A meztelen valóság – Rodney Harrison portré I. rész

Folyamatosan gúnyolták és csúfolták, bárhová is sodorta az élet, de már fiatalon megtanulta a hasznára fordítani mások mocskolódását. Egy kitartó, keményen dolgozó vadállat lett belőle, aki miatt jó pár évig életveszélyes volt támadóként a pálya középső részére merészkedni. A Rodney Harrison portré.

Rodney Harrison 1972-ben született Illinois-ban, egy nagyon szegény családban. 6 éves volt, mikor először elkezdett focizni, de ehhez az édesanyja csak úgy tudta előteremteni a szükséges 40 dolláros beugrót, hogy nem fizette be otthon az villanyszámlát. Ez olyan megrázó élmény volt számára, ami már ilyen kis korában arra buzdította, hogy mindenkinél jobb legyen.

A sors ugyanakkor nem volt kegyes. A középiskolája egy katolikus suli volt, vagyis a diákok javarészt fehérek voltak. Harrison más bőrszínű és más anyagi háttérrel rendelkező srác volt, vagyis ahogy kisebb korában, úgy most is csak a mocskolódás volt az osztályrésze. Legalábbis egy ideig.

A focicsapatban safety lett belőle, ráadásul olyan, amit még senki sem látott. Akkorákat vert másokra a pályán, amit a profi ligában sem volt szokás. Rettegtek tőle az elkapók, a futók, de még az irányítók is, akiket gyorsaságának köszönhetően másodpercek alatt a földbe döngölt. Akiben volt némi életösztön, az nem hergelte.

A középiskola után a Western Illinois University-re került,  de senki sem látta előre azt, ami Harrisonnal jött. Nem volt különösebben jó játékos, cserébe viszont rettegték: mindenkit elkapott, letarolt és nem ismert kegyelmet. Sokan azt gondolták, hogy teljesen őrült és másokra nézve életveszélyes, amit a pályán művel. Nem örvendett nagy népszerűségnek az agresszív stílusa miatt és a scoutokat sem győzte meg, így az 1994-es drafton mindössze az ötödik körben vitte el a San Diego Chargers.

A meztelen valóság

[ppp_patron_only level=”1500″ silent=”no”]

Jobb szó híján mondjuk úgy, hogy érdekesen indult a profi karrierje, ugyanis egy rettentő megalázó beavatást kellett kiállnia. Alapból az lett volna a feladata, hogy énekeljen az egész csapat és drukkerek előtt egy előszezon meccs előtt – nem kellemes, de nem is túl durva, ám ennek ellenére visszautasította. Ám ezt nem vették jó néven a többiek.

A meccs után visszament a hotelszobájába aludni. Órákkal később arra ébredt, hogy 20 játékos veszi körül és a földre vágják, majd elkezdik verni. Mikor már azt hitte, ennél nem lehet rosszabb, akkor lerángatták róla a ruháit, megkötözték a kezeit és a lábait, majd bedobták őt a hotel liftjébe. Fel és le utaztatták, minden egyes emeleten riogatta a civileket, akik szintén ott szálltak meg.

“26 emeleten keresztül utazgattam anyaszült meztelenül, és egy fickó beszállt mellém az egyik szinten. Csak rám nézett és mintha mi sem történt volna, csak bámult maga elé, eszébe sem jutott volna nekem segíteni. Elég kemény egy nap volt.”

A változás szele

1994-ben a San Diego bejutott a Super Bowlba, tehát Harrison az első évében a csúcsra juthatott volna. A 49ers viszont alaposan elverte a gárdát, és bár a safety győzködte az edzőjét, hogy tegye be őt, azonban nem kapott lehetőséget rá.

A következő idényben sem kapott nagy szerepet, bár öt INT-t így is szerzett, amivel megváltotta a helyét a kezdőben. Az ezt követő három idényben 368 tackle, 10 INT, kilenc sack és egy pick six került a neve mellé, illetve Pro Bowler és All-Pro lett. Persze ahogy legtöbbször ilyenkor lenni szokott, jött a sérülés: 1999-ben eltört a lapockája egy szerelés közben.

Szerencsére ez nem állta az útját és a következő öt évet nagyjából sikerült egyben lehozni, miközben teljesen megváltoztatta azt, amit a safetykről gondoltak. Atletikus volt, gyors és erős, ráadásul olyan esze volt a játékhoz, ami keveseknek adatik meg. Mindent jól csinált, bejátszotta az egész pályát és pont ugyanolyan veszélyes volt az irányítóra és a futóra, mint a területére merészkedő elkapókra és tight endekre.

