Legenda, gyilkos, esetleg mindkettő? – Ray Lewis története

“Ha meg kell változtatni valamit az életedben, akkor jobb, ha még azelőtt megteszed, hogy Isten venné a kezébe a dolgokat. Mert ha neki kell megváltoztatni a dolgokat, akkor az neked nem fog tetszeni”

– hangzik Ray Lewis egyik nagy bölcsessége. Egy olyan emberé, akit milliók bálványoznak a mai napig, akinek a klasszisát és a teljesítményét nem lehet nem elismerni, aki örökre beírta magát a történelemkönyvekbe, akire 50 és 100 év múlva is emlékezni fognak. Egy olyan emberé, akit mindössze egy hajszál választott el attól, hogy kettős gyilkosság miatt még ma is a börtönben rohadjon.

Hol van a határvonal? Hány jó cselekedet képes elmosni egyetlen szörnyű tettet, ami talán meg sem történt? Meddig terjed az ártatlanság vélelme? Lehet-e lelkiismeretfurdalás nélkül tisztelni és kedvelni egy olyan embert, aki hazudott, akit gyilkossággal vádoltak és börtönbe zártak, de soha nem ítéltek el? Meg kell-e vetni valakit egy olyan bűnért, amit soha nem sikerült bizonyítani? Magára gondolt-e Lewis akkor, amikor Istenről és a változásról beszélt? Rengeteg nehéz kérdés és egy legendás karrier, amit mindig be fog árnyékolni két fiatal brutális halála.

“Köszönöm, hogy nekem adta a nevét uram. Naggyá fogom tenni”

Raymond Anthony Jenkins Floridában született, és szinte azonnal az élete szerves részévé vált a fájdalom. Az édesanyja mindössze 15 éves volt a születésekor, majd még további négy gyermeknek adott életet, miközben az apja már a születésekor lelépett és eltűnt a család életéből.

“Az ember, aki biológiailag az apám, Elbert Ray Jackson. Övé a cím, de nem érdemelte ki. Úgy néz ki, mint én, úgy mozog, mint én, de soha nem játszott szerepet az életemben. A születésem napján elhagyott minket, és bár pár év múlva visszatért, csak annyi időre, hogy az apja lehessen az ikerhugaimnak. Annyi ideig soha nem maradt, hogy kicserélje a pelenkámat vagy egyáltalán az ölébe vegyen.”

Ray hamar a családfő szerepében találta magát, akinek nemcsak a testvéreiről kellett gondoskodnia, hanem az édesanyjáról is. Mindezek fényében nem meglepő, hogy nem akarta annak a nevét viselni, aki az első pillanattól kezdve elárulta, az anyját pedig egy egyszerű ágymelegítőnek használta akkor, amikor éppen gusztusa volt hozzá. Így lett belőle Ray Lewis – az egyetlen, számára amúgy sokáig teljesen ismeretlen férfi tiszteletére, aki önzetlenül segített az anyján a legnehezebb pillanatokban.

52 kártyalap

Lewis sikeres sportoló volt a középiskolában annak ellenére, hogy sokáig kisebb és gyengébb volt a többieknél, de mindezt sikerült a mentalitásával pótolnia. Majd a mostohaapjainak köszönhetően előbbi is megváltozott.

“A mostohaapám olyan durván verte anyámat, hogy vér folyt a szeméből. Emlékszem, hogy haraggal a szememben néztem rá, de nem tehettem semmit. Nem voltam elég erős. Ezért elmentem a másik szobába, fogtam egy pakli kártyát és elkezdtem edzeni. Egyszerűen már rosszul voltam a fájdalomtól és a tehetetlenség érzésétől.”

Lewis rendszere egyszerű volt, hisz másra nem is volt lehetősége. Ha egy számozott lapot húzott, akkor annak megfelelő számú fekvőtámaszt csinál. A figurás lapok 10 felülést értek, az ász 25-öt, a joker 50-et. Addig nem volt vége az edzésnek, míg végig nem ment a paklin.

A kitartásának nemcsak otthon, hanem a pályán is meglett az eredménye. A Miami Hurricanestől kapott ösztöndíjat, az egyetemen megállíthatatlan volt, és amikor jelentkezett az 1996-os draftra, az akkor első szezonjára készülő Baltimore Ravens az 1/26-os cetlivel ki is választotta. Ő pedig az 52-es számot választotta, hogy soha ne felejtse el azt a kártyapaklit.

Nincs hozzá fogható

Regényt lehetne írni arról, hogy Ray Lewis mennyire jó játékos volt: 13-szor lett Pro Bowler, 10-szer All-Pro, háromszor vezette a ligát tackle-ökben, máig neki van a legtöbb tackle-je 2059-cel, ahogy a solo tackle (1568) és az egy szezonban jegyzett tackle-ök (156) rekordját is ő tartja. Kétszer nyert bajnoki címet, tagja és kulcsfigurája volt a legendás 2000-es Ravens védelemnek, ráadásul egy Super Bowl MVP-címet is a magáénak tudhat.

