Legenda
Joe Montana – Egy legenda születése, III. rész
Már-már szokás szerint Jarred olvasónk újabb hatalmas adag portréval jelentkezett, ezúttal a 49ers és a Chiefs korábbi négyszeres Super Bowl győztes irányítójáról, Joe Montanáról. Fogadjátok szeretettel a sorozat harmadik részét!
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
Feltámadás
A 88-as alapszakasz végére a 49ers esélytelennek tűnt a playoffra. Nem is feltétlenül a 6-5-ös eredmény miatt, hanem a mutatott játék ébresztett fel kétségeket a szurkolókban. Sem Montana, sem Young nem játszott jól, és az állandó cserélgetés irányító poszton nem javított ezen. Walsh is észlelte, hogy ez a taktika csak kárára van a csapatnak, és bármennyire is nehéz, de döntenie kell a két irányító között, és emellett a döntése mellett ki kell állnia a végsőkig, történjen bármi. Így hát leült, és elgondolkozott azon, hogy kivel lenne több esélye a csapatnak, majd felállt, és kijelentette: Montana marad a kezdő a szezon hátralévő részére.
Walsh ezzel a döntéssel hatalmas kockázatot vállalt, ugyanis ha Montana vezetésével elveszítenék a hátralévő meccseiket, akkor a felelősség az övé lesz, hiszen választhatta volna Youngot is. Így a 12. heti Redskins elleni hétfő esti rangadó sorsdöntőnek ígérkezett a 49ers szempontjából. És végül sorsdöntő is lett.
Montana megkapta a bizalmat az edzőktől, és ezúttal élni is tudott vele. A teher lekerült a válláról, és újra a régi fényében tündökölt. A Redskins elleni 37-21-es győzelem során 2 TD-t passzolt, és egyet még futott is, amivel bebizonyította Walshnak, jól döntött, mikor neki szavazott bizalmat. Montana visszatért, és vele együtt a csapat is. A vezetésével a szezon hátralévő meccseiből egy kivételével mindet megnyerték, és 10-6-os mérleggel fejezték be a szezont. Ez a mérleg pedig elég volt a csoportgyőzelemhez, sőt mivel az Eagles-el szemben jobb volt a konferencia mérleg, így a második kiemelést is megszerezték.
A playoff első párharcában pedig mindjárt szembe kellett nézniük a múlt démonjaival. A Minnesota Vikings újfent bejutott a playoffba, és újfent San Franciscóba sodorta őket a sors. A 49ers játékosok égtek a vágytól, hogy bosszút állhassanak az egy évvel korábbi vereségért, és ennek megfelelően semmi esélyt nem hagytak az ellenfélnek. Nagyon simán 34-9-re verték a Vikingst, és feledtették a 87-es botlásukat.
88-ban az NFC első kiemeltje a Bears volt, akik a divíziós körben a hatalmas köd ellenére is le tudták győzni az Eaglest. Az NFC döntőn már nem volt köd, cserébe -8 fokos volt a hőmérséklet, és még a szél is olyan erősen fújt, hogy -32-nek lehetett azt érezni. A 49ers nem volt hozzászokva az ilyen hideg, és szeles időjáráshoz, így azt lehetett várni, hogy a Bears könnyedén legyőzi majd őket. Meglepő módon azonban a 49erst egyáltalán nem zavarta sem a hideg sem a szél. A Bearst azonban annál inkább. Össz-vissz 3 pontot tudtak feltenni a táblára, míg a túloldalon Montana szárnyalt. 288 yard, és 3 TD került a neve mellé eladott labda nélkül, és végül a 49ers könnyedén 28-3-ra legyőzte a Bearst, és bejutott oda, ahová senki nem várta volna őket. A Super Bowlba.
Higgadtság
A Super Bowlon a Cincinnati Bengals várta őket, akiket egy olyan személy vezetett, aki Joe Montana számára ismerős lehetett. Sam Wyche 1979-ben került a 49ers-höz mint segédedző, és azt a feladatot kapta Walshtól, hogy segítsen egy újonc irányítónak beletanulni a játékba. Ez az újonc irányító természetesen Joe Montana volt.
