Fontos az, hogy az irányítók egy- vagy több évig jók az egyetemen?

Az NFL csapatok döntéshozóira jellemző, hogy szeretnek olyan irányítót kiválasztani a játékosbörze első körében, aki több éven keresztül volt képes kimagasló teljesítményt nyújtani az egyetemi csapatában. Az elmúlt években draftolt első körös irányító prospectek között viszont több olyan QB-t is találunk, akik kevés játéktapasztalattal felvértezve érkeztek meg a profi ligába. Van ennek jelentősége, számít az, hogy az adott irányító egy- vagy több évig volt jó az egyetemen?

Egy átlagos munkahelyen nagyobb eséllyel vesznek fel egy olyan jelentkezőt az adott pozícióra, aki nagyobb tapasztalattal rendelkezik. Úgy tűnik, ez a profi focira is igaz: a 2011 és 2020 között draftolt első körös irányítók több mint háromnegyede legalább kettő jó egyetemi évet követően került be a ligába. Ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy megvan a siker egyik receptje, de ez közel sem ennyire evidens.

Számít a sokévnyi tapasztalat?

Rengeteg irányítót fel lehetne sorolni, akiknek hosszabb és sikerekben gazdag egyetemi pályafutása volt, de mégsem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Erre talán a legjobb példa az elmúlt évekből Jameis Winston, aki a rákláb incidenst leszámítva (ajándékba kapta a csemegét, de ezt akkoriban még nem lett volna szabad elfogadnia egyetemi játékosként) tökéletes prospectnek tűnt. A Florida State Egyetemen két éven keresztül volt kezdő irányító, 2013-ban minden idők legfiatalabb Heisman-győztese lett, ráadásul mindezt úgy, hogy profi stílusú rendszerben játszott, prototípus felépítése és ágyúkarja volt. Bónuszként a zsebben is jól dolgozott, a szakértők szerint egyértelműen a legjobb irányító prospect volt a 2015-ös draft classban – és mégsem vált be.

[ppp_patron_only level=”1450″ silent=”no”]

Winston az a típusú irányító volt az egyetemen, aki folyamatosan kereste a nagy játékokat, lehetetlen ablakokba próbálta meg bedobni a labdát, és többnyire sikerült is neki. A probléma ott volt, hogy az NFL-ben nagyobb, erősebb, gyorsabb és okosabb ellenfelei voltak, így ebből a gunslinger mentalitásból több kár lett, mint haszon. Ráadásul motivációs és ebből adódóan súlyproblémái is voltak, így hiába volt 5000 passzolt yardos szezonja is, a profi ligában nem lehet valaki kezdő irányító úgy, hogy 86 mérkőzésen 96 interception és 24 fumble került a neve mellé. Winston egyszerűen nem tanulta meg, hogyan vigyázzon a labdára, nem tudta megtalálni az arany középutat: a döntéshozatali képessége nem kezdő kaliber és mára nem több, mint egy jobb csere.

Winston kortársa, Marcus Mariota szintén kiváló college QB volt. Három kimagasló évet töltött az egyetemen, ahol 10 796 yardot passzolt 105 TD és mindössze 14 INT társaságában, emellett 2237 futott yard és 29 futott TD került a neve mellé. 2014-ben úgy lett Heisman-győztes, hogy 5100+ total yardot és 57 total TD-t jegyzett mindössze négy pick mellett. A Titansben viszont egy abszolút középszerű irányítóként játszott, aki igazán semmiben sem nyújtott kiemelkedőt.

Rajongói érvelhetnek azzal, hogy kicsit a körülmények áldozata lett Tennesseeben, mivel négy különböző támadókoordinátora és két vezetőedzője volt öt év alatt, illetve rengeteg sérülés sújtotta őt pályafutása során. Azonban az egyemen látott pontosságból, improvizációs készségből és jó döntéshozatalból szinte semmit nem láttunk a profik között – egy sima game manager irányító mentalitásával játszott és egyedül a lábaival volt képes pozitív játékokra. Végül Ryan Tannehill 2019-ben kitúrta a kezdőből, de a Raidersben és a Falconsban sem tudta megmutatni, hogy van benne kezdő potenciál.

