A belső ellenség – Az 1993-as Oilers története

Egy sikeres franchise legfontosabb összetevője, hogy a dolgozók, legyenek azok edzők, tulajdonosok vagy játékosok, nyugodt körülmények között egymás megsegítésére dolgoznak. Ez azonban nem mindenhol adott, sőt sok helyen pont az ellenkezője történik. A Houston Oilers pedig a saját bőrén tapasztalta meg, milyen következményekkel jár, ha két dudás nem fér meg egy csárdában.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Egy elkeseredett lépés

Az 1992-es szezon wild card mérkőzésén az Oilers elszenvedte történelme legnagyobb vereségét. A Bills otthonában 35-3-as haramadik negyedes előnyről sikerült leolvadni, és végül hosszabbításban 41-38-ra kikapni. Ez a vereség maradandó sebeket hagyott maga után a szurkolókban, játékosokban, és edzőkben is, és fokozta az amúgy is hevült hangulatot a csapat és a város között.

Az Oilers 1968-ban kapta meg a legendás csarnokot, az Astrodome-ot, mely több éveken keresztül az egyik legimpozánsabb stadionja volt az NFL-nek. Idővel azonban ez a csarnok is elkezdett öregedni, és a 80’-as évek végén a tulajdonos, Bud Adams, szeretett volna egy új stadiont építeni. Ehhez azonban nem kapta meg a támogatást a várostól, így elmérgesedett a viszony a két fél között. Adams két lehetőséget látott arra, hogy meggyőzze a városvezetést, mégis szavazzanak neki pénzt, hogy felépülhessen egy új stadion.

Az egyik módszer az volt, hogy elkezdett azzal fenyegetőzni, hogy elköltözteti a csapatot, ha nem kapja meg a támogatást. Ezt azonban senki nem vette komolyan, így maradt a másik lehetőség, egy Super Bowl győzelem. A tulajdonos úgy vélte, egy Super Bowl győzelem, vagy akár egy nagydöntős szereplés már jobb belátásra bírná a várost, és belátnák, ez a csapat megérdemel egy új csarnokot. A Super Bowl győzelem azonban elmaradt. Ugyan az Oilers ’86-tól kezdődően minden évben bejutott a rájátszásba, de még csak az AFC-döntőt sem sikerült elérni. A ’92-es történelmi vereséggel pedig Adams végleg elvesztette a türelmét, és egy utolsó, elkeseredett döntésre szánta el magát. Leigazolta a csapathoz DC-nek Buddy Ryant.

Ryan a korszak legnagyobb védőzsenije volt. Ő dolgozta ki a 46-os védelmet, amelyet Chicagóban tökélyre fejlesztett, és a vezetésével épült ki a rettegett Bears védelem, ami 1985-ben Super Bowlt is nyert. Szakmai oldalról érthető volt a döntés, hiszen ha Ryan ki tudja építeni Houstonban is azt a védelmet, amit Chicagóban tudott, akkor komoly esély nyílna egy Super Bowl szereplésre.

Csakhogy Adams nem gondolt bele, hogy Ryan leigazolása milyen egyéb következményekkel is járhat. Ryan ugyanis bár nagyszerű szakember volt, de nagyon nehéz volt őt kezelni. Chicagóban a vezetőedző Mike Ditka többször is konfliktusba került vele, és a köztük lévő feszültség még Ryan távozása után is fennmaradt. És ha egy Mike Ditka, aki egy keménykezű edző volt, nem tudta kezelni Ryant, akkor kérdéses volt, hogy Jack Pardee, az Oilers HC-ja hogyan tudná.

Pardee ugyanis egyáltalán nem volt keménykezű edző. Ő szeretett megmaradni a háttérben, és baráti kapcsolatot ápolni  játékosokkal. Ő egy amolyan „players coach” volt, aki ritkán emelte fel a hangját. És egy ilyen edző alá került egy olyan koordinátor, akivel híresen nehéz volt együtt dolgozni. Ráadásul Adams nem is szólt Pardee-nak, hogy mit tervez. Az edző egy interjúadás közben értesült arról, hogy mit csinált a tulajdonos.

Rossz ómenek voltak ezek a dolgok, és lassan mindenki megtapasztalhatta ezeknek a baljós előjeleknek a következményeit.