Wyche a 49ers sikerei után Cincinnatiben talált magának vezetőedzői állást, és 1988-ban sikerült eljuttatnia a csapatát a Super Bowlba. Így lényegében Montana egykori mentorával készült farkasszemet nézni, ami azért adhatott aggodalomra okot, mert valószínűleg senki nem ismerte jobban Montana erősségeit, és gyengeségeit, mint Sam Wyche.
Ahogyan arra számítani lehetett, Wyche rendesen felkészítette a védelmét, és 3 negyedig Montana, és a 49ers offense nem tudott sokat hozzátenni a mérkőzéshez. Ám a védelem állta a sarat, így az utolsó játékrésznek 13-6-os Bengals vezetéssel vágtak neki a felek. Ott Montana egy Jerry Rice-nak adott TD passzal egyenlített, de erre még a Bengals tudott válaszolni egy mezőnygóllal, így az utolsó percekre 16-13-al fordultak.
3 perc, és 10 másodperc volt hátra az órából, mikor Joe Montana bekocogott a pályára, hogy levezesse élete drive-ját. Az endzone 89 yardra volt, de Montanát ez egyáltalán nem aggasztotta. A csapattársait azonban annál inkább. Főleg a jobb oldali tackle Harris Bartonn arcán vélte Montana felfedezni, hogy nagyon izgul, és tele van feszültséggel. Ez nem tűnt jó jelnek, ezért míg a reklámszünet tartott, odalépett hozzá, és azt mondta neki:
“Hé Harris! Nézd, ott a másik endzone-nál! Látod? Ott van John Candy!”
John Candy egy híres színész volt, és egyike annak a rengeteg hírességnek, akik kilátogattak a döntőre. Barton imádta a hírességeket, és a Super Bowl előtti szabadidejét gyakorlatilag végig azzal töltötte, hogy megpróbált annyival találkozni amennyivel csak tudott. Sokukat csak pár másodpercig látta, de ezekről is hosszasan, és boldogan beszélt a társainak az ebédeknél/vacsoráknál. Montana hallotta Barton összes történetét, így tudta kiket látott. John Candyről azonban soha nem mondott semmit, és Montana úgy vélte azért, mert nem látta őt. Így abban a reményben hívta fel Barton figyelmét a túloldalon lévő Candyre, hogy egy új híresség látványa megnyugtatja egy kicsit őt. A terve bevált. Mikor Barton meglátta Candyt az idegessége egyből szerte-foszlott, az arca felderült, és onnantól Montana tudta, nem fogja őt baj érni jobb oldalról.
Alig pár másodperccel azután, hogy Montana megmutatta Bartonnak John Candyt véget ért a reklámszünet, és elindult a játék. Montana és a 49ers támadósora hiba nélkül, apró lépésekkel yardról yardra, first downról first downra haladt előre. Mivel ily módon az idővel is jól gazdálkodott, így 39 másodperc maradt csak hátra, mikor elértek a Bengals 10 yardosáig. Ott pedig Montana egy sebészi pontosságú átadással találta meg John Taylort az endzone-on belül, amivel átvette a vezetést a 49ers.
A hátralévő fél perc már nem volt elég a Bengalsnak, hogy fordítson, így végül a szezon közepén sokak által leírt 49ers 20-16-ra megnyerte a Super Bowlt. Az MVP ezúttal nem Montana lett, hanem a 11 elkapást, és 215 yardot szerző Jerry Rice. Ám nagy valószínűséggel egy ilyen győzelem után Montanat ez egyáltalán nem érdekelte.
Nyugaton a helyzet változatlan
A 88-as diadalmenet egyben egy fájdalmas búcsút is jelentett. Bill Walsh a Super Bowl után bejelentette a visszavonulását, és az addig védőkoordinátor George Seifert vette át a 49ers vezetését. Míg Walsh a támadósorokhoz értett, és emiatt nem is volt szükség különösebben OC-ra, addig Seifert a védelem mestere volt, emiatt viszont már szükség volt egy támadó szakemberre. Ez a szakember végül az addig irányítókat edző Mike Holmgren lett.
