A Cowboysé az NFL egyik legdiszfunkcionálisabb támadósora

Három játékhét telt el az NFL 2018-as alapszakaszából, ami ugyan nem sok idő, de ezidáig is sikerült sok-sok tanulságot levonni a szezonból. Láthattuk, hogy milyen mértékben és kreatívan hasít egy-egy támadósor (Rams, Chiefs, Buccaneers, Saints), de volt alkalmunk megfigyelni szenvedő alakulatokat is. Nem kivétel ez alól a Dallas Cowboys sem, akikről kijelenthető, hogy a mai NFL egyik legkonzervatívabb és leginkább diszfunkcionális fociját mutatták be eddig. Hogy miért? Nézzünk utána kicsit!

Mitől lesz jó egy támadóegység?

Szerintem alapvetően két dolog határozza meg igazán a potens támadójátékot: a coaching és a player personnel, ebben a fontossági sorrendben. Napjaink NFL-je úgy van berendezkedve, hogy azok a csapatok tudnak sikeresek lenni támadó oldalon, akiknek ütőképes edzői stábjuk van, kreatív játékhívásokat tudnak eszközölni, jól ismerik fel az analitikában rejlő – egyelőre – kiaknázatlan potenciált. Elég csak McVay-re, Reidre vagy éppen Pedersonra gondolni, akik kis túlzással a semmiből is tudnak várat építeni. Nem hiába lett bajnok az Eagles 2017-ben a tucatnyi sérültjükkel együtt is. Kell egy olyan stratéga, aki mer agresszív és bátor lenni, olyan playbookot összeállítani a rendelkezésre álló emberanyagot figyelembe véve, amire nehezen tudnak felkészülni a liga csapatai.

Fontos tehát, hogy milyen a játékosállomány, de ez csak másodrendű dolog, mert egy jó edző pont azért lesz jó edző, mert kihozza a maximumot a játékosokból. Lehet mondani, hogy nincs franchise irányító vagy nincsenek meg a célpontok, esetleg nem olyan a támadófal, de ezek rossz kifogások, megfelelő scheminggel bármi megvalósítható, gondoljunk csak a Jeff Fischer vezette Rams és a Sean McVay által dirigált „new look” Rams között ordító szakadékra.

Azok a csapatok, akik viszont mindkét fontos elemből csehül állnak, komoly gondokba keveredhetnek, és itt jön képbe a Dallas Cowboys is. Jason Garrett és Scott Linehan pályafutása talán legmélyebb pontjára jutott az idei szezon első három hete után, nem is csoda, hiszen a látottak alapján jogosan követelik a fejüket sokan. A csapat támadójátéka egy romhalmaz, meccsenként mindössze a harmadik legkevesebb yardot és a második legkevesebb pontot szerzik, amit nem feltétlenül magyaráz Prescott gyengélkedése és a célpontok hiánya. Persze, az irányító keze is benne van a dologban, de elsősorban a támadókoordinátor nyakába kellene varrni a problémákat.

Kétség kívül sokat gyengült a támadóarzenál Bryant és Witten távozásával, és azt se lehet vitatni, hogy Hurns, Austin vagy Thompson csak jó esetben nevezhetők starting caliber játékosoknak, de arra semmilyen mentség nincs, hogy ilyen mértékű szenvedést mutasson be az offense. Adott számos különböző képességű játékos, akiket kreatívan, a dogmáktól elszakadva lehetne használni, de Linehan egyszerűen egy egész offseason alatt nem találta a receptjét ennek, amire nincs mentség. Ahogy arra sem, hogy a harmadik évét megkezdő Dak Prescottra sem sikerült egy egészséges sémát szabni, hiába szólt az egész nyár arról, hogy az irányító erősségeire fognak építeni. Nos, ebből semmit sem láttunk eddig, amit legjobban talán a legutóbbi, Seahawks elleni mérkőzés példáz, melyből kiragadtam néhány olyan jelenetet, ami az offense eddigi teljesítményét jellemzi.

Mik a Dallas Cowboys offense sikertelenségének okai?

Az egyik és talán legnagyobb probléma az, hogy a csapat támadójátéka egész egyszerűen kiismerhető, megjósolható. Már a felállásból lehet tudni, hogy mi következik, amire könnyű reagálni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ez nem egyszer vagy kétszer fordult már elő idén, tehát valamilyen tendenciára épül a játékhívás, akkor még könnyebb dolga van a védelmeknek. Ezért nem meglepő, ha egy 1&10-es szituációnál, 3 tight endes felállást választva, az ellenfél 8 emberrel tölti fel a boxot. A játék nem is lett sikeresnek mondható, Elliott mindössze két yardot haladt a földön az alábbi, egyértelműen futójátékot sejtető szituációból.

