“Adok neked fél percet. Imádkozz Istenhez, ne hagyja, hogy megöljelek”

“Én találtam ki a “sack” fogalmát. Úgy gondoltam, ez sokkal jobban hangzik, mint az, hogy “Jones negatív yardon szerelte az irányítót”. Kellett egy szó, ami jól visszaadja azt a pusztítást, amit ezek között a szerencsétlen, megalázott irányítók között végeztem.”

Deacon Jones mutatta meg, hogy mit is jelent defensive endnek lenni, forradalmasította a pozíciót, még a sack fogalmát is neki köszönhetjük. Minden idők egyik legzseniálisabb védője, akire külön szabályokat kellett hozni, hogy kordában tartsák. Egy könyörtelen szörnyeteg volt a pályán, aki csak így tudta kezelni, hogy egy rasszista, kirekesztő korban kellett felnőnie, amelyben a szeme láttára fekete öregasszonyokat büntetlenül agyon lehetett verni egy dinnyével, a hozzá hasonló fiatal fekete futballisták pedig edzőtermekben aludtak, mert a szállók nem adtak ki nekik szobát.

Kegyetlen gyerekkor egy rasszista világban

Deacon Jones 1938-ban született Eatonville-ben egy népes, 10 fős családban. Nem meglepő módon a család anyagi helyzete nem állt egyenes arányban a méretével: Jonesék egy négyszobás kis házban laktak, a gyerekek pedig már nagyon fiatalon elkezdtek kvázi rabszolgamunkákat végezni.

Deacon például nyáron dinnyét szedett szánalmasan kevés pénzért, amiről később csak annyit mondott, hogy ez minden idők legnehezebb munkája. Ami nem meglepő: hajnaltól napnyugtáig 25-35 kilós gyümölcsöket hajigálni a teherautóba látatlanban sem tűnik egy kellemes dolognak.

Közben középiskolába járt, ahol futballozott, baseballozott és kosárlabdázott. Nem volt tehetségtelen, de nem sok motivációja volt a továbbtanuláshoz, hiába győzködte az anyja. Így kötött ki New Yorkban, ahol tervei szerint jó kis pénzeket keresett volna. Ehelyett az ígért munkát nem kapta meg, cserébe viszont majdnem szó szerint éhen halt, még arra sem volt pénze, hogy valahogy visszavergődjön Floridába. De a lehetőségek hiánya csak a kisebbik gond volt.

Az Egyesült Államok sok esetben most sem a legigazságosabb a fekete lakossággal, az 1950-es években pedig pláne nem volt az. Jones fiatalkorának egyik legnagyobb traumája is ehhez köthető: 14 évesen, a templom előtt állva szemtanúja volt annak, hogy néhány fehér fiatal a fekete közösséghez hajt, majd rasszista inzultusokkal kísérve a tömeg közé dobnak egy dinnyét. Aligha gyilkos szándék vezérelte őket, de az esetből gyilkosság lett – a dinnye eltalált egy idős fekete asszonyt, aki később belehalt a sérüléseibe.

“Az első reakcióm az volt, hogy elkapom őket. Megpróbáltam utolérni az autót. Ez volt a leghülyébb dolog a világon, de annyira felhúztak, hogy addig rohantam, ameddig el nem fogyott a levegőm.”

Jones sok mindennel próbálkozott. Egyik nagybátyja rendőrtiszt volt, meg is kereste az eset után, de kénytelen volt rájönni, hogy “egy fekete rendőr nem tartóztathatott le egy fehér srácot”. Az esetből végül nem lett semmi, soha nem indult rendőrségi nyomozás.

De nem ez volt az egyetlen hasonló incidens. Jones csak a feketéknek fenntartott ivókutakból ihatott, csak a feketék számára kijelölt részen ehetett az éttermekben vagy ülhetett a buszon, az egyetemi futballcsapat tagjaként (mert később csak elment egyetemre) pedig neki és a többi fekete csapattársának az ellenfél csapatának edzőtermében kellett aludnia, mert a motelekbe nem engedték be őket. A legdurvább viszont a kórházi ellátás volt.

Még középiskolásként tumort diagnosztizáltak nála. El is ment az Orlandóban lévő szegregált kórházba, ahol azonnal megkapta az utasítást: “a fekete szárnyba”. Persze ellátást nem kapott azonnal: mivel nem volt életveszélyes állapotban, így hely szűkében hazaküldték, hisz a “fehér szárny” üres ágyait természetesen nem kaphatta meg. Csak 10 nap múlva néztek rá komolyabban az orvosok, megműtötték és rendbe is hozták, de az élmény így is vele maradt.

“Hála Istennek, megvolt a képességem, hogy egy agresszív, erőszakos játékot játszhassak. A futballpályán kiadhattam minden dühömet a szívemből.”

Baptista vagyok, de egyben QB-gyilkos is

Jones végül mégis kikötött az egyetemen, a South Carolina State Universitybe kapott ösztöndíjat, amit egy év után el is vettek tőle, mert kiderült, hogy részt vett az afroamerikai polgárjogi mozgalomban. Ezután egy év kimaradt, majd 1960-ban a Mississippi Vocational College-ben játszott. Ennyi volt az egyetemi pályafutása és nem meglepő, hogy ilyen pedigrével csak a 14. körben választották ki az NFL-ben – sőt, már az csoda volt, hogy egyáltalán valakinek kellett.

