Minden ami NFL
Mi romlott el? – A Matt Patricia-fiaskó
A Detroit Lions elküldte a főedző Matt Patriciát és a GM Bob Quinnt, ezzel lezárva a csapat történelmének egyik legrosszabb periódusát. Az idei szezon már elúszott, megint lehet kezdeni elölről, Barry Sanders és Calvin Johnson után lassan Matt Stafford karrierje is végérvényesen mehet a kukába. Nincs ezen mit szépíteni, a detroiti Patriots-way teljes melléfogás volt – mi romlott el?
A Patriots-way kiépítése egy hosszú és összetett folyamat volt. A csapat még 2016-ban nevezte ki general managernek a patriotsos Bob Quinnt, és nyílt titok volt, hogy előbb-utóbb érkezik valaki főedzőnek Bostonból. Az eredeti tervek szerint feltehetően ennek 2017-ben kellett volna bekövetkeznie, de Jim Caldwellel rájátszásba jutott a csapat, a játékosok is kiálltak mellette, így nem lett volna stílszerű a váltás.
A 2017-es szezon sem volt rossz, a csapat 9-7-tel végzett és csak hajszállal maradt le a rájátszásról, ám erre már fel lehetett húzni azt a narratívát, hogy Caldwellel megrekedt az “átlagon felüli, de még nem top csapat” szinten a gárda és kell a változás. Ezzel nem is volt baj, sőt jogos volt, a legtöbb Lions szurkoló és szakértő szerint is kellett a váltás: a keret összességében PO-esélyes volt (ráadásul a védelmet Pats-kompatibilis, azaz sokoldalú játékosok alkották), a franchise irányító is adott volt, csak egy győztes kultúra és egy magasan kvalifikált edzői gárda kellett a boldogsághoz.
Akkor úgy tűnt, Matt Patricia kinevezése minden kritériumnak megfelel, 2018-ban a legtöbb Patriots közeli ember és rajongó Bill Belichick méltó utódját látta benne. Repülőgép-mérnökként diplomázott, alaposnak és precíznek tartották, aki kiválóan ért a védelmekhez: 2012-ben kapta meg Bill Belichicktől a defense irányítását, és bár nem mindig volt tökéletes az egység, így is a második legkevesebb pontot engedte a Patriots Patricia regnálása alatt és többnyire top 10-es egysége volt a csapatnak.
Messiásként érkezett, többek között én is óriási reményeket támasztottam az irányába, hogy aztán csúnyán arcul csapjon a valóság. Egy győztes kultúrát vártam, a hibák minimalizálására épülő “do your job” filozófia átültetését, egy precíz és olajozottan működő támadó- és védelmi rendszer kiépítését – eszembe sem jutott, hogy Patricia dinasztiát építene, de abban bíztam, hogy összerak egy stabil PO-csapatot, aminek reális esélye van legalább a csoportgyőzelemre és egy-egy győzelemre a rájátszásban. Mi jött össze mindebből? Semmi!
A legnehezebb út a legcélravezetőbb
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A Patriots-way egyik alapvető eleme, ahogy egy közel 20 éve Patriots-rajongó ismerősom fogalmazta: “Van egy fő f*sz, mindenki másnak pedig kuss a neve”. Ha nem is ennyire radikális a helyzet, de tény, hogy Bill Belichick egyeduralkodó New Englandben, nincs nemhogy felettese, de még csak vele kicsit is egyenrangú ember sem az épületben. A Patriotsban vasszigor uralkodik, ahol többnyire csak bemagolt sablonokat ismételhetsz a médiának, nem késhetsz egy másodpercet sem az edzésről vagy a meetingről, effektíve nem lehet véleményed, nem kérdőjelezhetsz meg senkit és legyél bármekkora szupersztár, ha elszúrsz valamit, azt keményen az orrod alá dörgölik.
Nem egy vidám hely – ahogy Dont’a Hightower mondta egy 2016-os interjúban: “pokoli” –, sokan nem is bírják, de összességében megéri: ha győzni akarsz, rájátszásba jutni és Super Bowlt nyerni, akkor az elmúlt 20 évben nem volt erre jobb lehetőséged a Patriotsnál. Ahogy Marquis Flowers, a Patriots védője írta Twitteren, miután Lane Johnson a Patriotsot egy félelmen alapú szervezetnek nevezte a Patriots-Eagles döntőt követően:
“Az öt Super Bowl szórakoztatóbb, mint az egy.”
És általában itt buknak el a különböző Patriots-wayek. Ha valakit frissen kineveznek egy csapat élére, azt alapvetően okkal teszik: mert rossz a csapat. A morál a padlón, a játékosok többsége nemhogy Super Bowlt, de pozitív szezont sem nagyon élt át, sokan az állásukat is féltik, erre jön egy tag három gyűrűvel a kezén, aki bevezet egy önkényuralmi rendszert, ami másról sem szól, mint a játékosok kínozásáról (például mérföldeket futni a nulla fokban, amikor csak dome-ban játszotok) és betöréséről.