De nem csak a futójátékok hada kiszámítható, hanem a passzok is, legfőképpen az, hogy mennyire nem támadja a Cowboys a mélységi zónákat. Itt fel lehet hozni, hogy Prescott nem elég pontos a távoli passzoknál vagy esetleg nincs meg a karja hozzá, de ezekkel én nem értek egyet, láttuk 2016-ban, hogy ha nem is tucatjával, de ki tudja emelni a hosszabb labdákat is úgy, hogy az sikeresen célba érjen. A probléma tehát nem ez, hanem Linehan hiperkonzervatív játékhívása, amire hamar rá is jöttek az ellenfelek. Nagy pontossággal tudják, hogy a Cowboys nem fog mélységi passzt húzni, szinte mindegy, hogy milyen a down&distance.

A fenti képen is látszik, hogy passzra számít az ellenfél, cover1-ben embereznek, de amint az látszik is, a Hawks védelmének leghátsó embere, a FS Earl Thomas mindössze tíz(!) yardra áll fel a LoS-től, ami azt sejteti, hogy rövid és gyors passzjáték fog következni. Hogy miből gondolja azt a Seattle, hogy nem fog hosszú passzjáték következni? Megnézték a Cowboys előző meccseit…

A Dallas támadófelfogása tehát kiszámítható, megjósolható, ami nagy segítséget nyújt az ellenfél védőinek a megfelelő coverage kiválasztásában. Ha a kiszámíthatóság nem lenne elég, akkor a bajt tetézi, hogy a Linehan által hívott koncepciók a passzjátékban konzervatívak, nem jelentenek problémát az egyes útvonalak levédekezése, szinte nincs semmilyen hirtelenség, váratlan megmozdulás vagy kreativitás az route-ok megkomponálásában. Ez tehát azt eredményezi, hogy Prescottnak nem maradnak nyílt ablakai, nem tud könnyű passzokat végre hajtani. Ez hatványozottan volt jellemző a Seattle ellen.

A fenti képeken látszik, hogy az offense-nek tíz yardot kell megtennie a lánc mozgatásához, de az elkapók egyszerűen képtelenek elszakadni, üresre játszani magukat. Ez kisebb részben a kvalitásaiknak tudhatók be, nagyobb hányadban pedig a gyenge schemingnek, ami nem engedi meg, hogy üres területre játszhassák magukat. Természetes, hogy ekkor Prescottnak vagy erőltetnie kell a passzt vagy pedig a checkdown/underneath opcióhoz kell nyúlnia, amivel nem fog első kísérletet elérni a csapat.

Ez nem akkora gond a korai downokon, de 3&10-nál már nem olyan kényelmes, főleg nem akkor, ha vesztésre áll a csapat és a második félidőben járunk. Akárcsak az alábbi képen:

További komoly gondot okoz, hogy a Prescott által benyelt sackek is annak tudhatók be, hogy az elkapói nincsenek üresen. Ennek köszönhetően túl sokáig fogja a labdát, az ellenfél pedig könnyű coverage sackeket hajt végre, amire John Owning is tökéletesen rátapintott.

A kreativitás hiányosságát az is bizonyítja, hogy azokon a downokon, ahol igazán meg lehet zavarni a védelmet és egy meglepő húzással megverni őket, a Cowboysnak semmilyen válasza nincsen. Hiányoznak a fal mögötti mozgások, RPO-k, option játékok, fake-ek, amivel bőven lehetne galibát okozni. Ezzel szemben a Dallasnak az alábbi játékhívás volt a válasza egy 3&2-es szituációnál:

Bár olyan útvonalakat futottak az elkapók, amikkel áthaladtak a 1st down vonalán, mégsem tudtak úgy helyezkedni, hogy azzal segíteni tudják az irányítót. Ebben a helyzetben egyetlen választása maradt Prescottnak, a swing útvonalra kimozgó Zeke-nek passzolt, aki TD-t is szerezhetett volna, ha nemlép ki mielőtt megkapja a passzt. Így egyértelmű, hogy nehéz, szinte lehetetlen mozgatni az offense-t, first downokat és hatpontosokat elérni. De mint írtam, ez elsősorban nem Prescott hibája – és ezzel nem szeretném őt védeni, mert neki is megvan a maga hibája ebben a történetben.