Run&shoot és chuck&duck

Az Oilers folyamatos playoffszerepléseinek a kulcsa az offense volt, amely egy sajátos rendszert honosított meg, a run&shoot-ot. Ezt a támadófilozófát az OC Kevin Gilbride hozta el Houstonba, és ott fejlesztette tökélyre.

A run&shoot elsősorban a passzjátékra épített, azon belül is a hosszabb átadásokra. Általában egy futóval és négy elkapóval állt fel az offense, két WR szélen, és kettő a fal közelében a LoS mögött állva. Az egyik slot elkapót az esetek többségében az irányító behívta motionbe, és míg az elkapó átszaladt a másik oldalra, addig az irányító figyelte a védelem reakcióját, amiből le tudta olvasni, mit fognak csinálni.

Ez a rendszer a maga korában új volt, és az Oilers offense több éven keresztül a liga legjobbja volt passzolt yardokban, és passzolt TD-kben. Mind az irányító Warren Moon, mind az elkapók, mind a falemberek állandó résztvevői voltak a Pro Bowloknak, és nekik köszönhetően az Oilers pedig állandó résztvevője a rájátszásoknak.

Egy hatalmas hiányossága azonban volt a run&shoot offense-nek. Mivel a nagy játékokra épített, ezért a csapat nem tudta kontrollálni az órát. Ha a nagy játék bejött, akkor rövid idő alatt mentek előre sokat, ha pedig nem jött be, akkor állt az óra, és jöhetett az ellenfél. Ez a hiányosság mindegyik playoffvereség alkalmával előjött, az Oilers ugyanis mindig előnybe került a meccs elején (hol nagyobb hol kisebb), de mivel nem tudta uralni az órát, ezért az ellenfél mindig visszajött. Ez is egy oka volt a Bills elleni nagy leolvadásnak. Megvolt a problémája ennek a rendszernek, de azt nem lehetett elvitatni, hogy nagyon látványos, és nagyon produktív volt a run&shoot offense. Csakhogy nem volt mindenki elájulva ettől a támadósortól.

Mikor Buddy Ryant megkérdezte a média, hogy mi a véleménye a run&shoot offense-ről, akkor nem rejtette véka alá, mennyire megveti ezt. Egy bohózatnak tartotta, és csak hogy nyomatékosítsa az ellenszenvét chuck&ducknak nevezte (A kifejezést nem lehet szépen lefordítani magyarra, de mindenképpen olyan mondanivalót hordozz magában, hogy ez egy lenézendő bohózat).

Ezeket a szavakat Gilbride (balra) is meghallotta, és ugyan eleinte nem tulajdonított nekik jelentőséget, de mivel Ryan (jobbra) folyamatosan hangoztatta a véleményét, ezért egy idő után már nem tehette meg, hogy nem figyel rá. Elhatározta, hogy megmutatja Ryannek, milyen erős is az ő offense-e. És Ryan is elhatározta, megmutatja Gilbride-nak, mennyit is ér a run&shoot.

A két koordinátor extramotiváltan kezdte meg az edzőtábort, és eleinte Gilbride örülhetett. Az edzéseken az offense darabokra szedte a védelmet, és ez Ryant frusztrálttá tette. Mivel az eddigi módszerekkel nem tudta legyőzni Gilbride-ot, ezért bekeményített. Azt mondta a védőknek, ne kíméljék az offense-t, üssék meg őket olyan keményen, ahogy csak tudják, és az irányító vörös meze se érdekelje őket. A védők pedig követték az utasításait, és kontroll nélkül ütöttek mindenkit.

Ryan utasításai felháborodást váltottak ki az offense-nél, és ők is bekeményítettek. Mindennaposak lettek a verekedések a védők és támadók között, és még a leghiggadtabb játékosokat sem maradtak ki belőle. Ezen a ponton még elkerülhető lett volna a katasztrófa, ha Pardee közbelép, és megakadályozza, hogy az indulatok még jobban elszabaduljanak. Csakhogy Pardee nem ilyen edző volt, ő meghúzódott a háttérben, és hagyta, hadd intézze el ezt a két csapategység egymás között. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a csapat kettészakadt. Egyik oldalon ott volt Ryan és a védelem, a másikon pedig Gilbride és a támadósor, akik többé már nem egymás segítésére edzettek, hanem egymás ellen. Így kezdődött el a ’93-as szezon.

