Connect with us

Minden ami NFL

Kisiklani látszik a Stafford-projekt, de nem csak a QB saras benne

A Los Angeles Rams a szezon felénél a liga egyik top 3-as csapatának tűnt, az elmúlt három héten viszont borzalmasabbnál borzalmasabb teljesítménnyel sikerült lehűteni a Super Bowl hype-ot. Egyesek már azzal kalkulálnak, hogy a csapatnak még a rájátszás sem lesz meg, ami nonszensznek tűnik, de tény, hogy vannak problémák – és bár Matt Stafford hárommeccses mélyrepülésben van, messze nem biztos, hogy vele van a legnagyobb probléma.

Amikor a Rams többek között két első körös pickért cserébe megszerezte Staffordot a Lionstől, az amerikai média, a szurkolók és a legtöbb szakértő megőrült: Dream Team, Super Bowl run, MVP-cím, miegymás. Természetesen akadt egy olyan csendes kisebbség is, akik szerint nem kell ezt túlreagálni, akik szerint Stafford nem igazi előrelépés Goffhoz képest, sérülékeny, öreg és már kiégett Detroitban. Az igazság persze, ahogy lenni szokott, a két véglet között van.

Stafford megszerzése után a Rams Super Bowl esélyei természetesen nőttek, ezzel a fogadóirodák is egyetértettek. Ugyanakkor a Los Angeles, a 49ers és a Seahawks nagyjából egy szinten volt rangsorolva, illetve sötét lónak ott volt a Cardinals is – ahogy McVay nyilatkozta, “ez egy olyan medence, ahol nem szívesen úszkál senki”. Emellett a Ramsnek csoporton kívüli ellenfelei között ott volt a tavaly rájátszásba jutó Colts, Bears, Packers, Ravens, Titans és a címvédő Bucs – bár volt némi realitása egy első kiemelésnek is, ilyen menetrend mellett, a 10-11 győzelem bőven reálisabb volt.

Nem mintha ezzel különösebb probléma lenne: a rájátszás egy teljesen más liga, ahol sokkal többet számít a szerencse és az aktuális forma, mint az egész éves teljesítmény, ráadásul egyre kevesebb jelentősége van a hazai pályának is. Tavaly a Buccaneers is Wild Card-ágról indulva lett bajnok – ha bejutsz a PO-ba, onnantól már bármi lehet. Ezzel együtt a Rams a hype-nak megfelelően kezdett és egyedül a liga egyik legjobb csapatának tűnő Cardinalstól kapott ki az első nyolc forduló után, miközben az offense a liga legjobbja volt EPA alapon. Azonban már ekkor látszottak a rések a pajzson, az elmúlt három meccsen pedig a létező összes hiányosság kiütközött a csapat játékán – minden, ami miatt már tavasszal is reszkettek azok, akik közelről követték Stafford pályafutását.

Matt Stafford még mindig a végletek irányítója

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

A Lions korábbi 1/1-esében minden megvan ahhoz, hogy a legmagasabb polcra helyezzük: jól olvassa a védelmeket, ágyú karja van, az összes dobásra képes (olyanokra is, amikre mások nem nagyon), pontos, kemény és vitán felül az egyik legclutchabb játékos az egész mezőnyben. A jó meccsein nincs is vele hiba, mert bár néha túlságosan optimista és a gunsliger stílusa miatt be-becsúszik egy-egy érhetetlen INT, ilyenkor tényleg azt lehet mondani: igen, Matt Stafford elit.

A probléma csak az, hogy a legjobb irányítók az esetek nagy részében még a rossz mérkőzéseiken is hoznak egy erős közepes szintet, míg Stafford a gyengébb meccsein gyakran a teljesen vállalhatatlan kategória. Ha olyan napja van, akkor nincs az az isten, hogy abból a meccsből legyen valami – emiatt pedig soha nem tudott igazán túllépni a top 10 körüli státuszán és csatlakozni az igazi elithez.

