklet, ami még a Packers játékosainak is hidegnek számított már. Ám ennek ellenére egy újabb izgalmas mérkőzést játszott egymással a két csapat, amely szintén egy yardon dőlt el. A változatosság kedvéért ezúttal a Cowboys vezetett 17-14-re, és a Packers jutott el az ellenfél egy yardosáig 16 másodperccel a vége előtt. Ott azonban kikérték az utolsó idejüket is, így egyértelmű volt, hogy ha futást választanak, akkor csak egyszer próbálkozhatnak. Lombardi azonban mégis futóplayt hívott, ám Bart Starr (QB, GB) azt javasolta, hogy ő maga egy sneakkel próbálja meg a labdát bejuttatni az endzoneba. Lombardi zöld utat adott neki, Starr pedig a megbízható fala mögött simán bejuttatta a labdát a végzónába, és megnyerte a meccset 21-17-re.

Lombardi ismételten túljárt Landry eszén, aki bár ismét nagyon közel került hozzá, nem tudta legyőzni egykori kollégáját. És akkor úgy tűnt többé már nem lesz rá lehetősége, ugyanis Lombardi a 67-es Superbowl győzelem után bejelentette visszavonulását.

A rivalizálás vége

Ugyanakkor ez a visszavonulás nem volt tartós. 1969-ben megkereste Lombardit George Preston Marshall, a Washington Redskins tulajdonosa, és vezetőedzői állást ajánlott neki a csapatnál. Lombardi elfogadta a felajánlást, és hozzálátott a Redskins feltámasztásához. Mivel a Redskins, és a Cowboys ugyanabban a csoportban játszott, így ez a szurkolók számára csakis egy dolgot jelenthetett. Landry, és Lombardi évi kétszer fog egymással találkozni.
Lombardi már az első évében csodát tett, és pozitív szezont zárt a Washington élén, ám a Cowboysszal való mindkét találkozót elbukta, így végül hosszú évek után Landry végre képes volt legyőzni egykori edzőtársát. Még sok nagyszerű mérkőzést játszhattak volna ők ketten egymással, ám 1970 szeptember 3.-án Lombardi mester elhunyt, aminek következtében a két legenda rivalizálása hirtelen, és tragikusan  véget ért.

A szurkolók, és az egész NFL nagyon sokat köszönhet kettejüknek. Nemcsak a Giants-Packers-Cowboys-Redskins életét változtatták meg, de az egész ligáét is. Landry újfajta védelmi sémája több helyen is meghonosodott(többek között Lombardi is átvette tőle, mikor a Packerst irányította) Lombardi pedig olyan örökséget hagyott maga mögött, amilyet azóta senki sem. Az általuk lejátszott két 1 yardon múló NFL döntők pedig olyan izgalmakat szolgáltattak a közönségnek, mint előtte szinte soha. Sajnos azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha Lombardi életben marad, és évi kétszer(talán háromszor) találkoztak volna újra, de abban biztos vagyok, hogy azok között is akadtak volna olyan emlékezetes meccsek, mint a két NFL döntő, amelyek szó szerint pár inchen dőltek el.

[/ppp_patron_only]