A Super Bowl játékai – A Bucs támadósora hajlandó volt változtatni, ez pedig aranyat ért

Az 55. Super Bowl előtt nem gondoltuk volna, hogy az edzői fölény a Buccaneers oldalán lesz. Pedig pontosan ez volt a helyzet a nagydöntőn, ahol mind támadó-, mind védőoldalon eltért a Tampa Bay a megszokott játékától, és tökéletes stratégiát komponált a Chiefs ellen. A legtöbben inkább a védelemről beszélnek (teljes joggal, holnap én is megteszem bővebben), de ne feledkezzünk el a támadókról sem, hiszen Bruce Arians és Byron Leftwich tökéletes taktikával készült a mérkőzésre, szembemenve korábbi filozófiáikkal. 

A mérkőzés előtt azt mondtam, hogy ha a Buccaneers első támadójátéka futás lesz, akkor elvesztik a mérkőzést, ellenben ha passzolnak (főleg ha play actionnel), akkor nyerni fognak. Azért gondoltam így, mert egy első kísérletes passz azt jelentette volna, hogy Ariansék tudják, mit kell csinálni, és nem ragaszkodnak az év eleji beidegződéseikhez, a korábbi alap filozófiáikhoz. A Buccaneers első játéka pedig egy play action passz volt, és még ha nem is volt túl sikeres, egyből megmutatta, hogy jó dolgok várhatók Bradyéktől.

Így is lett, aminek az elsődleges oka, hogy az év közben megszokott Tampa Bay offense egy erősen továbbfejlesztett, átalakított változatát kaptuk a Super Bowlon.

Ez több tényezőből tevődött össze. Egyrészt a play actionökből, amiket a Buccaneers a bye weekje előtt mindössze 18,9 százalékban használta, amivel a liga alsó végében tanyáztak. Ehhez képest ezen a meccsen 43%-ban hívtak ilyen játékot, ami minden csapat szezonátlagát felülmúlta. Brady mérlege a Super Bowlon play action játékok során pedig így nézett ki: 10/13, 135 yard, 3 TD. Egész jó…

Ezen kívül nagy változás volt, hogy visszavettek a mély passzokból – mindössze négy ilyennel próbálkozott Brady és csak egy lett sikeres. Az alapszakaszban a GOAT-nak volt a legmagasabb az átlagos passzmélysége (9,1 yard), ehhez képest a Super Bowlon mindössze 6,3 yard volt ez a mutató, amivel az alapszakaszban csak Alex Smitht, Drew Breest és Jared Goffot előzte volna meg. Emellett gyorsan is szabadult Brady a labdától. Oké, az alapszakaszban is mindössze 2,57 másodpercig volt nála a labda átlagban, de még ezt is csökkenteni tudta 2,27 másodpercre. A támadófal is jó volt előtte, de ez is közrejátszott abban, hogy csak 16,7%-ban volt nyomás alatt a mérkőzésen.

Most két példát ragadok ki a meccsről, amik tökéletesen tükrözik, hogy az edzői stáb milyen jó munkát végzett és mennyire eltért az alapvető filozófiáitól. Az egyik a találkozó első touchdownja Gronk főszereplésével.

Az RPO-k, azaz a Run-Pass-Optionök nagyon felkapottak a mai NFL-ben (nem véletlenül), azonban a Buccaneers alig használt ilyeneket az alapszakaszban (kritizálhattuk is ezért őket). Ehhez képest az első TD-t ebből szerezte a gárda.

Az RPO játék lényege, hogy a támadófal futásblokkol, az elkapók útvonalat futnak, az irányító pedig a handoff pillanatában a védők mozgása alapján eldönti, hogy átadja a labdát a futónak, vagy passzol. Jelen esetben a futójáték opció egy split zone játéknak néz ki, ahol a fal jobb oldalra indulva blokkol, a tight end pedig átmozog a bal oldalra blokkolni a DE-t és elterelni a játék irányából az egyik linebackert. Egész sokat játszott az alapszakaszban split zone-t a Buccaneers, így a Chiefs is erre készülhetett. Azonban Leftwichék átverték a védőket és átalakították a játékot egy RPO-vá, ahol Gronknak nem blokkolnia kell, hanem megy útvonalra a flat zónába. Ezen az oldalon Evans egy slantet fut, hogy kivigye az emberét abból a zónából, ahová Gronk majd érkezik. Ezt a playt egyébként többször is láthattuk idén a Texanstól.