De ez nem is feltétlenül baj. Staffordnál bőven rosszabb irányítók is nyertek már Super Bowlt, vagy legalábbis jutottak el legalább a döntőig, és ha épp nem a rájátszásban kel fel bal lábbal, akkor simán jelentheti ő a különbséget. Ahogy egyébként jelenti is: ez a Rams Jared Goffal a kanyarban sem lenne a rájátszásért folyó versenyben. Stafford inkonzisztenciája ellenére még mindig top 5-ös az offense és maga Stafford is a második leghatékonyabb EPA/play alapon a kezdő irányítók közül, miközben ugyanaz a keret Goffal a top 20-ba sem fért be tavaly.

Nem lenne tehát igazságos azt mondani, hogy ne érte volna meg a Ramsnek Stafford megszerzése. Igaz, ez nem az áhított Super Bowl szint jelenleg, de a menetrend erőssége és a védelem visszaesése ellenére ez egy korrekt teljesítmény. A szintentartás pedig alapvetően Stafford érdeme, aki jóval többet hoz ki az offense-ből, mint Goff. Ám még mielőtt szobrot emelnénk neki, tegyük hozzá, hogy az elmúlt hetek sikertelenségének ő nem áldozata, hanem tevékeny részese is (még ha nem is első sorban miatta bűzlik a projekt).

Matty, ez mégis mi?

Gyakorlatilag a ligába kerülése óta követem Stafford pályafutását, ő volt az egyik oka annak, hogy szerencsétlenségemre a Lions lett a kedvenc csapatom. Örömmel tölt el, hogy szinte minden mérvadó statisztikában top 10-es teljesítményt nyújt, hogy neki van a második legtöbb TD-je és a harmadik legtöbb passzolt yardja, mert az elmúlt évek szenvedése után megérdemli, hogy végre a kvalitásainak megfelelő eredményeket és elismerést érjen el. Ezzel együtt jelenleg bőven van kivetnivaló a játékában.

Nem az a probléma, hogy most volt két-három rosszabb meccse, vagy hogy egy sackből kipörögve pick sixet dob – ez mindig is benne volt. Ha nem így lenne, akkor Tom Bradynek vagy Aaron Rodgersnek hívnák és nem cserélték volna el két kései első körért és egy Jared Goffért. Viszont most olyan gondok vannak Stafforddal, amik korábban nem igazán voltak tapasztalhatók.

  • Pontosság

Ha csak a nyers számokat nézzük, akkor Stafford passzpontossága 66,5 százalékos, ami a második legjobb karrierje során. A kiigazított pontossága is 75,1 százalék, ami a negyedik legjobb teljesítménye, ennek ellenére ezek a számok önmagában csalódást keltőek.

Detroitban soha nem volt olyan jó rendszer körülötte, mint most a Ramsben. Az átlag 62 százalékos pontossága összességében úgy jött ki, hogy folyamatosan szoros őrizetbe hajigálta a labdákat (általában 3.&hosszúra), amikből értelemszerűen nem lett sok sikeres passz, illetve ő rendre bevállalta a hosszú passzt is dupla és tripla coverage-be is, ha úgy volt. Persze néha benézett könnyű passzt is, de amit most csinál a Ramsnél, az kvázi érthetetlen.

Stafford pontos: értem ez alatt azt, hogy ha nem lennének védők, akkor a labdái emberhez mennének. Lehet, hogy néha a célpontját szorosan őrző védőnek dobja a labdát, vagy nem veszi észre a passzsávba belépő védőt, de alapvetően a passzai emberhez mennek – nem szokta alul-, túl- vagy az elkapó mögé dobni a labdát, pláne nem rövid és középtávú passzoknál, és pláne nem 5-10 yarddal. Most viszont gyakran tiszta zsebben elvéti a célt.

Ez már a szezon elején is zavaró volt, de akkor még be lehetett tudni annak, hogy még szoknia kell a rendszert. Most viszont már nem lehet erre fogni: kapkod, nem áll bele rendesen a passzokba, a hosszú bombái gyakran rövidek, illetve néha mintha nem is tudom, melyik testrészéből dobna, annyira vakon vannak a passzai. Hogy ez miért van, arra nincs egyértelmű magyarázat, bár alighanem nem túlzás azt állítani, hogy a sérülései szerepet játszanak benne.

