Így ne építs csapatot – Seahawks FA-értékelő

A Seahawks holtszezonját alapjaiban határozta meg Russell Wilson elcserélése. Mivel nem érkezett senki a liga egyik legjobb irányítójának pótlására, így logikus lett volna az a forgatókönyv, hogy a franchise elengedi az idei szezont és a jövő csapatát kezdi építeni. Ehhez képest a Seahawks nemcsak, hogy a jövő csapatát nem kezdte el összerakni, de még akkor is teljesen érthetetlen lenne ez a piaci tevékenység, ha Josh Allen lenne a kezdő irányító és Patrick Mahomes a cseréje.

A Seattle-lel kapcsolatos minden értékelést Russell Wilsonnal kell kezdeni. Az irányító (és egy 2022-es negyedik körös választási jog) ugyanis

• a 2022-es 1/9-es pickért,
• a 2022-es 2/40-es cetliért,
• a Broncos 2023-as első és második körös választási jogért,
• a Denver 2022-es ötödik köröséért, illetve
• Drew Lock (QB), Shelby Harris (DL) és Noah Fant (TE) játékjogáért cserébe csapatot váltott.

Lehet ez ellen érvelni, de ami nem működik, azt nem kell erőltetni. Pete Carrollék soha nem kezelték igazán a helyén Wilsont, akinek a lojalitása szintén megkopott az utóbbi években, igazából abszolút érett ez a csere. És igen, a csapat elveszített egy franchise irányítót, de gyakorlatilag két Staffordnyi ellenértéket kapott érte – soha senkiért nem fizettek ennyit (a hagyományos value chart alapján Wilson 2800 körüli értéket képviselt, míg Stafford 1400 körül mozgott, és akkor még ott van Fant, aki a posztja ellenére is értékesebb, mint Goff).

Persze lehet azzal érvelni, hogy egy franchise irányító felbecsülhetetlen, pláne egy Wilson kaliberű, így ennél többet is lehetett volna adni érte. Ugyanakkor megnézve a piaci trendeket és az általános general manageri hozzáállást a veterán QB-khoz, ez olyan mértékű ellenérték, amire nem igazán lehet panaszkodni, és amivel már neki lehet kezdeni egy újjáépítésnek. Nagy kár, hogy Carrollék valamilyen alternatív valóságban élnek és egy olyan nyakatekert koncepció mentén indultak el, amivel évekig lehet majd riogatni a szurkolókat.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

A távozók

Ha egy csapatnak nincs franchise irányítója, akkor célszerű azt csinálni, amit a Lions, a Commanders vagy a Broncos csinál/csinált az elmúlt években: feltölteni a rostert fiatal tehetségekkel, akik hosszú távú megoldást jelentenek a kulcsposztokon, aztán majd csak leesik egy átlagon felüli QB.

Ennek függvényében teljesen jó döntés volt, hogy a csapat nem igazolta újra a 36 éves Duane Brownt és összesen 23 millió dollárt spórolva kivágta a 32 éves klubikon Bobby Wagnert, a 33 éves Carlos Dunlapet és a 30 éves Benson Mayowát. Bennük legfeljebb 1-2 igazán elit szezon van még (Dunlapben talán ennyi sem, Mayowa meg még átlagon felüli sem volt soha), ami egy contender esetében tökéletes, de Drew Lockkal kiálló gárdának csak pénzkidobás lenne.

Brandon Shellért sem kár, mert bár mindig hozott kezdőként egy stabil közepes szintet, de nagyon sokat volt sérült és az idei class elég jó támadófalemberekben. Ethan Pocic ellenben már megfontolandó lett volna, hisz karrierévet tartott és teljesen korrekt játékot nyújtott. Mindössze 1,187 millió dollárért igazolt el Clevelandbe, ennyit mindenképp megért volna.

Hasonló a helyzet Gerald Everettel és Geno Smith-szel is. Előbbi ugyan továbbra sem nőtt fel a draftolásakor felé támasztott elvárásokhoz, de a támadókoordinátor Shane Waldron így is sok hasznát vette. Nagyjából meg is szolgálta a 6 milliós fizetését, a 81,4 százalékos elkapási aránya, a 478 yardja és a négy TD-je is karriercsúcs volt, de pechjére Noah Fant miatt nem nagyon volt maradása. Utóbbi pedig egy egész korrekt csere és nem volt teljesen elveszve tavaly kezdőként sem – nem hosszú távú megoldás, de ha már választani kellett volna egy olcsó Lock és egy olcsó Smith között, akkor kérdés nélkül az utóbbit kértem volna.

Egy logikus, realista forgatókönyv szerint egyedül DJ Reedet lett volna érdemes megtartani. Ugyan a 175 centis magassága miatt nem tipikus Seahawks prototípus, de a játékára így sem lehetett panasz: tavaly 51,5 százalékos pontossággal dobáltak felé és mindössze 66-os passer ratinget engedett az ellenfelek irányítóinak, amik kiváló számok. Emellett még mindig csak 25 éves, ideális esetben 6-8 évre is lehetett volna számolni vele és az évi 11 millió sem olyan sok, hogy közel 70 millió dollárnyi cap space-szel ne lehetett volna megtartani.

Érkezők/maradók

A távozók névsorát látva egy teljesen korrekt, logikus koncepciót követett a Seahawks, és ha nem csinálnak szinte semmi mást, már akkor lett volna egy erős közepes piacuk. Viszont John Schneider elszabadult, és olyan üzleteket kötött, mintha direkt trollkodni akart volna.

