Az NFL legnehezebb korszaka

Gondolom sokan tudjátok, hogy az NFL milyen szoros kapcsolatban áll az amerikai hadsereggel, gondoljunk csak az éves Salute to Service kampányra. Emellett rengeteg csapat szervezeti szinten is támogatja a hadsereget és ápol szoros kapcsolatot a katonákkal, veteránokkal, a Packersnek például jóformán saját hadihajója van. Ennek a kapcsolatnak a gyökerei egészen a második világháborúig nyúlnak vissza.

1939. szeptember 1-én az Adolf Hitler vezette Harmadik Birodalom megtámadta Lengyelországot ezzel kirobbantva a második világégésnek aposztrofált háborút. A durván hatéves hadakozás alatt emberek több tízmilliói haltak meg a javarészt az öreg kontinensen vívott vérgőzös harcokban, vagy a holokauszt áldozataiként. 1941 december 7-én a Japán légierő pusztító csapást intézett Pearl Harbor ellen, Franklin D. Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok 32. elnöke a világ legbecstelenebb tettének nyilvánította az esetet. 33 perccel később a kongresszus jóváhagyta a hadüzenetet és a USA hivatalosan is belépett a háborúba. Habár több ezer mérföldre a kontinenstől harcoltak a katonáik, a világháború hatással volt az egész országra. Többek között az amerikai profi futball ligára is.

Amerikában a háború előtt törvény szabályozta a hadkötelezettséget, ami egy év szolgálatra kötelezte azokat a 21 és 36 év közötti férfiakat, akiket véletlenszerűen választottak ki. Miután Roosevelt deklarálta a hadbalépést, a törvényt módosították és immár 18 és 64 év között voltak behívhatók a férfiak “amíg tart a háború és további hat hónapig”.

A háború fenekestül felforgatta az államokban élők életét, apák, fiúk százezrei indultak a harcokba, sokan közülük soha nem tértek haza. A hadra fogott fiatalok közül természetesen voltak szép számmal olyanok, akik valamelyik profi ligában játszottak akkor. Kenesaw Landis, az MLB egykori komisszárja levelet intézett az elnökhöz a nyilvánvaló kérdéssel, mi legyen a profi ligákkal a háború alatt? Roosevelt a mára Green Light Letter néven híressé vált válaszában zöld utat adott a profi ligák menetrendszerű elrajtolásának, mondván morális szempontból nagyon fontos a hátország számára a profi sport nyújtotta biztonságérzet.

Ennek megfelelően az NFL is rendben elrajtolt 1942-ben is, annak ellenére, hogy több mint 600 játékos és edző vállalt katonai szolgálatot (a teljes liga több mint fele), ami nem kis terhet jelentett a klubok számára. A háború alatt 21 NFL-hez köthető játékos vagy edző vesztette életét a fronton. Természetesen akkor még harmad ennyi csapat volt és a rosterek sem 53 főre rúgtak, mai viszonylatban ez olyan, mintha minden csapatból 3 ember esne el katonai szolgálat közben. Az egyik legismertebb ilyen áldozat a Giants támadófalembere, Al Blozis volt. Géppuskatűz áldozata lett, miközben egy eltűnt társát kereste egy franciaországi hegységben, mindössze hat héttel azután, hogy bajnoki döntőt játszott az NFL-ben. Csupán két szezont játszott, de egyszer All-Pro tagsággal jutalmazták, 32-es mezszámát a Giants visszavonultatta.

A világégés alatt a legnagyobb csapást kétségtelen a Brooklyn Dodgers szenvedte el. Ez a 15 évet megélt franchise gyakorlatilag a második világháború áldozata lett. A nagy reményekkel induló csapat hanyatlása ezekben az években kezdődött, egészen pontosan 1942-ben. Ebben a szezonban írd és mond kemény 7 ember jelent meg a szezont megelőző éves edzőtáborban, a többiek beálltak a hadsereg kötelékébe. Többek között a vezetőedző Jock Sutherland és az All-Pro franchise irányító Ace Parker is. Sutherland egészen a hadnagyi rendfokozatig vitte a haditengerészetben, leszerelése után a Pittsburgh Steelers vezetőedzője lett.

A ‘42-es szezonban végül sikerült elindulnia a csapatnak, a vezetőedzői posztot a pittsburghi egyetem egykori kiváló centere, Mike Getto vette át, az alapszakaszt 3-8-as mérleggel fejezte be a csapat. Egy évvel később már csak két győzelem jött össze, majd egy névváltoztatás után (Brooklyn Tigers), 1944-ben már egy sem, 0-10-es mérleg után a beolvadtak a Boston Yanks csapatába és az 1945-ös bajnokságban városnév megjelölés nélkül simán Yanks néven indultak, amire azóta sem volt példa a profi futball világában.