Amikor Staffordot megszerezte a Rams, az egyik legnagyobb aggály az volt vele kapcsolatban, hogy bármilyen kemény is, az elmúlt időben túl sokat volt sérült. A dobókeze egyik ujját már az edzőtáborban megsértette, így Sean McVay nem engedte pályára az előszezonban, azóta pedig az ujjsérülés mellett sérült a bokája és a dobókarja is, illetve krónikus hátproblémái vannak. És néha tényleg olyan, mintha mondjuk rosszul lépne, fájdalom hasítana valamelyik testrészébe és ezért lesz kacska a passza.

Ezen persze nem nagyon lehet segíteni, és ha még így is van, az egyértelmű, hogy Stafford elég sokat hagyott a rendszerben. Egy tökéletes világban legalább 70 százalékos pontossága lehetne már nagyjából 30 TD-vel és öt-hat INT-vel – a tolerálhatónál több ki nem kényszerített hibája turnoverekben, kihagyott TD-kben és elszúrt third downokban nyilvánulnak meg, és ezekre nem igazán van mentség.

  • Nyomás alatti teljesítmény

Feltehetően ez is visszavezethető a sérüléseire, mert eddig nem igazán volt rá jellemző, hogy bepánikolt volna a nyomástól. Most viszont rendre rosszul teljesít, ha a támadófal nem védi meg: a PFF értékelése szerint a hatodik legrosszabb idén. Ezzel szemben az elmúlt öt évben:

  • 2020 – 11.
  • 2019 – 19.
  • 2018 – 14.
  • 2017 – 19.
  • 2016 – 9.

Gyakorlatilag még soha nem volt ilyen rossz nyomás alatt, és itt sem csak a konkrétan rossz megoldásokkal (turnoverek) van baj, hanem a kihasználatlan lehetőségekkel. Általában vannak jó mentőopciók, üres célpontok, de mivel indokolatlanul kapkod és siet, így a várhatónál több a hiba. De mindez még így is a kisebbik probléma.

McVay tévúton

Amikor Stafford megérkezett, mindenki Kánaánt várt és amúgy a számok szerint el is jött. Ugyanakkor ez az offense messze nem olyan jó, mint ami McVay karrierjének elején volt Jared Goffal, amikor az amúgy középszerű Todd Gurley egymaga nyerte meg a fantasy bajnokságot. Persze ez nem is lehet elvárás, de ettől függetlenül McVay ennél bőven tehetne többet.

Jelenleg a Staffordhoz való hozzáállás praktikusan nem változott a detroiti korszakához képest: el van tőle várva, hogy oldja meg. Természetesen a Rams offense és az irányító számain egyértelműen látszik, hogy McVay alaprendszere messze az átlag fölött van: többnyire jók a játékhívások, rendre üresek az elkapók, a futójáték is eldöcög – a legtöbb irányító összetenné ezért a két kezét. Ugyanakkor a rendszer Staffordra szabása azért több ponton is hibádzik.

McVay annyira megörült Staffordnak, hogy reggeltől estig írta a hosszú játékokat a playbookjába, csak épp elfelejtette, hogy ez az offense arra volt kitalálva, hogy Jared Goff gyengeségeit elfedje. Az egész rendszer arra épült, hogy Goffon minél kisebb teher és nyomás legyen, minél könnyebb legyen számára az olvasás és minél gyorsabban szabaduljon a labdától. Ez pedig teljesen inkompatibilis az öt és hét lépeses dropbackekkel és sok időt igénylő, shotgunból passzolással.

A Rams támadófala, különösen annak belseje tele van atletikus, a poszton könnyűnek számító 135 kilós játékosokkal. Brian Allen, Austin Corbett és David Edwards remekül zónablokkolnak futáshoz, de a termetükből adódóan alkalmatlanok arra, hogy erőből, álló helyzetben 2,5-3 másodpercig megfogják az ellenfél védőfalát. McVay viszont az idő előrehaladtával egyre inkább erre kényszerítette őket, pláne akkor, amikor hátrányban volt a csapat. Gyorsan és nagy játékkal akart reagálni (vagyis túlreagálta a korai hátrányt), aminek az lett az eredménye az előző három meccsen, hogy öt sacket és 16 nyomást engedett a belső támadófal. A belülről érkező nyomás ellen pedig nem nagyon lehet hová ellépni (ezért is extrém halálos Aaron Donald), így a sérüléssekkel bajlódó, nyomás alatt idén kirívóan ideges Stafford egyrészt borzasztó, másrészt három hete folyamatosan bucira verik.