Amennyiben valaki a jövő csapatát szeretné felépíteni, akkor először a legfontosabb posztokra próbál hosszú távon használható, átlag feletti játékosokat találni. Ilyen posztnak számít természetesen az irányító, illetve a két OT és általában a támadófal, az elkapó, a pass rusher és a cornerback. Ehhez képest mit csinált a Seahawks:

• évi 13 millió dolláros szerződést adott a sérülésből lábadozó Quandre Diggsnek, így évi 30 millió dollárt fog költeni a safety posztra;
• az idén 8 millió dollárt kereső és 10 millió dolláros cap hittel rendelkező Poona Ford mellé érkezett Quinton Jefferson, a 31 éves Shelby Harris és a 35 éves Al Woods összesen évi 18 millió dollár értékben. Tehát négy, leginkább futás ellen jó belső védőfalemberre (akiből kettő lehet egyszerre a pályán) megy el 26 millió dollár;
• a korábbi első körös, fiatal, abszolút kezdő szintű tight end Noah Fant megszerzése után adott a csapat évi 8 millió dollárt Will Disslynek, aki csak második számú lesz Fant mögött és amúgy sem egy jó játékos (folyton sérült és nem szerzett 300 yardnál többet soha);
• közel 6 millió dollárt adott egy sérülékeny futónak (Rashaad Penny), aki három és fél éven át óriási bustnak nézett ki, miközben már van a rosteren egy 5 milliós, sérülékeny RB.

A Seahawks tehát 60 millió dollárt, a fizetési plafon közel harmadát költi el idén a legértéktelenebb posztokra. Harris egy jó kis játékos és Woods is korrekt még mindig, ha csak ők ketten lennének, még el lehetne fogadni. De Ford és Quinton Jefferson mellett nemcsak rendkívül drágák, de még fölöslegesek is, ennyit nem lehet költeni a belső védőfalember rotációra.

Diggs is egy átlagon felüli safety, de 13 milliót semmilyen körülmények között nem ér, pláne nem úgy, hogy a csapatban már van egy agyonfizetett safety. Disslyt inkább hagyjuk, két jó meccse volt egész karrierjében és azóta is abból él, Penny meg elszabadult a tavalyi idény végén pár pocsék futás elleni védelem ellen (Texans, Bears, Lions, Cardinals ellen 632 yard, míg a 49ers ás a Rams ellen összesen 74 yard), de ennyi. A előbbi legfeljebb veteránminimumot érdemelt volna, míg utóbbi 2-2,5 milliót, de azt is csak azért, mert Carroll imádja.

Drew Lockról nehéz mit mondani – cserének jó, néha elsülhet a keze, de legfeljebb annyi potenciál van benne, hogy így nem kell Geno Smith a padra. Hasonló a helyzet Phil Haynesszel, aki így még egy kicsit drágának is tűnik, ellenben a guardként és centerként is használható Austin Bythe jó vételnek tűnik. A Ramsben jól teljesített 2018 és 2020 között, most pedig együtt dolgozhat korábbi edzőivel, a Seahawksnál támadókoordinátor Shane Waldronnal és a támadófaledző Andy Dickersonnal.

Végül, de nem utolsó sorban nézzük azokat a játékosokat, akik a legfontosabb posztokra érkeztek. Sidney Jones tavaly jól játszott a Seahawksban, majdnem annyit volt a pályán, mint előtte négy év alatt összesen. Mindössze 26 éves, ha lehoz még egy átlag feletti évet, akár egy hosszabb távú szerződés is kinézhet a korábbi második körösnek. Uchenna Nwosu is csak 25 éves, ami már jó, illetve voltak jó megmozdulásai a Chargersben, tavaly 40 nyomásgyakorlásig és öt sackig jutott. Nem egy elit játékos, nem is ér évi 9,5 milliót, de a potenciálja miatt ezt az igazolást lehet pozitívabban értékelni.

A korábbi első körös Artie Burnsben is van ráció: ugyan legalább 350 snapen legutóbb 2017-ben szerepelt, de tavaly nagyon jól játszott a Bearsben a szezon második felében, amikor szerepet kapott. Egy tipikus kukázós igazolás, de ahogy tavaly Jonesból is sikerült kihozni a kezdő szintű játékost, úgy belőle is sikerülhet. Justin Coleman pedig a liga egyik legjobb slot cornereként hagyta el a Seahawkst 2019-ben, hogy három borzalmas szezon után visszatérjen – talán az ismerős közeg jót tesz neki.

Összegzés

A Seahawks elcserélte a franchise arcát, ami soha nem jó, de a körülményekhez képest jól kijött a helyzetből. Viszont a brutális mennyiségű rendelkezésre álló cap space-t a legértéktelenebb posztokra lőtte el, miközben a csapat OT-duója a legrosszabb a ligában, egy WR3 és minimum egy átlag feletti pass rusher is kellene, a CB-sor pedig korábbi magasan kiválasztott, sérülékeny bustokból áll, akikből vagy sikerül kihozni a bennük lévő potenciált, vagy nem.

A Seahawks támadófalát már a közepes edge rusherek is darabokra fogják szedni, pass rush és minőségi cornerek nélkül (akik közül mindnek lejár a szerződése jövőre) értékelhető védelem sincs – tehát a csapat abszolút fegyvertelen a profi futball legfontosabb aspektusában, a passzjátékban és annak megállításában. Ráadásul a négy kezdő szintű DT-vel sem mennek semmire, mivel futás ellen jó edge rusherek és linebackerek nélkül a futást sem lehet megfogni.

A Seahawks számára kvázi már csak a draft maradt, de az utóbbi évek alapján azért lehetnek aggályok a szurkolókban. Ha az nem sikerül jól, akkor nagyon szomorú szezon elé néz a csapat, mert ez a piaci tevékenység sok mindenre nem lesz jó.

Értékelés: D

[/ppp_patron_only]