Az akkor még Clevelandben tanyázó Rams csapata is megsínylette a hadakozást, 1943-ban egészen egyszerűen nem tudtak elindulni a bajnokságban, mert képtelenek voltak egy keretnyi embert felvonultatni. Dan Reeves, a tulajdonos – aki 1941-ben vásárolta meg a Ramst 135 ezer dollárért – maga is érintett volt, az amerikai légierőnél szolgált 1943-ban. Egyébként ő volt az, aki anno Los Angelesbe vitte a Ramst, ahova idén visszatérnek.

Szinte nem volt olyan csapat, akit ne érintett volna súlyosan a játékoshiány, ebből kifolyólag sok már visszavonult játékos tért vissza egykori alakulatához, hogy kisegítse a klubját a nehéz időkben. A Bears legendás, Hall of Famer fullbackje, Bronko Nagurski 1937-ben vonult vissza,’43-ban visszatért a csapatához és OT poszton nyert bajnokságot a Medvékkel. A New York Giants csapatához az 1939-ben visszavonult futó, Ken Strong és a Green Bayben utoljára 1940-ben játszó irányító, Arnie Herber igazolt vissza.

A legérdekesebb történet a Pittsburgh Steelers és a Philadelphia Eagles csapataihoz köthető, az NFL világában szinte egyedülálló módon arra kényszerült ez a két franchise, hogy közös csapatot indítson az 1943-as bajnokságban. Olyannyira példátlan ez, hogy ezenkívül mindössze egyetlen egyszer volt erre példa, 1944-ben, amikor szintén a Steelers közösködött, akkor a Chicago Cardinalsszal.

Tehát 1943-at írunk, az Eagles és a Steelers is küzd a játékosok hiányával, előbbinél a játékos állomány csupán fele, azaz 16 fő, míg utóbbinál mindössze 6 játékos alkotta az aktív keretet a két szezon közti időben. Az eredeti terv szerint az esedékes Draftról kívánták az állományt feltölteni, de ez sok jóval nem kecsegtetett, ugyanis a draftolt játékosok nagy hányada szintén a háború forgatagában találta magát. Art Rooney-nak a fejéből pattant ki a nem mindennapi ötlet, hogy a két csapat egyesítésével átmenetileg megoldható a probléma.

Ahogy várható volt eleinte nem talált megértő fülekre, az Eagles akkori tulajdonosa, Alexis Thompson hallani sem akart az ötletről, ami érthető volt, maga is szakaszvezetőként szolgált a hadseregben. Ahhoz, hogy megértsük Rooney hogy tudta ráerőltetni végül az akaratát Thompsonra, kicsit bele kell ásni magunkat az akkori tulajdonosi állapotokba.

A közhiedelemmel ellentétben a Steelers nem öröktől fogva a Rooney család tulajdona volt, ugyanis Art Rooney 1941-ben eladta többségi tulajdonrészét egy New York-i playboynak, jelesül a fent említett Thompsonnak. A luxus életet élő Thompson viszont Bostonba szerette volna költöztetni a csapatot, mondván maximum 5 óra vonatozással el akarja érni a stadiont. Viszont ezzel párhuzamosan a szintén Thompson kezében lévő Eagles súlyos pénzügyi gondokkal küszködött. Mikor Rooney meghallotta a lehetséges költözésről szóló híreket értelemszerűen teljesen ellene volt a dolognak, a franchise eladásából befolyt összeget használta arra, hogy az Eaglesben 70%-os tulajdonjogot szerezzen, a maradék 30%-ot Rooney barátja és leendő NFL kommisszár, Bert Bell birtokolta. És itt jött a csavar a dologban, ugyanis Bell és Rooney az Eaglesös tulajdonrészüket arra használtűk fel, hogy Thompsontól visszaszerezzék a Steelerst és nemes egyszerűséggel elcserélték a két franchise tulajdonjogát. Bell lett a Steelers elnöke, amiről 1946-ban Rooney javára mondott le, mikor a liga komisszárja lett.

A közös múlt alapján érthető, hogy Thompson végül engedett Rooney akaratának a közös csapat indításában, hiszen gyakorlatilag neki köszönheti, hogy a súlyos gondokkal küzdő Eagles talpra tudott állni. A projekt tehát zöld utat kapott és megszületett hivatalos nevén a Phil-Pitt Eagles-Steelers Combine. A Pittsburgh Press egyik szerkesztője Steagles néven emlegette a csapatot, ami gyorsan elterjedt a szurkolók között is.

Az egyesülés ellenére nagyon nehéz volt a keretet feltölteni, a játékosok számára erkölcsi kérdés volt a hadkötelezettség vállalása, legtöbben önként jelentkeztek a szolgálatra. Egyszerűen gyáva, hazafiatlan dolognak tartották a távolmaradást, nem akarták, hogy a polgárok megbélyegezzék őket, mondván milyen dolog az, hogy nem a hazáját szolgálja, hanem a pályán szaladgál.