Ennél fogva érthetetlen, hogy McVay miért erőlteti ezt, amikor szemmel láthatóan nem működik. Emellett egyre kevesebb a Rams meccseken a motion, az amúgy nem rossz futójáték is indokolatlanul alul van használva, de ami a legnagyobb probléma, hogy szinte eltűntek a play actionök.

Az elmúlt három meccsen Matt Stafford mindössze a dropbackek 15,1 százalékában dobott play action után, ami a legrosszabb arány az egész ligában (az egész idényt figyelembe véve is csak 22,8 százalék a play action passzok aránya, ami a hatodik legkevesebb). Pedig a szezon első nyolc meccsén még 26,3 százalékban dobott így Stafford, a végeredmény meg 668 yard, hét TD és egy INT volt 79,1 százalékos kiigazított passzpontosság mellett, 124-es passer ratinggel (tavaly a 11. legjobb értékelést kapta Stafford a PFF-től a play action passzoknál).

Érthetetlen, hogy miért pont ezt az elemet vette ki McVay a playbookból, amikor tavaly Goffal 34 százalékban passzoltatott play actionből, ami a negyedik legmagasabb ilyen arány volt. Stafford mindig is szerette a play actiont, még a PFF is mindig elit közeli grade-et adott neki, ez az egyik legjobb mód arra, hogy megkönnyítsék az irányító életét, pláne egy ilyen támadófallal. (Persze valahol érthető a visszaesés, hátrányban annyira nem működik, de 7-10 pontos különbségnél nem kell kidobni még a playbookot.)

Ez azonban csak a probléma egyik része. McVay ugyanis mint game manager is teljesen vakon van idén. 4&8-ra, 18 másodperccel a félidő vége előtt fake punt; 3&1-re, 40 másodperccel a meccs vége előtt, időkérés nélkül középső futás; 10+ pontos hátrányban, 4&3-ra punt/mezőnygól, elpazarolt időkérések stb. A végtelenségig lehet sorolni a rossz, egyenesen káros főedzői döntést, amit idén meghozott. Egyáltalán nem érzi, mikor mit lenne célszerű csinálni, nem tud a szünetben változtatni és rendre túlgondol egyszerű szituációkat. Ez persze nem érdekelne senkit, ha az offense hasítana, de ha már teljesen tévútra tévedt, legalább a könnyűnek tűnő döntésekben ne hibázna.

Hogyan tovább?

A Rams a héten a Jaguars ellen lép pályára, ami egy kötelező győzelem és alighanem kicsit megnyugtat majd mindenkit (egy vereség esetén persze lehet kongatni a harangokat). A szezon hátralévő részében ugyanakkor még többek között lesz egy Seahawks, egy Cardinals és egy 49ers elleni csoportrangadó, de a Vikings és a Ravens sem lesz egyszerű feladat. A menetrend tehát nehéz és már mindenki tudja, hol kell támadni az offense-t (a védelem meg amúgy is legfeljebb közepes, így abban nem igazán lehet bízni), vagyis mindenképp változtatni kell.

Vissza kell hozni a play actiont a repertoárba, le kell venni a sérült és jelenleg épp rossz formában lévő Staffordról a terheket és egy fokkal biztonságibb, goffosabb playbookkal dolgozni. Az alapok jók, az elmúlt három hét pocsék játéka ellenére (McVay 75 meccsen irányította a Ramst, és az elmúlt három mérkőzésen a 71., 67. és 66. legjobb teljesítményt tette le az offense az asztalra) bőven van potenciál a gárdában, csak optimalizálni kell. A rájátszás jó eséllyel megvan, a csoportgyőzelem elúszott, így a kötelező győzelmek mellett érdemes lenne megtalálni egy egészséges, optimális egyensúlyt az offense-ben a Stafford style és a Goff playbook között. Ha ez meglesz, akkor még bőven lesz keresnivalója a Ramsnek a rájátszásban is, de ha McVay konokul kitart az aktuális koncepciója mellett, akkor az idei Super Bowl run halálra van ítélve.

[/ppp_patron_only]

Related Topics

Legfrissebb cikkeink

Legutóbbi hozzászólások

Közelgő cikkek, podcastek

Minden jog fenntartva. © 2020 Fűzővel kifelé!