Minden Idők Legjobb Super Bowlja játékunk “E” csoportjának következő alanya az első olyan döntő, amit az AFL-NFL egyesülés után rendeztek, irónikus módon két olyan csapat részvételével, akik mind a régi NFL-ben játszottak. Ez a Colts és a Cowboys összecsapása.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A Colts útja a döntőbe
1970-ben a két rivális liga az AFL és az NFL bejelentette az egyesülését, és megállapodtak, hogy a következő szezont már közösen bonyolítják le. Ennek érdekében létrehoztak két konferenciát, az egyikben a régi AFL csapataival, a másikban pedig a régi NFL csapataival. Ám a csapatok elosztása aránytalan volt, az NFL 6 csapattal többet birtokolt, mint az AFL, így a kiegyensúlyozottság érdekében 3 régi NFL csapat átment az AFC-be, és e három csapat egyike a Colts volt.
Ily módon a csapat egy új légkörben találta magát, ráadásul egy új edzővel. A korábbi edzőt, Don Shulát ugyanis elküldték Miamiba, és a helyét Don McCafferty vette át, aki mindjárt az első évében bebizonyította, hogy jó kezekben van a csapat. A vezetésével a Colts az új légkörben is megállta a helyét, és 11-2-1-gyel nyerte a csoportját, majd a playoffban előbb a Bengals (17-0) majd a Raiders (27-17) testén is átjutva harcolták ki a jogot a Super Bowlon való szereplésre.
A Cowboys útja a döntőbe
Dallasban 1970-ben úgy nézett ki, végre minden összejöhet. A „Doomsday Defense” becenévre hallgató egység az egyik legkevesebb pontot engedte a ligában, és Craig Morton irányításával a támadóegység is megtette a maga feladatát. Tom Landry vezetőedző így nyugodtan nézhette, ahogyan a tanítványai 10-4-gyel megnyerik a csoportot, és bejutnak a playoffba. Ott aztán egy igazi védelmi csatában először 5-0-ra legyőzték a Lionst, majd az NFC döntőn a 49ersen is átjutottak (17-10). Így már csak egy akadály maradt, amit meg kellett ugraniuk.
Super Bowl V
Az ötödik nagydöntő párosítása érdesre sikerült, ugyanis mindkét csapat azzal a szándékkal érkezett oda, hogy bebizonyítsa, le tudja vetkőzni a múlt kudarcait, és képes lesz megnyerni a legfontosabb mérkőzést. A Colts két évvel korábban toronymagas esélyesként kapott ki a lesajnált Jetstől, és annak a vereségnek az emlékét az elkövetkezendő két évben végig magukon hordták. Most esélyt kaptak arra, hogy leszámoljanak azzal az emlékkel. Ráadásul a helyszín ismét Miami volt, ahogyan a Jets elleni döntőé is. Minden adott volt a múlt démonjainak elűzéséhez.
A Cowboys hasonló cipőben járt. A korábbi években többször is odakerültek az utolsó akadály elé, de soha nem tudták megugrani azt. Az utolsó pillanatban valami mindig elromlott. A liga többi része a „Next Year Champion” gúnynévvel illette őket, utalva ezzel arra, hogy mindig a siker kapujában buknak el újra és újra. A Cowboys azonban elhatározta, hogy végleg leszámol ezzel a képpel, ami róluk kialakult, és bebizonyítják, igenis át tudják ugrani az utolsó akadályt.
Mindkét csapat nagyon elszánt volt, és mindkettő nemcsak egyszerűen nyerni akart, hanem bele akarta döngölni az ellenfelet a földbe. Mindkettő demonstrálni akarta milyen erősek ők, és üzenni akart mindenkinek, aki kételkedik bennük. És hogy ebből a nagy demonstrációból mi valósult meg? Hááááát…
Ez volt az a döntő, ahol mindkét csapat szinte mindent megtett azért, hogy a másik nyerjen. A két csapat közösen 11 turovert hozott össze, amiből hetet a Colts, négyet pedig a Cowboys vállalt. Pedig a Coltsnál ott volt a legenda Johnny Unitas, de ezen a napon még az ő karja is rossz irányba lendült, ugyanis 2 INT-t és 1 fumble-t is összehozott. És mindezt csupán egy félidő alatt, mert a harmadik labdavesztésénél olyan erős ütést kapott a bordáira, hogy képtelen volt folytatni a játékot. Így Earl Morrallnak, a csereirányítónak kellett befutnia a pályára, és neki kellett valami csodát tennie. Azonban Morrall sem tudott megváltást hozni a Colts offense-be, az ő irányításával is rendre elakadtak.