A mélységből…

A belső konfliktusok a média előtt nem voltak ismertek, és az Oilerst a legtöbb szakértő a Super Bowlba várta. Apró meglepetés volt, hogy a legelső meccsét a csapat New Orleansban elvesztette, de utána hazai pályán 30-0-ra legyőzte a Chiefst. És ezután a győzelem után kezdett először érződni, hogy valami nincs rendben a csapat egységével.

Nem sokkal a győzelem után Ryan kiállt a kamerák elé, és elmondta a véleményét a meccsről. Szerinte a védelem tette a dolgák, szállította a turnovereket, de az offense, a chuck&duck nem csinált semmit. Ezt a kritikát már nem lehetett szó nélkül hagyni, és Ernest Givins, az Oilers legjobb elkapója, aki pár elkapásra volt csupán a csapatrekordtól, visszaszólt neki, hogy hagyja békén az offense-t. Erre aztán Ryan a saját stílusában visszaválaszolt, miszerint nem veszi komolyan ezt a kritikát, hiszen azt sem tudja ki az az Ernest Givins.

Ezek a szóváltások már egyértelművé tették, hogy valami baj van, és a következő meccsek csak erősebbé tették ezt az érzést. Az Oilers ezután elvesztette a Chargers és a Rams elleni meccsét is, majd a Bills elleni visszavágón is simán kikapott 35-7-re. A Super Bowl esélyese 5 meccs után 1-4-gyel állt, és utolsó volt a csoportján belül.

Noha a jelek egyértelműek voltak, hol van a baj, a többség mégis az egyszerűbb megoldást választotta, és azt hibáztatta a vereségekért, akit a legkönnyebb volt megtalálni, az irányítót. Moon ezalatt a 3 meccs alatt 9 INT-t dobott, és az edző végül meglépte azt, amit a közönség akart, padra ültette a sztárirányítót.

A csere Cody Carlson azonban mindjárt a következő Patriots elleni meccsen megsérült, és újra Moon került a pályára. Az új lehetőség pedig új erőt adott neki, és győzelemre vezette az Oilerst. Ez a győzelem pedig új erőt adott az irányítónak, és feledve a rossz kezdést, a szezon hátralévő részében már újra az elit formájában játszott.

Moon visszatérése inspirálóan hatott a támadókra, és a run&shoot újra régi fényében tündökölt. A védelem is lassan beért, és Ryan sikerrel beépítette a 46-os védelmet Houstonba is. A szembejövő csapatok egymás után buktak el az Oilers ellen, és a győzelmeket látva, a szakértők újra Super Bowlba kezdték jósolni a csapatot. Ez nem volt merész jóslat, hiszen kívülről úgy tűnhetett, minden a legnagyobb rendben, az offense szerzi a pontokat, a védelem szedi a turnovereket, a csapat meg nyeri a meccseken. Kívülről minden szép és jó volt. De belülről semmi nem volt rendben.

A győzelmek ugyan elfedték, de nem szüntették meg az ellentéteket az offense és defense között. Ryan és Gilbride továbbra is egymás ellen hangolta a játékosokat. A csapat egy puskaporos hordón ült, ami bármikor robbanhatott. És végül robbant is.

A vég kezdete

Az Oilers 10 meccset nyert zsinórban, és a szezon utolsó, Jets elleni meccsére igazából már tét nélkül futott ki a gárda. Tudták, hogy akár nyernek, akár vesztenek, a 2. kiemelés lesz az övék, és az egyetlen dolog, amiért megéri küzdeni, az a rekord 11 győzelmes sorozat lenne.

A Jets nem volt kihívás az Oilersnek. A második negyed végére 14-0-ra vezettek, és a Jetsnek momentuma sem volt. A félidő előtt egy perccel az Oilers védelem leparancsolta a Jets támadót a pályáról, és Ryan úgy gondolta, erre a félidőre végeztek. Gilbride azonban nem futtatta le az órát, hanem megpróbált újabb pontokat szerezni, aminek az lett a vége, hogy egy fumble után a Jets visszaszerezte a labdát. Ezt meglátván pedig Ryanben eltört valami. Azonnal odament Gilbride-hoz, és ököllel az arcába csapott.