Mindent tudott, amit egy modern linebackernek kellett. Remekelt coverage-ben, nem véletlenül mondta azt Tom Brady, hogy ellene játszva a pálya belseje tiltott zóna volt. Futásnál a legtöbb falember sem tudta megblokkolni, egy futónak pedig kész öngyilkosság volt felé futni. Emellett remekül blitzelt, tökéletesen olvasta a játékokat és mindenütt ott volt: nem véletlenül volt 67 leütött passza, 31 INT-je, 17 kiharcolt és 20 összeszedett fumble-je és három TD-je. A klasszisát ugyanakkor elsősorban nem a pályán nyújtott teljesítménye mutatta meg.

“Imádom Ray Lewist, és imádom azt is, hogy mindig a szívéből szól. De ha meghallgatod a beszédeit, a legtöbbnek semmi értelme sincs. Az esetek 90 százalékából fogalmam sincs, miről beszélt”

– mondta Joe Flacco még 2013-ban.

És tény: Lewis gyakran csak jól hangzó szavakat tett tetszőleges sorrendbe, amiben elég nehéz volt bölcsességet vagy értelmet találni. Soha nem volt ilyen téren egy Al Pacino, de az, ahogy megnyilvánult, mégis célt ért. Nem nagyon volt azóta sem olyan védő a ligában, aki képes volt olyan mértékben eggyé kovácsolni egy csapatot, mint ő.

A Ray Lewis érában mindenki az utolsó véréig harcolt, soha nem volt megállás, és a 2012-es bajnoki menetelés is sokkal inkább volt az ő érdeme, mint bárki másé. Az a csapat érte harcolt, pláne azok után, hogy egy tricepsz-szakadás után képes volt vissszatérni a pályára. A karrierje legendás befejezést kapott, pedig nem sok kellett ahhoz, hogy még azelőtt véget érjen, hogy igazán elkezdődhetett volna.

Kettős gyilkossági ügy

2000. január 31-ét írtunk, egy nappal korábban nyerte meg a Greatest Show on Turf a Super Bowlt Atlantában. Ray Lewis természetesen nem játszott a mérkőzésen, viszont ott volt Atlantában és a barátaival együtt kivette a részét az ünneplésből. Bár ne tették volna.

A korai órákban egy óriási tömegverekedés tört ki az egyik helyi night clubban, aminek két halálos áldozata lett: a 24 éves Richard Lollar és a 21 éves Jacinth Baker.

Mindkettőjüket halálra késeltek.

Lollart szíven és májon döfték, míg Bakert ötször is megszúrták: kétszer a szívén, egyszer a mellkasán és kétszer a hasán. Mind a ketten még azelőtt elvéreztek, hogy a kórházba szállították volna őket. A rendőrség természetesen nyomozni kezdett és három gyanúsítottjuk volt: Ray Lewis, Reginald Oakley és Joseph Sweeting.

A helyzet nem nézett ki túl jól. Ugyan az egyik gyilkos fegyvert ujjlenyomat és DNS-minták nélkül találták meg a rendőrök egy konténerben, de így is volt terhelőnek tűnő bizonyíték Lewisék ellen. Többek között az egyik áldozat vérét megtalálták a játékos limuzinjában, ráadásul a sofőr is azt állította, hogy Ray Lewis két haverja azzal dicsekedett, hogy leszúrták a férfiakat. Emellett más tanúk azt állították, hogy hallották Lewist üvölteni a társaival, hogy fogják be a szájukat, és hogy az ő futball karrierje nem érhet így véget. Továbbá minimum gyanús volt, hogy a védő öltönye, amin a szemtanúk szerint ott volt az áldozatok vére, egyszerűen eltűnt – feltehetően megsemmisítették.

A rendőrség három nappal az eset után tartóztatta le Lewist. A védő két hetet töltött a börtönben, majd sikerült vádalkut kötnie: többek között beismerte, hogy szándékosan félrevezette a rendőröket akkor, amikor azt hazudta, nem volt ott a tett helyszínén, illetve hajlandó volt a társai ellen vallani cserébe azért, hogy ejtsenek ellene minden vádat. A vallomásában ugyanakkor mindössze annyit mondott, hogy a két barátja egy nappal a gyilkosságok előtt bicskát vásárolt magának. Mivel azonban sem az öltöny, sem egyéb bizonyíték nem került elő, így a bíróság bizonyítékok hiányában mindhárom vádlottat felmentette, a rendőrségnek pedig nem volt más gyanúsítottja.

Lewis és a jogi csapata azt állította, hogy a védő nem vett részt a tömegjelenetben, nem is ő kezdeményezte, sőt ő éppenhogy békíteni próbálta a társaságot. Ezzel szemben Baker, a korábbi barátja azt mondta 13 évvel később, hogy erről szó sincs, Lewis is pont ugyanúgy részt vett a verekedésben. Hasonló véleményen voltak az áldozatok családjai is, akik pár évvel a jogi tárgyalás után kártérítés követelve polgári pert indítottak Lewis ellen.

Ebből sem lett semmilyen hivatalos bírói ítélet, a felek peren kívül megegyeztek. A később megjelenő önéletrajzi könyvében Lewis azt írta, hogy szimpátiából és szeretetből fizette ki az áldozatok hozzátartozóit, és nem azért, mert bűnös lett volna. Talán nem is az. Ám a legendájához vér tapad, amit jó eséllyel soha nem tud lemosni.

A cikk írásához számtalan forrást felhasználtam, többek között Ray Lewis önéletrajzi könyvét, a YouTube-on és az interneten elérhető anyagokat a tárgyalásról, illetve a szereplőkkel készült interjúkat.