A Raiders nem váltotta meg a világot a tizennyolcadik Super Bowlon, de igazolta Al Davis mondását: minden mindegy, csak nyerjünk! Sorozatunk legújabb darabja.
Az 1983-as szezon különleges volt. 1982-ben 57 napig sztrájkoltak a játékosok, így csupán kilenc alapszakaszbeli meccs került lejátszásra minden csapat részéről. A sztrájk végén a játékosok elérték, hogy jelentősen több fizetést kaphassanak, illetve komoly juttatások járjanak a visszavonulás után is. A követelések alapja az volt, hogy a mindenkori csapatbevétel 55%-a kerüljön kiosztásra a játékosok között egy kritériumrendszerben.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A szezont így pénzügyi biztonságban kezdhették meg a játékosok, a Raiders pedig magabiztosan menetelt a szezon folyamán, mindvégig a divíziójának élén állva. Egyetlen hétig sem volt kétséges, hogy a végül 12-4-gyel záró csapat pihenőhetet fog kapni, míg a Redskins csak az utolsó hetekben, a Cowboys összeomlásával merült fel lehetséges elsőként, és az utolsó, 16. meccsen dőlt el az NFC East sorsa.
A csapatok
A két csapat szöges ellentéte volt egymásnak. A Raiders igazi Raiders volt, sok büntetés a pályán, kemény arcok, de mindvégig szorosan volt fogva a gyeplő Al Davis és Tom Flores markában. A meccseiket sokszor csak az utolsó pillanatban nyerték meg, viszont a liga egyik leghatékonyabb védelme állt össze az ezüst és fekete mezben. A támadósor mindig kiszenvedte a pontokat magából, míg a védelem életben tartotta a húzós szituációkban őket. Félreértés ne essék, egyáltalán nem volt rossz csapat, az ötödik legjobb pontkülönbséggel érkeztek a szezon végére. A helyzet viszont az, hogy a Redskins volt az első. A Washington támadósora mindenkit megrépázott az útjában, a mai napig a hetedik legponterősebb támadósor volt a liga történetében a 33.8 pont/játék mutatóval. (Viszonyításképp a tavalyi Rams a kanyarban sincs, ez körülbelül a 2016-os Falcons szintje.)
Nem nehéz látni, miért lett hatalmas favorit a Skins. Otthon egy 37-35-ös pontparádéval már elverték a Raiderst, majd a playoffban egy 51-7-es győzelemmel kezdtek a Rams ellen. Ezután a Montana-féle 49ers következett, akiket 24-21-re vertek három negyed alatt, és Montana élete legjobb negyedik negyede sem volt elég, hogy fordítson Joe Theismann karja, John Riggins lábai, és Charlie Brown kezei ellen. A Redskins emiatt, és a hihetetlen +43-as givetake egyenleg miatt (tehát a szezon alatt 43-mal több labdát szereztek, mint vesztettek, ez meccsenként bő két és fél) kényelmes hárompontos favoritként nyitott.
A Fekete Vasárnap
A Fekete Vasárnap azonban mást hozott. A címvédő Redskins az első negyedben hétpontos hátrányba került egy blokkolt punt visszahordása miatt, és az 1982-es MVP (!!!) kicker, Mark Moseley sem tudott segíteni ezen. A második negyedben pedig elszabadult a pokol. A világverő támadósor képtelen volt haladni, cserébe Jim Plunkett elkezdte szétbombázni a Redskins védelmét. Ha a levegőben nem sikerült, ment a földön, ugyanis a Skins ligaelső futásvédelme teljesen összeomlott. A későbbi Hall of Famer Marcus Allen 20 futásból 191 yardot szerzett, bármikor lehetett hozzá fordulni, ha megakadni látszott a gépezet.
Az első Raiders TD, amit a támadósor szerzett, egészen elképesztő módon született. Mindenki hallott már a fal mögött átrohanó falemberről a támadóknál. Legtöbbször az egyik guard teszi ezt, hogy az érkezése oldalán blokkolási előnyt szerezzen a csapat egy futásnál. És ilyet láttatok már centertől? Ugyanis Dave Dalby a TD-passz játékán ahogy feladta a labdát, blokkolni való védő nélkül azonnal hátraindult, és a Plunkettre csont üresen érkező Rich Milot LB-t blokkolta, hogy Cliff Branch egy könnyed elkapással emelje a tétet.
A második negyedben folytatódott a huzavona, egyik csapat sem tudta áttörni a Red Zone-védelmet. A Redskins edzője a saját célterületük előtt egy screen-passzt hívott, amit viszont a Raiders vissza is hordott egy INT TD-re. Mint kiderült, az LB-edző szándékosan küldte Jack Squireket a pályára, ugyanis vele tanulmányozta ugyanezt a playt, amivel már az alapszakaszban is megszivatták őket. A ma szakértőként dolgozó Matt Millen – ekkoriban a csapat LB-je volt, és a pályán hívott is felállásokat – visszamlékezése szerint ki volt borulva, ugyanis már teljesen felpörgött, hogy blitzelni fog, erre sprintelhetett le, nehogy egy 12 védős zászlót kapjon. De megérte.
Eddigre a játék egészen vaddá változott, Charlie Brown és Art Monk brutális emberezéssel találkozott, lökdösődtek is folyamatosan a Raiders védőivel, Brown pedig össze is akart verekedni velük. Jókor jött a félidei szünet, ugyanis valami változtatás szükséges volt a Redskinstől. A meccs teljesen esélytelen volt a részükről, az eseménytelen playek között csúnya hibákat vétettek, és ez megpecsételni látszott a szezonukat. Akármit is találtak ki, az egy támadásig tartott, ugyanis a kezdő TD-drive volt az utolsó alkalom, hogy a Raiders gólvonalának közelébe jutottak.
[quote]Az egy ponton 74 yardos futást és TD-t bemutató Marcus Allen (a meccs későbbi MVP-je) elmesélte, hogyan jutott el a meccsre. Bérelt autót használt Tampában, ahol a meccs volt, és mikor be akart hajtani a parkolóba, nem engedték be engedély nélkül. A biztonsági őr nem ismerte fel őt, ezért Allen leparkolt a járda szélére, és egy csapattársával együtt, edzőtáskával a kézben befutottak a stadionba. A mai napig nem tudja, mi történt azzal az autóval.[/quote]
A mérkőzés innentő pokol volt a Washingtonnak. Nem sikerültek a támadásaik, míg ők maguk tágra nyitott kapukat adtak a Raidersnek. Marcus Allen úgy futott 74 yardos TD-t, hogy előtte teljesen irányt kellett váltania az összeomló fal mögött – igaz ő indult el rosszul eredetileg is. A Redskins megbízható támadósora szinte semmit nem mutatott fel, és úgy kaptak ki 38-9-re, hogy papíron simán hozni kellett volna.
A Skins GM-je később azt mondta, hogy egész egyszerűen a Raiders CB-i tették tönkre őket. Nem tudtak alkalmazkodni gameplannel a két shutdown CB-re, akik a pálya bal felét teljesen kivették a játékból, és az egész meccsen 8 elkapást engedtek a Skins elkapóinak. Minden esélye megvolt a Redskinsnek egy dinasztiát indítani, de nem sikerült.
Jim Plunkett, Marcus Allen, és a csapat egésze is számos rekordot állított fel. A pályára lépő 22 kezdőből nyolcan is a Hall of Fame-be mentek, továbbá három edző és executive is. A sporttörténelem szempontjából azonban nem kifejezetten fontos a találkozó.
[/ppp_patron_only]