Ezzel együtt túlzás lenne azt mondani, hogy szerették volna. Amint odaért a támadóhoz, olyan keményen a földre vitte, hogy gyakran még ő sem bírt egyből felállni egy-egy ütközés után. Híres volt emellett arról is, hogy nem engedte felkelni az ellenfelet sem. Bele rúgott egyet, pofozgatta őket, ütlegelte, sőt, gyakran a földön össze is verekedett valakivel. Nem volt éppen szép látvány és sportszerűnek sem mondható, mikor rálépett a földön fekvőkre.

Emellett a száját sem tartotta csukva soha. Állandóan beszólt mindenkinek, az ellenfélnek, az edzőknek, a szurkolóknak, a csapattársainak, de különösen azoknak, akik a meccs közben jópofizni akartak vele. Ő volt az a játékos, aki senkit sem segít fel egy tackle után, és el sem fogadja az ellenfél segítségét. Igazi vadállat volt, aki senkinek sem kegyelmezett. Nem barátkozni ment, hanem hogy mindenkit eltaposson, akihez hozzá tud érni.

Annyira úrrá lett a Harrisontól való félelem a játékosokon és az edzőkön, hogy alig küldtek középre embert. Féltek, hogy a safety akkora erővel megy nekik, hogy eltörik a csontjuk vagy akár komolyabb sérülést is szenvednek. Ma már elképzelhetetlen egy ilyen mentalitású játékos a pályán.

A keménység ára

Az NFL pár év és néhány sisaktörő tackle után észrevette, hogy ha nem állítják vagy lassítják le valahogy a védőt, akkor komoly következményekkel fognak szembesülni.  A 2000-es évek környékén a liga legdurvább ütközéseinek lehettek tanúi a nézők Harrison jóvoltából. Rászokott arra, hogy a már földön fekvőre vetődik rá, későn üt és továbbra is szükségtelenül durva a pályán. Ezért elkezdték hát Harrisont büntetni a kemény ütések és szükségtelen durvaság miatt.

Trent Green (volt NFL irányító) például komoly sérülést szenvedett Harrison miatt. 1999-ben Green a St. Louis Ramsnél játszott, amikor egy alapszakasz meccsen szembe jött vele a végzete. Az irányító és a safety korábban már találkoztak, ugyanis csapattársak voltak a San Diegoban. Tisztelték, megértették egymást és barátként tekintenek egymásra a mai napig, történt ami történt.

Harrison csak végezte a dolgát, azonban félrementek a dolgok, mikor sackelni akarta Greent. A falember, aki az irányítót védte, nem tudta teljesen megállítani Harrisont, viszont sikerült neki kizökkenteni őt az egyensúlyából. A safety mindenképpen be akarta fejezni, amit elkezdett, így alacsonyan érkezett a sackhez és térden találta Greent. Az irányító térdszalagja elszakadt, így számára véget ért a szezon. A Rams mégis a Super Bowlig menetelt, hiába Green kiesése, ugyanis a helyét egy bizonyos Kurt Warner vette át, és az ő kitartásával a klub a döntőig jutott, amit meg is nyert.

Évekkel később egy interjúban megkérdezték Harrisont, hogy bántja-e az okozott sérülés, és mit gondol, mennyire volt hatással az a sack az NFL történetére:

Nem hiszem, hogy ezzel átírtam volna a Rams történelmét. Trent a csapattársam volt, és nagyon csalódott voltam, amikor megtudtam, mit is okoztam. Később egy fantasztikus irányító vált belőle, csodás dolgokat művelt a pályán és jó sok pénzt kapott is érte. Nem igazán tudok mondani semmi rosszat az ő pályafutásáról. Válaszolva a kérdésre, nem foglalkozom azzal, hogy én hogyan befolyásolom a történelmet. Lesz idő és hely, mikor majd érdekelni fog, de az biztosan nem most van.

– nyilatkozta Harrison.

Harrison tehát kapott eltiltásokat, pénzbüntetéseket és kezdte úgy érezni, ő az NFL rossz fiúja, csak mert végzi a munkáját. Aztán jött a legtöbb veteránt elérő hidegsokk, amikor a fizetési plafon fontosabb lesz, mint a klasszis (az utolsó, 2002-es San Diego-i idénye nem sikerült jól, így alighanem szakmai okok is álltak a menesztése mögött).

“Mindent beleadtam a San Diego Chargersért. Remek karrierem volt itt, a szívemet-lelkemet kitettem a pályán, ez a város felkarolt engem, és ez nagyon sokat jelent. Bármilyen csalódott is vagyok, mindez csak idő kérdése volt. Ha a San Francisco 49ers elküldheti Jerry Ricet, akkor a Chargers elküldheti Rodney Harrisont. Örülök, hogy kipróbálhatom a szabadügynök piacot, és máshol kezdjek egy új fejezetbe, egy új karrierbe”

[/ppp_patron_only]