A Rams is csak véletlenül fedezte fel: futókat csekkoltak, amikor észrevették s 196 centis, 120 kilós szörnyet, aki lazán lehagyta a running backeket. Adtak neki egy esélyt, a Jonesban lévő szörnyeteg pedig felszínre került: már újoncként a kezdőben találta magát, pedig olyan játékosok voltak a védőfalban, mint a későbbi Hall of Famer Merlin Olsen, illetve az All-Pro Lamar Lundy. 1963-ban pedig megérkezett és Rosey Grier és összeállt a Fearsome Foursome, minden idők talán legjobb védőfala (időrendben ez volt a negyedik Fearsome Foursome, korábban a Chargersnek és a Lionsnek is volt egy így becézett egysége).

A vicces az egészben, hogy az elit védőfal ellenére 1963 és 1966 között a csapat semmire sem volt jó: 5-9, 5-7-2, 4-10, 8-6 volt ez idő alatt a Rams mérlege, egyik sem volt elég a rájátszáshoz. A dolgok 1967-ben változtak meg, amikor Grier helyett Roger Lee Brown került a csapatba: a következő négy évben a csapat több mint 10 győzelmet átlagolt szezononként és kétszer is rájátszásba jutott, bár Super Bowlt nem sikerült nyernie. A csapat relatív sikertelensége azonban nem akadályozta meg Deacon Jonest, hogy akkor a valaha volt legjobb legyen.

“Amikor látom, hogy az emberek összeállnak a meccs után imádkozni, az teljesen megrémít. Baptista vagyok, de egyben irányítógyilkos is, és nem fogok veled együtt imádkozni. De adok 30 másodpercet, hogy könyörögj az Istenedhez, ne hagyja, hogy megöljelek.”

És Jones nem viccelt, új dimenzióba emelte a pass rusher fogalmát. Ekkor még nem volt a sack hivatalos statisztika (maga a kifejezés is tőle ered), de ő azért gyártotta őket. Újoncként még csak nyolcszor zsákolt, a következő két évben pedig összesen 17,5 sackje volt a nem hivatalos adatok szerint (azért csak ennyi, mert 1963-ban sérülten játszott). Ami viszont ezután történt, az valami elképesztő.

1964 és 1970 között Jones 129,5 sacket szerzett, vagyis szezononként 18,5-öt (ráadásul a statisztikáit lerontja az utolsó két szezon 15 és 12 sackes termése). Tette mindezt 14 meccses alapszakaszokban, ráadásul háromszor is 20+ (21,5, 22, 22) zsákolást mutatott be – mióta van hivatalos sack statisztika, egyedül JJ Watt volt képes arra, hogy kétszer is 20+ sack fölé jusson, de ő ugye szezononként két meccsel többet játszott.

Amit Jones csinált a pályán, arra nem voltak szavak. Hajtotta a düh és a bosszúvágy, mindenki tehetetlen volt ellene: kétszer volt az év védője, a Pro Bowl és All-Pro szavazásokon ha volt biztos név, az az övé volt. Ráadásul 14 év alatt mindössze hat meccset hagyott ki sérülés miatt, a 173,5 karrier sackje pedig minden idők harmadik legtöbbje (lenne).

Ilyen teljesítménnyel nem csoda, hogy megreformálta a pozíciót. Gyors volt, bejátszotta az egész pályát, ami annak idején egyáltalán nem volt jellemző. A futókat megszégyenítő sebességével bedarált mindenkit, ráadásul ekkoriban még messze nem volt ennyire szabályozva a futball, szinte bármit meg lehetett tenni.

Ő volt az első, aki a pofont elkezdte technikaként használni.

Jones spéci trükkje az volt a falemberek ellen, hogy a snap pillanatában, nincs mit szépíteni, pofán vágta őket. A technikát Muhammad Alitól leste el (vagyis próbálta), és az egész dolog iróniája az, hogy a falemberek jobb híján kénytelenek voltak hozzá hasonlóan a boxból átvett védelmi állásokat használni ellene. És lássuk be, kvázi feltartott kezekkel nagyon nehéz megfogni egy 120 kilós vadállatot. Jones ráadásul kifejezetten bántani akarta az ellenfél irányítóit, nem nagyon próbált például nem teljes testsúllyal rájuk esni. Azóta már ezt és a pofozkodást is tiltják az NFL szabályai, utóbbit pont Jones miatt.

A remek játéka ellenére csapatszinten nem sok mindent ért el. 1972-ben elcserélték a Chargershez, majd két évvel később a Redskinsben vezetett le. A karrierjét nyolcszoros Pro Bowlerként és All-Próként fejezte be, visszavonulása pillanatában neki volt (ha nem is hivatalosan) a legtöbb sackje egy szezont és egy teljes karriert is figyelembe véve. A Rams visszavonultatta a 75-ös mezszámát, azonnal beválasztották a Hall of Fame-be, idén pedig minden idők 100 legjobb játékosa között is helyet kapott. Pályafutása vége után színészkedett, különböző vállalkozásokban vett részt, illetve természetesen mindent megtett a fiatal feketék megsegítéséért. 2013-ban halt meg, miután hosszú ideig küzdött tüdőrákkal és szívügyi gondokkal. Legenda.

Források: a Pro Football Weekly, The New York Times, Azquotes.com, Deacon Jones Foundation, NFL Films és a The Los Angeles Times Decon Jonesról megjelentetett cikkei.