Mindez természetesen lehet sikeres, erre a Patriots tökéletes példa – ugyanakkor ez egy öngerjesztő folyamat. Az áldozatot, a szenvedést kompenzálni kell, mégpedig sikerekkel. Ha azt látod, hogy minél nagyobb áldozatot hozol, annál többet nyersz, akkor a rendszer fenntartható – nem fogja mindenki imádni, másoknál kizáró ok lesz, de mindig lesz annyi minőségi játékos, aki hajlandó bevállalni. Ha viszont nem jönnek a sikerek, vagyis a szigort, a megaláztatást és a rengeteg áldozatot nem kompenzálja semmi, akkor nem vár rád más, csak szenvedés.
Tiszteletlen, arrogáns diktátor
A Patriots-way alapján várható volt, hogy nem lesz egy egyszerű menet az átállás, de mivel a csapat alapvetően jónak tűnt (négy pozitív szezon az elmúlt három évben), így nem tűnt lehetetlennek a feladat.
“Nem voltunk borzasztók. Jól ment a szekér, 2016-ban rájátszásba jutottunk. Nem arról volt szó, hogy nulláról kellene kezdenünk”
– mondta Zach Zenner, a Lions korábbi futója a BleacherReportnak.
Patricia viszont másképp látta és idén is azzal takarózott a Saints elleni vereség után, hogy “amikor idejöttem, rengeteg problémát kellett megoldani”. Ez azzal kezdődött, hogy extra nehéz edzéseket vezetett, szigorú csapaton belüli szabályokat hozott (például Belichickhez hasonlóan keményen büntette a késést), majd módszeresen elkezdte megaláztatással betörni az öltözői hangadókat, hogy ő legyen az öltöző korlátlan ura.
“Odajött hozzám, és azt mondta, nem vagyok elit. Egy jó corner vagyok, de nem több, nem tartozok a legjobbak közé. Mindezt azok után, hogy előző szezonban All-Pro voltam és nyolc interceptiont szereztem”
– mesélte Darius Slay, miután a Lions elcserélte az Eagleshöz. És ez csak a jéghegy csúcsa: Patricia egy csapatmeetingen is megalázta, mindössze azért, mert egy edzőtáboros edzés után közös képet töltött fel az Instagramra egy olyan elkapóval, aki pár passzt elkapott mellette. Az egész csapat előtt, a közös képet kivetítve mondta azt Slaynek, hogy “fejezze be az ellenfelek szopkodását”.
A főedző nem tisztelt senkit és semmit. A megbeszélésekre egyrészt késve érkezett mindig, ami rendkívül kellemetlenül érte a késésért szigorúan megbüntetett játékosokat, ráadásul általában úgy köszönt be, hogy “Most mindenki fogja be a kib*szott pofáját”. Az edzéseken nem a nevükön, hanem gúnyneveken szólította a játékosokat, tilos volt mezt cserélni az ellenfelekkel vagy ékszereket viselni, sokáig zene sem szólhatott az öltözőben és még rengeteg rigolyája volt (például hegynek fel kellett mérföldeket futni annak, aki hibázott az edzésen). Sok korábbi Lions játékos szerint úgy beszélt és viselkedett a körülötte lévőkkel, mintha gyerekek vagy a tulajdona lennének.
Persze volt olyan, aki szerint ez csak valami elborult humor volt Patricia részéről, amire nem kell odafigyelni, mert ő egyszerűen ilyen, mindenesetre a csapat morálja a padlón volt, az öltözői kultúrát pedig, ha meg is változtatta, akkor a rossz irányba.
“Ha ki kell menned edzeni a hóba, amikor dome-ban játszol, akkor normál körülmények között elfogadod, mert ez van. De ha a főedző folyamatosan érezteti veled, hogy nem tisztel, akkor ezt nem gyakorlásnak fogod fel, hanem büntetésnek”
– mondta a Lionsből Patricia első szezonja után visszavonuló Glover Quin.
Mindezt tovább súlyosbította, hogy Jim Caldwell Patricia szöges ellentéte volt. Őt mindenki imádta az utolsó pillanatig, egy igazi játékos központú HC volt. Kész trauma lehetett a játékosok számára, amikor egy őket egyenrangúként kezelő, tisztességes, higgadt embert lecseréltek egy trágár, tiszteletlen, arrogáns diktátorra.
Lassú kínhalál
Morálisan tehát a csapat a padlón volt, legalábbis a padlón lehetett, ám az első szezon nem volt annyira vészes. A 6-10-es mérleg ugyan visszaesésnek számított, de kezdésnek vállalható volt. A 2019-es szezon pedig 2-0-1-es mérleggel kezdődött, majd a Chiefs és a Packers ellen is végig partiban volt a csapat, sőt még jobb is volt a Lions, de pár véleményes bírói ítélet miatt végül egyik találkozón sem sikerült nyerni.