Brady a handoff pillanatában látta, hogy a passz opció lesz a jobb, így megtartotta a labdát és Gronknak dobta azt. A tight enden Sorensen védekezett, aki Gronk mozgását követve átment a túloldalra a fal mögött, azonban mivel látta, hogy a fal futásblokkol, így visszanézett a futó irányába, hogy meg kéne állítani a játékot. Ez a kis hezitálás pedig bőven elég volt ahhoz, hogy teljességgel lemaradjon Gronkowskiról.

A biztonság kedvéért a slantet futó Evans még egy kicsit akadályozta is Sorensent, de igazából enélkül is könnyű TD lett volna. Ennek akkor lett volna nagyobb szerepe, ha a safety nem hezitál és végig követi Gronkot, ugyanis akkor Evans útban lett volna, hogy a safety teljes sebességgel odaérjen a tight endre.

Gronkra egyébként is nagy szerep hárult a meccsen, hiszen a Chiefs jól védekezett Evansön és Godwinon is, így elsősorban a tight endeket kellett bevonni a játékba. Ez azért is működött jól, mert a Chiefs linebackerei nagyon gyengék, és egyáltalán nem tudták tartani akár Gronkkal, akár Brate-tel a lépést. Még akkor sem, ha épp tudták, mi a feladatuk, de néha még az sem ment igazán, láthatjuk ezt például az alábbi playnél, ahol Mathieu reakciója elmond mindent.

Ez a játék pedig nagyon jó átvezető a következő playhez. Konkrétan a fenti Gronk elkapás után jött a mérkőzést valójában lezáró Fournette futás, aminél ismét az edzői stábot kell megdicsérni, hiszen itt is egy csavart vittek egy jól megszokott játékukba.

Ahogy azt a beharangozóban is írtam, a Buccaneers futójátéka alapvetően az inside zone és a duo futásokra épül, elég ritkán térnek el ettől. Ezen a meccsen is így volt, ebben a drive-ban is volt 2-3 duo futása a csapatnak. A Gronk elkapás után viszont változtattak ezen egyet.

A Bucs hat támadófalemberrel és két tight enddel állt fel erre az első és 10 játékra, és úgy is nézett ki, hogy duo futás lesz. Azonban nem így történt és a bal oldali guard Ali Marpet húzott a jobb oldalra. Rajta kívül minden úgy nézett ki a snap után, mintha egy duo futás lett volna, a Chiefs pedig meg is ette ezt. Nem csoda, a Tampa az egyik legkevesebbet (11,1%) alkalmazott húzó játékost futások esetén, így könnyedén megetették ezt a védőkkel.

Egy duo futás esetén a running back középre indul el az A lyuk felé (center és guard között), és olvassa a Mike-ot, akinek mozgásából ítélve mehet tovább az A lyukba vagy kivághat a szélre. De ha kivág a szélre, akkor ott lesz egy blokkolatlan cornerback.

Itt is úgy indult meg középre Fournette, mintha egy duo futás lenne, azonban hamar kivágott a szélre, követve Marpetet. A másik öt falember és a két tight end tökéletesen vették ki a játékból a védőfalembereket, a két linebackert és a strong safetyt, a húzó guard miatt pedig már nem volt blokkolatlan a szélső cornerback.

Érdemes még kiemelni a fenti képen, hogy hány Chiefs védő van középen (8), aki mind a duo játékot akarja megállítani.

Charvarius Ward hozott egy “üzleti döntést” és inkább nem akart úgy igazán beleállni a nála 45 kilóval nehezebb Marpetbe – no nem mintha bármi esélye is lett volna. Így pedig Fournette konkrétan érintés nélkül szaladhatott be a célterületre.

Kifejezetten elégedett voltam azzal, amit Bruce Arians és Byron Leftwich a Super Bowlon letett az asztalra. Már a bye weeket követő változások is nagyon pozitívak voltak és sokat elmondtak az edzői stábról, a nagydöntőre hozott stratégia pedig még egy polccal feljebb emelte őket a szememben. Emiatt különlegesen pozitív lehet a hangulat a 2021-es kilátásokat tekintve is, hiszen látszik, hogy a szezon végére, majd a rájátszásra egyre inkább összeállt a támadósor, fejlődött az edzői stáb, ez pedig az előzőnél jobb alapszakaszt eredményezhet a következő évben.

Természetesen Todd Bowlesról és a védelemről sem feledkeztem el, holnap érkezem a labda túloldalának elemzésével.