A 2015-ös class két reménységével ellentétben persze találunk olyan irányítókat is, akik a sikeres és hosszú egyetemi pályafutásukat az NFL-ben is folytatni tudták, bár meglepő módon a legjobbak nem tűntek annyira jó prospecteknek, mint Mariotáék.

Justin Herbert például egy borzasztóan megosztó irányító volt. Az Oregon nem domborította ki kellően az erősségeit, sőt gyakran Herbertnek csak menedzselnie kellett a támadósort, nem ő volt az offense központja. Így hiába rendelkezett prototípus felépítéssel, aki kellően mobilis és ágyú van a karja helyén, a négy évnyi tapasztalata ellenére is erősen kérdéses volt, hogy tudja-e majd olvasni a profi védelmeket, képes lesz-e rendszeresen az anticipation dobásokra, illetve lehet-e javítani az inkonzisztens dobási mechanikáján és pontosságán. A legtöbb szakértő nagyon lehúzta a Chargerst, amikor Herbertet választotta ki az 1/6-os cetlivel 2020-ban, aztán kiderült, hogy gyémántot sikerült találni.

Justin Herbert: Ágyúkar és számítógép-agy

Deshaun Watson és Patrick Mahomes két statisztikailag produktív egyetemi idényt követően lettek első körben kiválasztott irányítók (mindketten három évig játszottak az NCAA-ban, 10+ ezer yard, ~90 TD és ~30 INT került a nevük mellé). Egyikük sem számított tökéletes prospectnek, az atletikusságuk, a kreativitásuk és a brutálisan erős karjuk mellett számtalan kisebb-nagyobb probléma volt velük (pontatlanság, a védelmek rossz olvasása, nem elég jó döntéshozatal stb.). Viszont mindketten sikeresen küzdöttek meg a profi ligára történő átállással.

Watsonnak ebben elsősorban mentalitása, vezéregyénisége, Mahomesnak meg ösztönös zsenialitása, improvizációs képessége és Andy Reid rendszere segített. Watson esetében persze kérdéses, hogy hosszú kihagyása alatt mennyire rozsdásodott be. Nehéz megmondani, hogy képes-e visszatérni korábbi játékához a tavalyi borzalom után, de a masszőrnők molesztálása értelemszerűen egy olyan faktor, amire nem nagyon lehet felkészülni.

Az egyszezonos csodák jobban beválnak?

Látszik, hogy önmagában semmit nem jelent az, ha valakinek van 2-3-4 jó éve az egyetemen. De mi a helyzet azokkal, akiknek csak egy kiugró év jött össze az egyetemen, mennyire kell tőlük félni? Ugyan nincs nagy mintánk, pláne az aktív játékosok között, de az ő pályafutásukat megnézve semmivel sem válnak be rosszabb aránnyal, mint bárki más.

Az első one year wonder, aki mindenkinek eszébe jut, az alighanem Joe Burrow. A Bengals extraklasszisa három évig koptatta a padot az Ohio State-en, ahol nem tudta kiszorítani előbb JT Barrettet, majd Dwayne Haskinst a kezdőből (előbbi draftolatlan lett, utóbbi első körös bust). 2018-ban aztán transzferelt az LSU-ra, ahol az első idényében 2894 yardot, 16 TD-t és öt INT-t passzolt. Nyilván senkinek nem kellett volna ezek után, így maradt az egyetemen és ledobta az atomot. 15-0-s történelmi szezont ért el az LSU-val, 76,3 százalékos pontossággal 5671 yardot és 60 TD-t passzolt mindössze hat INT mellett – minden idők legjobb egyetemi szezonját produkálta.

Óriásit fejlődött szinte a semmiből, a közepesen erős karját és a 24 éves korát leszámítva szinte semmi negatívumot nem lehetett felhozni ellene. A Bengals végül ki is választotta 1/1-re és úgy tűnik, hogy ezt a szintet nemcsak sikerült átmentenie, de még fejlődött is és effektíve úgy játszik a profik között, mint az egyetemen.