A túloldalon sem volt sokkal jobb a helyzet. Hiába a sok labdaszerzés, a Cowboys semmit nem tudott kihasználni ezekből. Konkrétan a Colts két yardosán állva is sikerült elveszteni a labdát, pedig ők futást hívtak. De ha passzolnak se lettek volna előrébb, Morton ugyanis 3 INT-t is megdobott a meccs alatt, igaz nem mindegyik volt az ő hibája.
Felmerülhet hát a kérdés, ha ennyire nem tudott egyik csapat sem semmit csinálni, akkor végül mi döntött közöttük? Nos, az, hogy a kulcspillanatokban felpattanó labdák többnyire egy oldalra pattogtak. A Colts oldalára.
Az első ilyen felpattanó labda még a második negyedben esett meg, mikor Unitas az elkapó Eddie Hintont célozta meg a passzával. A passz azonban magas volt, és a labda Hinton kezéről felpattant. Egy ilyen felpattanó labda mindig veszélyes szokott lenni, de ebből kivételesen a támadók jöttek ki jobban. A felpattanó labda ugyanis pont a TE John Mackey kezébe esett, aki ezután 75 yardos TD-t szerzett. És ezzel még nem volt vége.
A negyedik negyed közepén 13-6-os Cowboys vezetésnél Morton odadobta a labdát a futó Walt Garrisonnak, a passzba azonban beleütöttek, és a felpattanó labdát a Colts védője, Rick Volk szerezte meg. Volk ráadásul olyan jó pozícióba vitte vissza, hogy a Colts a két yardosról indíthatta a “drive-ot”. Onnan pedig azért már sikerült bevinni és egyenlíteni. De ezzel még mindig nem volt vége.
A meccs utolsó másodperceiben, döntetlen állásnál újra a Cowboys támadhatott és Morton ezúttal a másik futót, Dan Reevest célozta meg. A labda azonban megpattant Reeves kezében, és egyenesen a Colts LB, Mike Curtis ölébe hullott. Már maga a labdavesztés ténye is rossz volt, de a bajt csak fokozta, hogy mindez saját térfélen történt mezőnygóltávolságban. A Colts számára így csak annyi volt a feladat, hogy lepörgesse azt a kevés időt, ami hátra maradt, és egy mezőnygóllal megnyerjék a meccset. És pontosan ez is történt. A Colts lefuttatta az órát, majd az újonc rúgó, Jimmy O’Brien értékesítette a 32 yardos mezőnygólt, amivel 16-13-ra megnyerte a döntőt a Coltsnak.
A meccset ilymódon a Colts nyerte, de egy kérdés még hátra volt. Ki kapja az MVP díjat? Az előző négy döntőn mindig a győztes csapat irányítója kapta, de erről itt most szó sem lehetett. Unitas csak egy félidőt bírt, és ott sem volt túlzottan meggyőző. Akkor valaki más az offense-ből? Nem igazán volt más. Gyakorlatilag haladni is alig haladtak valamit, ha nincs a végén a két felpattanó labda, akkor 10 pontot sem tettek volna fel a táblára. Akkor valaki a védelemből? Ott sem volt igazából senki, akit ki lehetett volna emelni. Mindenki tette a dolgát, és néha a kezébe esett a labda. Ezért nem jár MVP díj. A túloldalon ellenben ott volt az LB Chuck Howley, aki két INT-t is szerzett, ráadásul mindegyikért megdolgozott. Így végül bár a vesztes csapat tagja volt, de Howley lett az MVP, és máig ő az egyetlen, aki úgy kapta meg ezt a díjat, hogy
[/ppp_patron_only]nem a győztes csapat tagja volt.
Köszi Jarred. Atyaég, idegesítő még olvasni is, ahogyan ezt a döntőt a végén szabályosan elbukta a Cowboys. ?
Hát igen, a lehető legrosszabbkor sikerült többször is hibázniuk. Igazából ez volt az a döntő, ahol a mutatott játék alapján egyik csapat sem érdemelt volna győzelmet. Maguk a Colts játékosok sem túl büszkék erre. Örültek a győzelemnek, de azért bennük maradt az a keserű érzés, hogy ez nem az a diadalmenet volt, amit megálmodtak.
“A meg nem érdemelt bajnokság” címet is viselhetné ez a stori. Döntetlen állásnál ezt a trófeát vissza kellett volna vonultatni. ?