Az akkori sorozási rendszer értelmében minden jelentkezőt orvosi és pszichológiai teszteknek vetettek alá és ezután kapott egy minősítést. A 3-A minősítés például azért tiltotta meg a jelentkező szolgálatba állását, mert gyakorló apuka volt, a 4-F besorolás mentális vagy fizikai sérülés miatt tette lehetetlenné, hogy bakát faragjanak a delikvensből (ehhez elég volt egy magas vérnyomás vagy cukorbetegség diagnosztizálása is). El lehet képzelni milyen emberekkel sikerült a csapatoknak feltölteni a kereteket, hisz nyilvánvaló, hogy aki a profi futballt űzi az egészen biztosan nem a fizikai képességének hiánya miatt lesz alkalmatlan, egy profi sportolónak a 4-F besorolás egyszerűen megalázó volt.

A Steaglesben például Tony Bova elkapó poszton játszott, az egyik szemére teljesen, a másikra félig vak volt. Ed Michaels és Ray Graves félig süketek voltak, a csapat futója Johnny Butler pedig reumás volt. Bill Hewitt a csapat defensive endje is 4-F besorolást kapott, neki dobhártya sérülése volt, de olyan szinten megalázónak találta, hogy nem szolgálhatja a hazáját, hogy a szezon közben egyszerűen kilépett a csapatból és elment egy tejüzembe dolgozni, mert nem tudott elszámolni a saját lelkiismeretével. A csapatok sok tagja vállalt munkát a sport mellett, az edzések, mérkőzések után lőszergyárban, fegyvergyárban dolgoztak, ezzel is segítve hazájukat ha már a frontszolgálatra alkalmatlanok voltak. A csapat 30 fős rosterén 22 olyan játékos szerepelt, akitől megtagadták a besorozást a legkülönfélébb testi hibákra vagy körülményekre hivatkozva.

A szedett-vedett keret végül összeállt, a hazai mérkőzéseket “igazságosan” felosztották egymás között, négyet az Eagles otthonában, kettőt a Steelers pályáján játszottak. A vezetőedzői szerepkört a Steelers részéről Walt Kiesling, az Eagles oldaláról Greasy Neale töltötte be. Ebben az időben még nem volt kifejezetten támadó és védő koordinátora egy csapatnak, minden felelősség a HC kezében összpontosult, a labda mindkét oldalán. Kiesling és Neale gyakorlatilag gyűlölték egymást, és ott tettek keresztbe a másiknak, ahol csak tudtak. A kapcsolatuk annyira elmérgesedett, hogy képtelenek voltak egymással dolgozni ezért kényszerből felosztották egymás között a védőket és a támadókat. Ezt tekintjük a modern futballban alkalmazott külön támadó és védő koordinátorok megszületésének, egy totálisan pocsék kapcsolat pozitív maradványa ez.

Az alkalmatlanok válogatottjának tartott Steagles játékosai között hamar kialakult egy nagyon különleges kötődés. A szégyenérzetből fakadó extra motivált hozzáállásuk eggyé kovácsolta őket és szinte rögtön belopták magukat a nézők szívébe is. A sok hátránnyal küszködő csapat hamar szimpatikus lett a rajongók számára, s mind az Eagles, mind a Steelers szurkolói egyként álltak a játékosok mögé. Ez a fajta szeretet segített a játékosoknak túllenni a nehézségeken és így ők is fontosnak érezhették magukat ezekben a zavaros időkben. Míg társaik Európában harcoltak, ők a pályán, és arra a pár órára feledtetni tudták a szurkolókkal a háború borzalmait.

A Steagles 5-4-1-es mérleggel fejezte be a 1943-as szezont, az Eagles történetének első, míg a Steelersének a második pozitív mérlegű szezonja volt ez. A mérkőzéseikre több mint 230 ezer ember volt kíváncsi, ami mindkét franchise történetének addigi legmagasabb éves nézőszáma volt. A bajnokságot végül a Sid Luckman vezette Chicago Bears nyerte abban a szezonban.

1943. december 5-én a Hotel Philadelphianban tartott banketten jelentek meg utoljára egy csapatként a hírhedt 4-F válogatott tagjai. A következő szezonra az Eagles önállóan tudott indulni, míg a Steelers a Chicago Cardinalsszal indított közös csapatot. 2003-ban a Heinz Fielden tartott Philadelphia Eagles – Pittsburgh Steelers mérkőzésen hat akkori játékost részesítettek elismerésben. Mára senki nem él közülük, utoljára Allie Sherman, a csapat irányítója, 2015. január 5.-én hunyt el 91 éves korában.

Annak ellenére, hogy ezek a srácok alkalmatlannak bizonyultak a szolgálatra, mindent megtettek azért, hogy tökéletesen megtestesítsék a hadsereg akkori jelmondatát: “We are all in this together.”