Szintén jó példa az egyszezonos csodák melletti érvelésben Cam Newton. A jelenleg szabadügynök irányító több egyetemen is megfordult, mielőtt 2010-ben az Auburnre transzferelt, ahol Heisman-trófeát nyert és bajnoki címre vezette a Tigers csapatát. Sikereinek alapja elképesztő mobilitása volt (1473 yardot és 20 TD-t szerzett a földön), ami páratlan fizikai felépítéssel párosult. A Panthers 2011-ben ki is vitte 1/1-re, SuperCam pedig már újoncként berobbant az NFL-ben (az Év Újonc Támadójának választották), majd a 2015-ös szezonban MVP címet szerzett és Super Bowlba vezette a Pantherst.

A sikerességét nagyban segítette, hogy olyan fizikális szörnyeteg volt, amivel nem nagyon tudtak még NFL-szinten sem mit kezdeni. Emellett a profi ligába bekerülését követően minden évben képes volt fejlődni, folyamatosan javult a játéka a zsebben, illetve a munkamorálja is kiváló volt. Végül a sok ütéstől teljesen elkopott, de pályafutása csúcsán az egyik legizgalmasabb játékosa volt a ligának.

Természetesen az egyszezonos csodák sem válnak be mindig. Gondoljunk csak Mitchell Trubiskyre, akit Mahomes és Watson előtt választottak ki, ráadásul még fel is cserélt a Bears. Mindössze 13 kezdőként megvívott egyetemi mérkőzéssel a háta mögött jelentkezett az NFL Draftra, de a legtöbb szakértő így is óriási potenciált látott benne. Magas padlóval rendelkező, pontosan passzoló és mobilis irányító prospectnek tartották, az egyetlen komoly red flag pedig a tapasztalatlansága volt, ami egy kiküszöbölhető dolog.

Mint utólag kiderült, ennél jóval komolyabb problémák is voltak vele. Az egyetemen egy RPO játékokra épülő offense rendszerben játszott, ahol sokszor üresen voltak az elkapói és lehetett építeni a lábaira. A Bearsben ellenben egy statikus rendszerben kellett helyt állnia, ráadásul gyakran sem a támadófala, sem az elkapói nem könnyítették meg a dolgát. Amikor nyomás alá került, a feldolgozókészséggel és a védelmek olvasásával is komoly nehézségei támadtak, majd furcsa módon a lábmunkája és a döntéshozatala is sokat romlott (mentálisan jó eséllyel összeomlott és elfogyott az önbizalma) – volt, hogy az üres elkapót nem tudta eltalálni. Innentől pedig már nem volt visszaút, az elmúlt 10-15 év egyik legnagyobb bustja lett belőle.

Mi a siker titka?

Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy irreleváns, hogy egy irányítónak egy- vagy több jó szezonja volt az egyetemen. Sokkal fontosabb, hogy mennyire erős csapatba kerül az újonc irányító, milyen a munkakörnyezet, és hogy az edzői stáb képes-e segíteni az irányító fejlődését. Jó példa a nyugodt, támogató környezetben való kivirágzásra például Trevor Lawrence. Urban Meyer irányítása alatt újonc évében pocsék teljesítményt nyújtott, ám amint egy olyan edző kezei alá került, mint Doug Pederson, aki képes remek kultúrát és légkört kialakítani egy csapatnál, Lawrence egyből megmutatta, hogy miért lett 1/1-es irányító. Továbbá nyilván az sem volt elhanyagolható, hogy második évére sikerült leigazolni olyan célpontokat, akik képesek voltak üresre játszani magukat.

Nagyon fontos szempont továbbá az irányító munkamorálja és mentalitása. Joe Burrow-nál vagy akár Cam Newtonnál ez nem volt kérdés, ellenben például Jameis Winstonnal vagy akár Mitch Trubiskyvel. A tehetség ezen a szinten szinte másodlagos/harmadlagos faktor, két hasonlóan tehetséges 1/1-es közül jó eséllyel az lesz sikeresebb, aki egy jobb szervezetbe és jobb környezetbe kerül, esetleg jobb a munkamorálja/mentalitása. Az egyetemen eltöltött évek, vagy még inkább a kiemelkedő szezonok száma legfeljebb abban segítenek, hogy a csapatok könnyebben felfedezhetnek minden red flaget az adott irányítóval kapcsolatban és pontosabb fejlesztési stratégiával állhatnak elő, de ezen kívül túl sok hozzáadott értéke jó eséllyel nincs.

[/ppp_patron_only]