Az ütésben nem volt elég erő, és igazából célt is tévesztett, de az üzenet átment. Gilbride kész lett volna visszaütni, de a játékosok még időben közbeléptek, és lefogták a két koordinátort. A nagy verekedést sikerült elkerülni, de a baj már megtörtént. A kihelyezett kamerák rögzítették Ryan ütését, amit nem lehetett félreérteni. A meccset végül az Oilers 24-0-ra megnyerte, de másnap az újságok nem a zsinórban 11. győzelmet tették címlapra.

Az Oilers szempontjából ez az újabb konfliktus a lehető legrosszabbkor érkezett. Két hét múlva playoff meccset kellett játszani, de a Jets meccsen történtek megnehezítették a felkészülést. A média jogosan tudni akarta, mi történt, miért verekedett össze a két edző. A csapatnál mindenki próbálta kerülni ezeket a kérdéseket, még a tulajdonos is, de ez lehetetlen volt. További problémát okozott, hogy Ryant és Gilbride-ot nem lehetett távol tartani egymástól, hiszen az edzéseken mindketten ott voltak. Az Oilers egy olyan nehéz helyzetben találta magát, ahonnan nem létezett kiút.

Két hét folyamatos kérdések előli menekülés után végül eljött a playoff, és az ellenfél az a Chiefs volt, akit a második héten 30-0-ra lealázott az Oilers. Csakhogy akkor mások voltak még a körülmények. A Chiefsnél akkor nem játszott Joe Montana, és az Oilers edzők sem ütötték meg egymást nyilvánosan.

Meglepő módon az Oilers jól kezdte a mérkőzést, és a negyedik negyedben még 13-7-re vezetett is. De aztán jött, aminek jönnie kellett, és az utolsó negyedben ismét összeomlott a csapat. A Chiefs zsinórban 21 pontot szerzett, és végül 28-20-ra a vendégek diadalmaskodtak. Így ért véget az a szezon, amitől mindenki a megváltást várta Houstonban.

Ehhez a csalódást keltő végjátékhoz hosszú út vezetett, és ezért mindenkit felelőssé lehetett tenni, mert mindenki hibázott. Hibázott Adams, mikor nem mérte fel kellőképpen, mit hozhat magával Ryan kinevezése. Hibázott Ryan, mikor hagyta, hogy az egója eluralkodjon rajta, és meggondolatlan dolgokat csináljon. Hibázott Gilbride, mikor válaszolt Ryan kihívásaira, és nem hagyta annyiban a dolgot. Hibázott Pardee, aki nem lépett közbe, mikor kellett volna. És hibáztak a játékosok, akik hagyták, hogy a két edző személyes konfliktusa rájuk is hatással legyen. Ebben mindenki benne volt.

A szezon véget ért, de ezzel semmi nem oldódott meg. Sőt! Bud Adams mérhetetlenül csalódott volt, és a vereség után meg is kezdte a tisztogatást. Az egyértelmű volt, hogy Ryan és Gilbride nem maradhat tovább együtt, így Ryan végül távozott. Csakhogy nem ő volt az egyetlen, akit Adams elküldött. Úgy gondolta Moon többé már nem megoldás, és vele nem lesz képes a csapat soha Super Bowlt játszani, így elcserélte őt Minnesotába. Pardee és Gilbride kapott egy utolsó esélyt, de miután ’94-ben 1-9-cel kezdték a szezont, őket is kirúgta. Mindenkit elküldött, akinek köze volt az elmúlt évek sikereihez.

Ezek után egyértelművé vált, hogy a jelenlegi csapat nem lesz képes Super Bowlt játszani, így nem fogja megkapni az új stadiont sem. Így hát Adams beváltotta a régi fenyegetését, és hosszú tárgyalások után elköltöztette a csapatot Nashville-be. Az új hellyel együtt járt egy új arculat és egy új név is, és ’97 után már Tennessee Titans néven folytatta a működését Adams csapata. A Houston Oilers végleg eltűnt az NFL-ből.

[/ppp_patron_only]