Mi a baj Dak Prescottal? És mi a megoldás?

Arra elég volt két szezon és három meccs, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy Prescott nem egy „once in a lifetime” tehetség. Nem egy Drew Brees vagy egy Aaron Roders. Egy ideig hihettük azt, hogy egyszer odaérhet az elitek közé, de sajnos be kell látnunk, hogy ez távol sodródott tőlünk. Nem látszik rajta a magabiztosság, az az önbizalom, amit az első évében, teljesen rutintalanként hozott. Ennek megvannak az okai, amik részben a támadófal gyengélkedésében keresendők. Az első évében megadatott neki az a luxus, hogy egy All-Pro fal mögött játszhasson, amit könnyű volt megszokni, majd annál nehezebb szembesülni a hiányával, mikor tavaly az Atlanta nyolcszor(!) sackelte őt. Talán ez volt az a pillanat, az a törés, ami Prescott játékát visszavetette.

Azóta egyre inkább hitetlenül játszik, látszik rajta az idegesség, a feszültség, a korábban tapasztalt nyugodtság hiánya. Ettől a meccstől fogva kezdőtek a gyengélkedések is, amik nem csak a felvételeken, de papíron is jól kimutathatók. Azzal a meccsel együtt ezidáig, 11 meccsen 182 yardot átlagolt mérkőzésenként, 0,73 TD-vel és 1 interceptionnel. A tizenegy meccsből nyolcon maradt 180 passzolt yard alatt, hatszor TD-t sem sikerült passzolnia, viszont 5 találkozón is eladta a labdát, ebből mindig legalább kétszer.

A gyengélkedés tehát a filmekről a statisztikai lapokra is átvetődik, ami miatt egyre több olyan hangot lehet hallani, hogy Prescott ideje lejárt Dallasban, nem ő a franchise jövője és mielőbb találni kell valakit, akivel orvosolni lehet a problémákat. Nos, ha megnézzük kik vannak mögötte, és ők mit tettek le az asztalra eddig, akkor nem lehet kérdés, milyen irányba kell haladnia a csapatnak. Sem a másodéves Cooper Rush, sem pedig az újonc Mike White nem jelenthet opciót, hogy Prescottot padoztassa Garrett. Ezzel azt is el lehet ismerni, hogy nem feltétlenül a #4-esben van a hiba, hanem a csapat által képviselt támadórendszerben, ami nem illik a jelenlegi NFL által elvártakéhoz. Pont ezért, egy cserét sem lehet bevonni az egyenletbe, mert egy új arccal csak még inkább limitálódna a playbook, még kevesebb jó játékot lehetne végrehajtani.

A támadógépezet és Prescott sikerességének kulcsa tehát abban rejlik, hogy Garrett és Linehan hogyan tud a szezon közben reagálni a kialakult helyzetre. Az látszik, hogy amit csinálnak, nem fenntartható, és előbb vagy utóbb az állásukba fog kerülni. De megvan az eszközük, hogy változtassanak rajta. Ehhez ki kell használni, hogy bár elitnek nem nevezhető, de használható fegyvereik vannak, és ott van Zeke (és a félig-meddig működő futójáték), aki eddig az egyetlen reménykeltő pontja az offense-nek. És persze ott van Prescott is, akire nyugodta lehet terhet tenni, ha nem is úgy, mint eddig, de bevonni a játékba a mozgékonyságát, segíteni az olvasásait option játékokkal, egyszerű és gyors olvasásokkal – ahogy azt a többi fiatal irányítónál is láthatjuk. Mert hiába van ó védelem, látszik, hogy önmagában ezzel nem tud nyerni a csapat.

Rövidtávon tehát Dak Prescott a csapat jövője, de ha folytatódik a vesszőfutása a Dallasnak, akkor be kell látni, hogy az irány rossz, új stáb kell, ami könnyen Prescott vesztét is jelentheti. Jelenleg, ebben a helyzetben nem lennék meglepődve, ha már szezon közben repülne az edzői stáb támadórészlege, és jövőre egy új vezetőséggel és egy új irányítóval vágna neki a csapat a szezonnak. Azonban ne szaladjunk még ennyire előre, a Cowboys előtt fontos, a jövő szempontjából perdöntő meccsek következnek, először a Detroit ellen, ahol kíváncsian fogom várni, hogy a fentebb bemutatott impotencia és vergődés lesz-e nyomon követhető vagy látunk valami teljesen váratlant és meglepőt a támadóktól.