Generációváltás – Futók

Nem túl örvendetes manapság erről a posztról beszélni, hiszen a running backek szerelmesei és az advanced statok fanatikusai között nem alakult ki a legjobb párbeszéd a futókat illetően. Előbbieknek valószínűleg ez a cikk sem lesz a kedvence, de megpróbáljuk felkutatni a közelmúlt és a jövő legjobbjait.

Amíg az irányítóknál felhoztam, hogy a karrierjük hossza miatt máshogy kell kezelni őket, és akár egy 27 éves játékos is lehet fiatal, addig a futóknál pont ennek az ellentettje valósul meg. Alig 2-3 év az átlag, amíg ténylegesen csúcsteljesítményt tud valaki nyújtani, valamint sorra jönnek a fiatal titánok, akik a megfáradt társaik helyére pályáznak, így gyakran nincs is ideje egy játékosnak annyi éven át produkálnia. Talán a 2017-es osztály lehet ebben is a kivétel, de láttunk már karón varjút.

Akik uralták a posztot, de kikopóban vannak

Az összes közül talán itt a legfélrevezetőbb az alcím, mert bár az itt szereplő játékosok All-Decade kerettagok voltak, nekik a csúcs az évtized első felében volt inkább. De kétségtelen, hogy olyan örökséget hagytak maguk után, amit a jelenlegi és következő generációnak nem lesz egyszerű megugrania.

Adrian Peterson

Nem gondolnám, hogy különösebb magyarázatra szorul. Érdemi pályafutása gyakorlatilag 2016-ban véget ért, de előtte uralma alá hajtotta a running back posztot, amivel MVP címet is szerzett magának. Közel 15 ezer futott yardjával ötödik az örökranglistán, nem lesz egyszerű őt utolérni, hiszen a pályázók közül a legközelebb Ezekiel Elliott áll hozzá – 8500 yardos lemaradással.

Marshawn Lynch

Statisztikai mutatókban meg sem közelíti Petersont, de ez betudható annak, hogy karrierje a Seattle-be való költözés után indult be igazán. Ha leszűrjük arra a négy idényre, amikor egészséges volt és elejétől végéig lejátszott, 5357 futott yardot kapunk, megspékelve 48 futott hatpontossal. A 2015 utáni időszakot felesleges nézni, bár egyszer visszatért a borzasztó hátfájdalmai ellenére, nem valószínű, hogy még egyszer megszakítja visszavonulását.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

LeSean McCoy

Vele zárjuk ezt a fejezetet, mégpedig azért, mert fenti két kollégájával ellentétben ő nem a “klasszikus” running back volt, hiszen elkapásoknál is kiváló opciónak bizonyult, és nem csak vészmegoldásként kapott passzokat checkdownok során. Azt nem mondanám rá, hogy ő taposta ki az utat ebbe az irányba, de kétségtelen, hogy a jelenlegi trendek kialakításában, amiket manapság egy futótól elvárunk, neki is szerepe volt.

Akikről azt hittük ők lehetnek a kiválasztottak

Az első vázlatban még a lenti hármast írtam volna az előző szekcióba, de úgy gondolom rájuk tökéletesen illik a kiválasztottak jelző, majd a csalódás, hogy végül nem jött össze hosszú távon, és már nem is fog.

Todd Gurley

2017-ben és 2018-ban, amikor Sean McVay playbookja a csúcsra ért, Gurley volt az egyik legnagyobb haszonélvezője. Közel 4000 scrimmage yardot és 40 TD-t szerzett ebben az intervallumban, leakasztott egy OPOY címet, két All-Pro kerettagságot – és az érdemi karrierje itt véget is ért. 2019-re touchdownokban nem, yardokban drasztikusan visszaesett, végül a Rams a borzasztó anyagi helyzete miatt kivágta, de Atlantában sem találta meg a számításait. Jelenleg szabadon igazolható.

Le’Veon Bell

Hiába szállította a ténylegesen klasszis teljesítményt, a Steelers nem érezte úgy, hogy a fél királyságot is oda kellene neki adni az új szerződésének tárgyalásakor. Az idő őket igazolta, de azt sem lehet vitatni, hogy Bell Pittsbughben a liga egyik legdominánsabb teljesítményét nyújtotta. Miután kiülte a 2018-as szezont, azóta Rozsomák módjára csak simogatja ezekről az évekről a képkeretet. A Jetsnél teljes katasztrófa volt, a Chiefsnél meg annál is rosszabb. Ő is szabadon igazolható.