A szezon előtt nagy volt a kérdőjel, hogy vajon az edzőváltás mennyire fogja megzavarni a csapatot. A válasz gyors, és csattanós volt. Semennyire. A 49ers ott folytatott mindent, ahol egy évvel korábban abbahagyta. Még az sem zavarta meg őket, hogy a szezont három idegenbeli meccsel kezdték. mind a Colts, mind a Buccaneers otthonában nyerni tudtak, de az igazi kihívást az Eagles jelentette számukra a 3. héten.
Az Eagles akkoriban az egyik legjobb védőfallal rendelkezett a ligában, és azon a meccsen be is bizonyították miért. 3 negyed alatt nyolcszor vitték a földre Montanát, és ennek köszönhetően egy 21-10-es előnyt építettek föl. A 49ers oldalán látván mekkora nyomás nehezedik Montanára már nem az volt a kérdés, hogy nyernek-e, hanem hogy Montana túléli-e a meccset. Egy ponton Seifert még azt is fontolóra vette, hogy lehozatja Montanát, mert ha így folytatódik tovább minden, akkor hosszú időre ki is eshet. Végül Montana maradt a pályán, és megüzente mindenkinek, az hogy három negyeden keresztül ütik-vágják nem ér semmit. Az utolsó játékrészben 4 TD passzt osztott ki, amivel sokkolta az Eaglest, és végül 38-28-ra meg is nyerte azt a meccset.
Az Eagles elleni siker után már senki számára nem volt kérdés, ki fogja nyerni az NFC-t. Ugyan a 49ers kétszer botlott az alapszakaszban, de a 14-2-es mérleg bőven elég volt az első kiemeléshez, így végig otthon játszhattak a playoffban. Az első ellenfelük ismételten a Vikings csapata volt, akiket ahogyan egy éve, úgy most is könnyedén hazaküldtek egy 41-13-as eredménnyel. Az NFC döntőn, a Los Angeles Rams még ekkora ellenállást sem tudott tanúsítani. Őket 30-3-ra verte a 49ers, aminek köszönhetően újfent bejutott a Super Bowlba.
Montana a két playoff meccsen hibátlanul játszott. 6 TD passzt dobott, és egyszer sem adta el a labdát, és a 71 pont jó előjelnek ígérkezett a döntőre. Ahogyan az egész szezon is. 89-ben a Mike Holmgren koordinálta 49ers szerezte a legtöbb pontot a ligában, így lényegében a legjobb offenseként léphettek pályára a Super Bowlon. Csakhogy a másik oldalon a Denver Broncos állt, akik pedig a legkevesebb pontot engedték a ligában. Ahogyan 84-ben úgy most is a legjobb offense készült összecsapni a legjobb védelemmel, csak ezúttal a 49ers testesítette meg a legjobb támadóegység szerepét.
Az NFL történelmében, ha a legjobb támadósor nézett farkasszemet a legjobb védelemmel, akkor szinte mindig a védelem került ki győztesen az összecsapásból. Volt azonban egy kivétel, amikor a legjobb védelem magatehetetlen volt a legjobb támadósorral szemben. Ezt a kivételt pedig Joe Montana, és a San Francisco 49ers szolgáltatta.
A Broncos ligaelit védelme képtelen volt aznap bármit is kezdeni a 49ers támadásaival. Montana karrierje legeslegjobb meccsét játszotta aznap, mikor 297 yardot, és 5 TD-t dobott a liga legjobb védelme ellen. De nemcsak Montana tündökölt aznap, hanem az egész 49ers. A Broncos támadói képtelenek voltak előrehaladni bármit is, és a párharc, amit Montana, és John Elway között vártak, elmaradt. A meccs egy szakaszán már nem az volt a kérdés, hogy ki fog nyerni, hanem hogy a Broncos képes lesz-e egyáltalán TD-t szerezni. Végül képesek voltak, de egy percig sem jelentettek veszélyt a 49ers győzelmére. Nagyon simán 55-10-re arattak diadalt a Broncos fölött, és Montana megkapta harmadik MVP címét is, amire teljes mértékben rászolgált, hiszen a liga legjobb védelme ellen volt képes élete legjobb játékát játszani.
