A Lila Emberevők

Az NFL számos legendás játékost adott az utókornak, akik egyéni teljesítménye megsüvegelendő. Szerencsére azonban az NFL-ben nem csak egy-egy játékos emelkedett ki egy adott korszakban, hanem konkrét csapategységek is, akik közösen váltak legendává. Újfajta portrésorozatunkban először a Vikings rettegett védőfalát, a „Lila Emberevőket” mutatjuk be.

A Lila Emberevők (angolul Purple People Eaters) kifejezés egy 1958-ben kiadott Sheb Wooley dalból származott, és elsősorban a szurkolók használták. Maguk a játékosok nem igazán kedvelték ezt a kifejezést, de nem igazán tudtak ez ellen semmit tenni. Idővel megszokták ezt az elnevezést, ami lényegében illett is rájuk, hiszen valósággal megették az ellenfél irányítóit, annyiszor értek oda hozzá. Volt is egy mottójuk, miszerint: „Találkozunk az irányítónál”. Az esetek többségében ez a mottó valósággá is vált.

Sajnos egy olyan korszakban tevékenykedett ez az egység (1967-78), mikor a védőstatisztikákban csak az INT-ek és fumble-ök szerepeltek. Megbízható adat tehát nincs arra vonatkozóan, pontosan hányszor is vitték földre az ellenfél irányítóit, de különböző sporttörténészek számolásai szerint a négy játékos összesen 447,5 sacket szerzett.

Ezt a rettegett falat, ami annyi balsorsot hozott az ellenfél irányítóira, balról jobbra haladva az alábbi játékosok alkották:

LE Carl Eller #81

A rettegett defensive line első tagja Eller volt, aki gyakorlatilag egész fiatalkorát Minnesotában töltötte. Ott járt egyetemre, és az 1964-es draft első körében is a Vikings választotta ki. A Buffalo Bills is draftolta őt, de ő az AFL helyett inkább az NFL-t választotta, így maradt Minnesotában.

Már újonc évében kezdő lett, és olyan jó játékot hozott, hogy az elkövetkezendő 16 évben senki nem tudta elvenni tőle ezt a pozíciót. Ezalatt a 16 év alatt 225 meccsen lépett pályára, gyakorlatilag minden mérkőzésen, amit valaha lejátszottak (3 meccset hagyott csak ki). Legnagyobb játékát 1969-ben a Rams elleni playoff meccsen hozta, mikor egypontos előnynél megverte a liga akkori legjobb tackle-jét, Bob Brownt, és a célterületen belül vitte földre az irányítót 2 pontért.

Nem hivatalosan 133,5 sacket szerzett karrierje során, amihez 23 fumble párosult. Szintén nem hivatalos adat, de hét olyan évet is maga mögött tudott, amikor 10 vagy annál több sacket jegyzett. Legjobb éveit 1968-71 között játszotta, mind a négy évben elsőcsapatos All-Prónak lett megválasztva (illetve még egyszer 1973-ban). Hosszú karjai miatt az irányítók nehezen tudták eldobni a labdát fölötte, ez pedig számos leütött passzt eredményezett.

LDT Gary Larsen #77

Az „Emberevők” talán legismeretlenebb tagja. Larsent a Rams draftolta 1964-ben, de egy év után átkerült Minnesotába, ahol 10 évet töltött el. Míg a többiek elsősorban az irányítót támadták, addig Larsen inkább a futás megállításában kapott nagyobb szerepet. Emiatt az ő számai nem olyan kiemelkedőek, nem hivatalosan „csak” 38,5 sacket szerzett, de neki nem is ez volt a feladata. Ő az a játékos volt, akinek a jelenléte nem volt annyira feltűnő, ellenben a hiányát azonnal észre lehetett venni.

Larsen karrierje viszonylag rövid volt, „csak” 11 szezont játszott le 149 meccsel. Pro Bowlba kétszer választották be, elsősorban azért, mert a posztján volt valaki, aki minden szempontból a legjobb volt, és ez a játékos a csapattársa volt.

RDT Alan Page #88

Sokak szerint minden idők legjobb Vikings játékosa. Page a Notre Dame egyetemen még DE-t játszott, de mikor 1967-ben a Vikings draftolta, bemozgatták középre, mert szélen már volt két elit játékosuk. Ez a váltás akár rosszul is elsülhetett volna, hiszen Page az egyetemen az irányító siettetésével emelkedett ki, ami a fal közepéről indulva nehezebb feladat volt. Ő azonban sikerrel vette ezt az akadályt, a fal közepéről indulva is az őrületbe tudta kergetni az irányítókat, 15 éves karrierje során nem hivatalosan 148,5 sacket szerzett, és megszámlálhatatlan pressure-t gyakorolt. 1971-ben olyan domináns játékot hozott, hogy az év végén MVP-nek is megválasztották (ő volt az első védőjátékos, aki megkapta ezt a címet).

A sikerének titka abban rejlett, hogy nagyon gyorsan tudott indulni a snap után. A legtöbb esetben a vele szemben álló falember még meg sem mozdult, de Page már túl is jutott rajta, olyan jól elkapta a snap pillanatát. Ez persze azzal is járt, hogy néha túl gyors volt, és sok offside büntetést kapott miatta a Vikings, de ezt a hibát mindig kompenzálni tudta. A Vikingsnál 12 évet töltött el, majd még 3 évet a Bearsben. A ’81-es szezon után vonult vissza, karrierje utolsó meccsén pedig 3,5 sacket szerzett.