Mint utólag kiderült, ehhez semmi köze nem volt Patriciának, mindössze Matt Stafford karrierévet tartott, legalábbis addig, míg meg nem sérült. Ezek után egy nagyon hosszú 1,5 szezon következett. A 2019-es szezonban a csapat hat meccset veszített el úgy, hogy vezetett a negyedik negyedben, míg idén például úgy sikerült 0-2-vel kezdeni, hogy a Bears ellen 17 pontos, a Packers ellen pedig 11 pontos előnyben is volt a csapat. Ezzel kapcsolatban egyébként meg is kérdezték Patriciát, aki a szokásos arrogáns módján azt felelte, nem érti a kérdést, hisz még anno ő volt a védőkoordinátora annak a Patriotsnak, ami egy meccsvégi interceptionnel legyőzte a Seahawkot a Super Bowlon, tehát békén lehet hagyni.
A leolvadás mindig edzői felelősség, általában rossz felkészítésnek, játékhívásnak, time managementnek vagy ezek kombinációjának köszönhető. Patricia esetében mindegyik fellelhető. Az analitikát még csak hírből sem ismeri, meg van győződve, hogy sokat kell futni, lehetőleg első- és második kísérletre is, így olyan OC-t talált magának, aki osztja a véleményét, illetve a védelmeit csak az nem ismeri ki a meccsek előtti videózásból, aki még soha nem látott NFL-meccset.
Mindezek következménye az, hogy az irányítása alatt általánosságban a Lionsé volt a liga egyik legkevésbé hatékony offense-e, ami csak és kizárólag akkor működött, ha Stafford az elvártakhoz képest über extrát nyújtott. Ez azonban csak a kisebbik gond volt: Patricia ugyanis kitalált egy olyan emberezés alapú védelmet, aminél rosszabbat nem nagyon láttunk az elmúlt három évben.
Attól, hogy sokat használod, még nem lesz jó
Patricia célja az volt, hogy a Patriots által használt Cover 1 alapú defense-t meghonosítsa Detroitban. Ez egy többnyire emberezés alapú védelem, ami nem igényel elit pass rushereket, ugyanis a siettetést az atletikus linebackerek (mint Jamie Collins, Kyle Van Noy, Dont’a Hightower) és/vagy safetyk oldják meg. Mindez szép és jó, de ehhez egyrészt kellenek atletikus linebackerek, másrészt kellenek kiváló emberező cornerek.
Detroitban egyik sem volt igazán adott. Jarred Davis és Teez Tabor nem vált be, Darius Slayen kívül nem volt igazán jó emberező cornere a csapatnak, ahogy klasszis single-high safety sem. A végeredmény így egy féloldalas, korrekt safety segítség nélküli secondary lett, amit egyáltalán nem támogat pass rush sem a védőfalból, sem a linebacker sorból.
Egyértelmű volt, hogy ez így nem lesz jó, ennek ellenére 2018-ban a Lions 39,2 százalékban Cover-1-ben állt fel a PFF adatai alapján, ami a legtöbb volt a szezonban, miközben hatékonyságot tekintve a 27. volt a koncepció. Egy év alatt azonban nem lehet elit védelmet építeni, így 2019-ben jött a linebacker Jahlani Tavai a második körben, a pass rusher Trey Flowers és Romeo Okwara, illetve a top slot corner Justin Coleman a piacról.
A koncepció egyértelmű volt, de a rendszer nem állt össze. A snapek 46,5 százalékában (legtöbb) használt Cover-1-et a Lions úgy, hogy a felállást alkalmazva a harmadik legrosszabb volt várható engedett pontokban a védelem. Egy valamire való, egészséges egóval rendelkező edző ekkor belátta volna, hogy ez így nem jó és elkezd alternatívákban gondolkozni – Patricia viszont kitartott a saját agymenése mellett.
Miután Slayt elcserélte, jött Jeff Okudah, Jamie Collins, Duron Harmon és Desmond Trufant a holtszezonban, szezon közben pedig Everson Griffen. Ismét vezette a ligát a Lions a Cover-1 snapekben, miközben hatékonyságban csak a 27. volt, várható engedett pontokban pedig a valaha volt legrosszabb Patricia-védelem.
A Lions védelme még csak koncepció tekintetében sem közelíti meg azt a komplexitást, amit a Patriots matchuptól függően folyamatosan változó védelmei képviselnek. Patricia meg sem próbálta elrejteni a szándékát, nemcsak az egyéni jó teljesítmények hiányoztak, de a kreatív blitzek is – az a zsenialitás, amivel Bill Belichick rendelkezik, Patricia viszont nem. A végeredmény: totális káosz és bottom 5-ös védelem – ismét.
A Patricia-projekt teljes kudarc lett: unalmas, konzervatív offense, kiismerhető, gyenge defense, pocsék time management, tönkretett öltözői morál, 13-29-1-es mérleg – ennyit tudott felmutatni kicsivel több, mint 2,5 év alatt. Amikor kinevezték, arra számítottam, hogy
“nem fog belekontárkodni mások munkájába, rendbe teszi a védelmet, illetve az intellektusával és a tekintélyével egy olyan magabiztos légkört teremt, amivel hosszú távon nagyon sikeres lehet a csapat. Végre lesz egy második gerince, egy második tartóoszlopa a Lionsnek arra az esetre, ha Staffordnak esetleg nem megy, aki nemcsak átlátni, de koordinálni is képes (lehet) egy egész franchise-t.”
Életemben nem tévedtem még ekkorát.
[/ppp_patron_only]