Hajsza a three-peat után
1990-re már csak egy dolog hiányzott Montana, és a 49ers életéből. A three-peat, amit előtte még soha egyetlen csapat sem tudott véghezvinni. A három egymás utáni Super Bowl győzelem nem is tűnt lehetetlennek, hiszen a csapat továbbra is egyben volt, és komolyabb hiányosságot sem lehetett fellelni San Franciscóban. A csapat pedig ennek megfelelően az első 10 mérkőzését mind megnyerte, és végül újfent 14 győzelemmel zárták az alapszakaszt, amivel újfent megszerezték az első kiemelést az NFC-n belül.
A playoffban az első ellenfelük a Washington Redskins volt, akiket viszonylag könnyedén le is győztek. Montana azon a meccsen 284 passzolt yardig, és 2 TD átadásig jutott el, és végül 28-10-es eredménnyel tették egyértelművé, az út a döntőbe ismét a Candlestick Parkon keresztül fog vezetni. Csakhogy erre az útra az a csapat lépett rá, akit a 49ers hívei szerettek volna elkerülni.
A New York Giants egy sötét lónak számított a csapat számára. Mind 85-ben, mind 86-ban ők verték ki őket a playoffból, ráadásul úgy, hogy mindkét meccsen csak 3-3 pontot tudtak felpakolni a táblára. A helyzet a későbbi években sem lett egyszerűbb. Ha nyert is a 49ers, mindig meg kellett szenvedniük azokért a győzelmekért, és azokra a meccsekre az volt a jellemző, hogy kevés pontosak voltak, mert a Giants védelme képes volt kordában tartani Montanát. Az alapszakasz folyamán is 7-3-ra sikerült csak nyerni ellenük, ami előrevetítette, hogy Montanának megint nem lesz könnyű dolga. Igaz most annyival egyszerűbb volt a 49ers feladata, hogy a túloldalon a kezdőirányító Phil Simms sérült volt, és a csereirányítónak Jeff Hostetlernek kellett beállnia a kezdőbe.
Hostetler nem volt rossz irányító, de a 49ers védelem ellen ő sem tudott csodát tenni. A Giants egyszer sem tudott eljutni a hazaiak endzone-jába, és csak mezőnygólokat tudtak elérni. A probléma azonban 49ers részről ott volt, hogy ők sem tudtak ennél többet tenni. Ugyan a 3. negyedben sikerült Montananak egy 61 yardos TD passzt kiosztania John Taylornak, de ezt leszámítva tényleg nem tudott az offense semerre sem haladni. De hála a védelem helytállásának, sokáig úgy tűnt nem is lesz szükség többre. Csakhogy az utolsó negyedben történt valami, amitől titokban mindenki félt.
13-9-es 49ers vezetésnél a hazaiaknál volt a labda, és egy passzplay volt behívva. A Giants védők azonban gyorsan átjutottak a falon, és Montananak menekülnie kellett. Míg menekült folyamatosan azt nézte kinek tudna passzolni. Végül talált egy célpontot, és már bele is állt a passzba, amikor balról érkezett Leonard Marshall(DT) és hatalmasat ütött az éppen passzolni készülő irányítón. Az ütés akkora volt, hogy Montana nem is bírt azonnal lábra állni, és a pályát is csak kisebb segítséggel tudta elhagyni.
Egyértelmű volt, hogy ő aznap már nem fog tudni visszatérni, így az utolsó percekre Steve Young állt be, akinek lényegében csak annyi feladatot adtak, hogy futtassa le az órát. Ez végül nem jött össze. A Giants újabb mezőnygólt ért el, amivel 1 pontra faragta a hátrányát, viszont az idő olyan szűkös volt, hogy egy first down el tudta volna dönteni a meccset. Seifert érthető módon futójátékokat hívott be, és a futó Roger Craig kezébe helyezte a 49ers sorsát. Craig kezéből azonban kiverték a labdát, így támadhatott újra a Giants, és éltek is az ölükbe hullott lehetőséggel. Hostetler eljuttatta a csapatot mezőnygól távolságig, Matt Bahr (K) pedig nem hibázott. A 49ers végül 15-13-as vereséggel távozott az NFC döntőről, ám ekkor még nem tudhatták, hogy sokkal többet veszítettek el aznap, mint egy lehetőséget a triplázásra.
[/ppp_patron_only]