David Johnson

A triumvirátus harmadik tagja, aki úgy tűnt összeolvasztja a running back és slot elkapó posztot, de végül ez is kérészéletű próbálkozásnak bizonyult. Sosem tudjuk meg mi lett volna vele, ha a breakout éve után nem sérül meg rögtön az első fordulóban, de a 2018-as fellángolás óta ő sem találja már a helyét. Ő kivételesen szerződéssel rendelkezik, de egyrészt Houstonban ki lehetne jelenleg állítani egy kezdőt csak running backekből, másrészt a játéka is erősen rozsdás már ahhoz, hogy a jobb futók között emlegessük a nevét.

A jövő reménységei?

A jelenlegi legjobb játékosokat nem feltétlen venném ide, hiába tekinthetjük fiataloknak. Ugyanis mindannyiuk lassan eléri a 3. vagy 4. szezonját, amikor csúcson van, és a sorminta alapján utána már túl sok babér nem terem számukra. Így inkább az eddig kevésbé szem előtt lévő, de óriási potenciálú játékosok közül válogatnék.

Hogy miért van mégis kérdőjel? Mert szerintem egyikükben sincs meg az, hogy akár a Hall of Fame karriert kergessék, nemhogy akár Peterson, Lynch vagy Shady karrierszámait megközelítsék. Nem feltétlen az ő hibájuk ez, de ha egy Gurley-t nem emlegetünk itt két ilyen brutális szezon után, akkor vélhetően őket sem fogjuk.

Cam Akers

Ha már Gurley, azért vele kezdem, mert benne látom a georgiai kollégájához hasonló karrierívet, vagyis egy olyan remek adottságú futót, aki kihasználja a Sean McVay adta rendszer előnyeit. Matthew Stafford megszerzésével sokkal elhanyagolhatóbb lehet a futójáték mint Goff idejében, de Akers passzjátékoknál is használható.

Jonathan Taylor

A Colts támadófala kellő támogatást tudna adni Taylor tündöklésének, bár számomra kicsit csalódás volt a tavalyi idénye, főleg hogy Marlon Mack nagyon korán kiesett, így jobbára vetélytárs nélkül kellett teljesítenie – már amennyire csalódás lehet ~1200 futott yard és 11 futott TD. Látszott, hogy időre volt szüksége felvenni a ritmust, de második szezonjában ő is berúghatja az ajtót.

És ennyi, két játékos. Egyszerűen a mai fociban nem látom azt, hogy a jelenlegi futók az elődök nyomába erednek, amivel hasonló polcra tehetjük a karrierjüket. Nem egy kiemelkedő running back szaladgál a pályán, sokan űrszámokat produkálva, de ha ránézünk az all-time statisztikákra, akkor a kanyarban sincsenek. Hogy szemléltessem, Dalvin Cooknak sikerült kicsit elfeledtetnie Peterson nevét Minnesotában, elképesztően játszik, mégis az all-time futott yardokban mindössze csak a 250. Gondoljunk bele, hogy az ő négyéves teljesítménye csak ide elég, akkor meddig kéne ezt fenntartani, hogy akár a 10 ezres határt elérje (amivel csak a 32. lenne egyébként). Kamara, Barkley vagy McCaffrey például be sem fért a 250-be egyelőre, persze tudjuk, hogy sérülések miatt, de hát ez minden futó karrierjében benne van.

Derrick Henry az utóbbi két évben elnyerte a legtöbb futott yard címét, amivel 5860 karrier yardnál jár – és ennyivel csak a 100. A legjobb helyen a már említett Elliott van, aki 6384 yarddal a 77., holott az első négy évnyi produktumára nem lehetett panasz, és most inkább a bukott kiválasztott, mintsem a reménységek közé tennénk. Ez a cikk leginkább két év múlva lesz érdekes, hogy a most megfizetett futók közül ki hol fog tartani, ne legyünk meglepve, ha a felük már más csapatban játszik – már ha játszik.

[/ppp_patron_only]