Két taggal bővült a szerkesztőség

Kicsit megcsúsztunk Tom és Andreas bemutatásával, hiszen már észrevehettétek, hogy az ő neveik alatt is születtek cikkek az utóbbi három hét során, kezdik felvenni a ritmust – amit bizony nem egyszerű -, így végre őket is megismerhetitek egy kicsit közelebbről.

Andreas

Még gyerekként találkoztam az NFL-lel, már a magyarországi közvetítések első éveiben elkezdtem nézni a meccseket, jellemzően az ismétléseket, ha éppen azt adták esténként. Korábban nem volt semmilyen sport, amit rendszerszerűen néztem volna a tévében, de az NFL-ben bemutatott látványos játékok nagyon megtetszettek.

Gyerekként különösen szerettem az igencsak látványos hosszú passzokat, amelyekből rengetegszer TD, vagy egy szép elkapással lehúzott jump-ball lett. Éppen ezért azokat a csapatokat kezdtem figyelemmel kísérni, ahol az irányítók passzorientált játékot hoztak. Eleinte leginkább Brady zseniális passzai miatt a Patriotsot kedveltem, az ő meccseiken nekik szurkoltam, míg a többi mérkőzésen csak egy jó, látványos meccset szerettem volna látni, függetlenül a győztestől. Ekkoriban még alig ismertem az NFL csapatait, talán ha nyolcat fel tudtam sorolni közülük.

Aztán jött a Saints. Brees passzai miatt igencsak megszerettem az offense játékát, és elkezdtem őket is követni. A következő szezonban a Saints a Super Bowlig menetelt, én pedig a bandwagon büszke tagja voltam. Ami végleg a Saints javára döntött, az egy ember, egy play: a play, amit csak úgy neveznek, hogy az “Ambush”. Sean Paytonék onside kickje a Super Bowl második félidejének elején megadta a végső löketet a választáshoz: így lett a kedvencem egy látványosan játszó, de bevállalós csapat, a Saints. Azóta is egyértelműen nekik szurkolok, a sikertelenségük ellenére is, bár mindig félelemmel tölt el végignézni egy Saints meccs highlightjait a defense miatt.

Szakmai téren hozzám közelebb sokkal inkább az NFL játékosai állnak: különös figyelemmel kísérem a FA-mozgásokat, az UDFA-igazolásokat, és természetesen a draftot. Hosszútávú célom, hogy egyszer megírhassam, hogyan lett a Saints liga utolsó védelméből a legjobb a ligában….addig is remélhetőleg élvezni fogjátok a többi cikkemet is…

Tom

Még általános iskolában az egyik osztálytársam suli után megmutatta az új TV-jüket. Amikor bekapcsoltuk, pont egy amerikai foci meccs ment, amiről lövésem sem volt, hogy mégis micsoda. Kíváncsivá tett a dolog. Tehát belevetettem magamat a témába és szépen lassan elbűvölt a kemény, ám roppant taktikus játék. Egészen kis korom óta a küzdősportok (birkózás és judo) világában nevelkedett lelkem végre talált valamit, ahol a küzdelmek valósan, kemény fizikálisak harcok, de mégis csapatjáték.

Amikor nagyjából megértettem, hogy mi zajlik a pályán már csak kellett találni egy csapatot, akiken keresztül követni fogom a ligát. Az emlékeimben még élt egy szó a képernyő aljáról: Texans.

Tehát elkezdtem nézegetni a meccseiket. Az első szezon, aminek úgy ültem neki, hogy ezt most tényleg végig fogom nézni, a 2013-as volt. Rögtön 1/1. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis úgy éreztem, hogy ez a csapat kell nekem. Aztán szépen lassan javultak, én pedig elkezdtem megszeretni a védők játékát. Ámulatba ejtett, ahogy szegény irányítók az életükért futnak…de mindhiába, hiszen jön Watt és ott vége volt a playnek. Jelen pillanatban pedig azon izgulok, hogy Savage vagy Watson végre hozzanak egy közepes szintet és eljussunk a Super Bowlba.

A focista tapasztalatom csupán egy pár gimis, teljesen amatőr játékig (csak egy labdánk és a műfű volt) terjednek. Ez volt az, ami végleg eljegyzett ezzel a spottal.

Alapvetően tőlem a játék stratégiai, technikai és technológiai részéről szóló cikkeket olvashattok majd. Remélhetőleg ti is annyira fogjátok élvezni az irományaimat, mint én az ezek mögött lévő kutakodást.