Page dominanciáját talán a Packers HOF guardja, Jerry Kramer mutatta meg (aki Page-dzsel szemben állt évi kétszer), mikor nem sokkal a visszavonulása után úgy nyilatkozott:

“Mindig mikor a visszatérésen gondolkodok, akkor eszembe jut Alan Page, és máris nem tűnik annyira rossz döntésnek ez a visszavonulás.”

Page sok szempontból különc volt. A csapattársai elmondása szerint soha nem ivott, és soha nem vett részt nagyobb bulikban. Sőt, karrierje közepén úgy döntött, hogy beiratkozik a Minnesota Jogi Egyetemre, és jogot kezdett tanulni. A jogi tanulmányait nagyon komolyan vette, ugyanis feltett szándéka volt, hogy a sportkarrierje után bíró legyen, és az igazságszolgáltatásban helyezkedjen el. 1978-ban le is diplomázott, és miután visszavonult a footballtól a minnesotai bíróságokon kezdett el dolgozni. 1992-ben aztán megvalósult a legnagyobb álma, beválasztották a Minnesota-i Legfelsőbb Bíróság bírái közé, és egészen 2015-ig, a nyugdíjazásáig meg is maradt ebben a pozícióban.

Ugyan elsősorban nagyszerű football játékosként ismeri őt a világ, de számára a jogi karrier fontosabb volt, és büszkébb is a bírói tevékenységére.

RE Jim Marshall #70

Marshallt eredetileg a Browns draftolta 1961-ben, de csak az újoncszezonját töltötte Clevelandben, utána a Vikingshoz került, és a következő 19 évben a csapat egyik legmeghatározóbb alakja lett. A karrierje jól indult, de könnyen zátonyra futhatott volna egy ’64-ben elkövetett nagy hiba miatt. A 7. héten a 49ers ellen Marshall összeszedett egy fumble-t és 66 yardon keresztül végigrohant a pályán az end zone-ba. Az egyetlen gond csupán az volt, hogy  a saját end zone-ba futott be, így egy könnyű két pontot ajándékozott az ellenfélnek. Ennek az „öngólnak” köszönhetően egyből felfigyelt rá mindenki, csak nem a szó pozitív értelmében. Hiába játszott jól egész meccsen (egy fumble-t is kiharcolt, amiből a Vikings szerzett TD-t, és 27-22-re nyert), elsősorban mindenkinek az maradt meg, hogy a rossz irányba futott.

Szerencsére Marshallt nem törte meg ez a kétes hírnév, sőt inkább erőt merített belőle. Az elkövetkezendő években végig az a cél lebegett a szeme előtt, hogy ne csak a „rossz irányba fut” play jusson az emberek eszébe róla. Végső soron sikerült elérnie ezt a célt. A Vikingsnál töltött 19 éve alatt egyetlen egy meccset sem hagyott ki soha, zsinórban 282 meccsen lépett pályára, ami hosszú időre rekord volt a védőjátékosok között. Sajnos nincs rendes statisztika a teljesítményéről, csak annyit tudni biztosan, hogy karrierje során 30 fumble-t szedett össze, és hogy 19 playoff meccsen 8,5 sacket szerzett.

Az edzője Bud Grant évekkel később azt mondta róla, hogy az egyik legjobb játékosa volt, akit valaha edzett, és Marshall nélkül elképzelhetetlen lenne a Vikings 4 Super Bowl menetelése. Nagy hátrányból indult az „öngól” miatt, de a végére sikerült lemosnia magáról ezt a szégyent.

+1

LDT Doug Sutherland #69

Sutherland már 1971-ben a Vikingshoz került, viszont Page és Larsen mögött nem volt esélye pályára kerülni. A ’74-es szezon után azonban Larsen visszavonult, így megnyílt előtte a lehetőség. A posztjából adódóan az ő teljesítményéről sincs rendes statisztika. Azt biztosan lehet tudni, hogy 1975-80 között csupán 6 meccset hagyott ki, a többin mind kezdő volt, köztük a ’76-os Super Bowlon is.

A „Lila Emberevőktől” a korszak egyik legjobb védőfala volt, a tagjai rendszeres résztvevői voltak a Pro Bowloknak, és többször is All-Prónak lettek választva. 1969-ben az a bravúr is összejött, hogy az egység mind a négy tagját beválasztották a Pro Bowlba. Page és Eller ma már a Hall of Fame-nek a tagja, és sokak szerint Marshallnak is ott a helye.

Ez a védőfal az egyik legfőbb oka volt annak, hogy 1968-78 között egy évet leszámítva mindig csoportelső lett a Vikings, és 4 Super Bowlt is játszott. Sajnos egyiket sem sikerült megnyerni, ezek a játékosok soha nem húzhattak gyűrűt az ujjukra. Az örökségük azonban így is hatalmas. Külön-külön is elit játékosok voltak, együtt pedig az irányítók (és a falemberek) legnagyobb rémálmaivá váltak.