Ha arra a kérdésre kellene választ adni, hogy ki az NFL történetének legaljasabb játékosa, Bill Romanowski minden bizonnyal sokak első számú választása lenne. Pedig sok minden másról is lehetne nevezetes…
Miután a Boston College-en kitüntetéssel diplomázott, 3. körös újoncként került a San Francisco 49ers csapatához, ezután játszott az Eaglesben, Broncosban és a Raidersben is. Bár a pályafutásának középső szakaszától a sérülésekkel folyamatos küzdelmet folytatott, egy meccset sem hagyott ki 16 éves karrierje alatt, 243 mérkőzésen volt kezdő zsinórban, ami linebacker poszton rekordot jelentett, amikor visszavonult. A 90-es évek egyik legrettegettebb védőjének számított, 4 Super Bowlt nyert, és 5 Super Bowlon játszott, kétszer Pro Bowlba választották. Mindennek hátterében fanatizmusa, és szinte mindenkit túlszárnyaló munkamorálja állt.
Ennek ellenére mégsem ez jut eszébe az átlag futballnézőnek róla először, hanem az, amikor eltörte a Panthers QB Kerry Collins állát egy előszezonmeccsen, vagy amikor leköpte JJ Stokest MNF meccsen főműsoridőben, vagy amikor edzésen úgy megütötte csapattársát, hogy a sérülés következtében véget ért a karrierje. Pedig Romanowski nem volt mindig ilyen, az egyetemen és a pályafutásának elején nem voltak balhéi, és jó úton volt ahhoz, hogy példakép legyen. Azonban fanatizmusa, és a “cél szentesíti az eszközt” mentalitása végül olyan tettekre sarkallta, amelyek következtében az egyik leggyűlöltebb játékossá vált – a hősből antihős lett.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A Romo becenévre hallgató William Thomas Romanowski 1966-ban született egy Connecticut államban található kisvárosban, Vernonban, alsó-középosztálybeli családban. Szülei folyamatos anyagi gondokkal küszködtek, Romanowski gyermekként sokszor hallotta a szüleit aggódni amiatt, hogy nincs elég pénzük arra, hogy eltartsák őt és négy testvérét. 9 éves volt, amikor édesapja stroke-ot szenvedett el, szerencsére felépült, de az a tudat, hogy elveszthetik őt, rettegéssel töltötte el az egész családot. Általános iskolában egyszer előfordult, hogy nem volt pénze a családnak arra, hogy az iskola tornaruházatát megvásárolják, helyette édesanyja házilag készített neki hasonló színű, de pár számmal nagyobb tornaruhát, amitől a kis Romo természetesen nevetség tárgya lett az iskolában. Ez az élmény akkora fájdalmat és szégyenérzetet okozott neki, hogy ezen a ponton eltervezte, hogy mindent megtesz azért, hogy felnőttként ne legyenek anyagi gondjai, mint a szüleinek. Ehhez a megoldást abban látta, hogy főiskolát kell végeznie. A szülei nem tudták volna kifizetni a tandíjat, ezért a sportösztöndíj volt számára az egyetlen lehetőség, hogy felsőoktatási intézménybe bekerüljön, szerencsére a testnevelés volt a kedvenc tantárgya.
Elsős középiskolásként azzal a kellemetlen ténnyel kellett szembesülnie, hogy a futballcsapatban voltak nála nagyobbak, erősebbek és gyorsabbak is. 15 évesen 5’9 magas és 140 font volt, sem testfelépítésre, sem atletikusságra nem emelkedett ki a többi ifjonc közül, ezért attól félt, hogy nem elég jó ahhoz, hogy sportösztöndíjat kapjon. Idősebb testvérei mentorálták, de nekik a hobbijuk a horgászat és a vadászat volt, így a sportban nem tudtak utat mutatni számára. Szerencsére épp a kezébe került a Sports lllustrated egyik 1982-es száma, amelyben Herschel Walkerről, a Georgia Bulldogs sztárfutójáról volt 8 oldalas cikk és interjú. Walker elmondta többek között azt is, hogyan edz, hány felülést, fekvőtámaszt csinál egy nap, hány mérföldet fut le. Romanowski rendkívüli izgalommal olvasta az interjút, és eltervezte, hogy pont ugyanezt fogja csinálni, mint Walker, aki ezzel a példaképe lett: fekvőtámaszok, felülések, sprintek minden nap. Szorgalmának köszönhetően hamarosan bekerült a középiskolás focicsapatba kezdőnek, sőt, végül olyan jó játékos lett, hogy olyan egyetemi fociprogramoktól kapott ösztöndíjajánlatot, mint a Miami, a Notre Dame vagy a Boston College, ahol egy bizonyos Doug Flutie volt az irányító. Utóbbit választotta, mert közel volt szülővárosához.
1984-ben a Boston College Eagles csapatában Romo elsőévesként számára ismerős helyzettel találta magát szembe. Az elsősök közül a legtöbben redshirtöt kaptak, ami azt jelenti, hogy a többiekkel együtt edzhettek, de pályára nem léphettek a szezonban, cserébe plusz egy évet játszhattak az egyetemen. A redshirt újoncok nem vehették fel az Eagles gesztenyebarna és arany színű mezét, cserébe kaptak egy szépen sárgálló mezt. Romanowskinak is ezt a sárga mezt kellett magára öltenie, ami szégyenteljes érzés volt számára. Annyira, hogy le is sétált az edzőpályáról, hogy ne lássák a többiek, hogy elsírja magát. Ismét azt érezte, amit a középiskola elején, hogy nem elég jó ide. Nem volt biztos benne, hogy meddig fog tartani, hetekbe, hónapokba vagy évekbe fog telni, de azt tudta, hogy soha többet nem akar a practice squadban lenni. Eltervezte, hogy valamivel felhívja magára az edzők figyelmét. A következő héten az edzéseken elszabadult a pokol; Romo nem foglalkozva azzal, hogy meg lett mondva, hogy nem teljes sebességgel zajlik az edzés, maximumon pörgött, és mindennek nekiment, ami mozgott. A kezdők elleni edzőmeccsen földhöz vágta a csapat irányítóját, Doug Flutie-t, amelyet követően a támadófalemberek összeverekedtek vele, majd nem kímélte a kezdő RB Troy Stadfordot sem. De még mindig azt az átkozott sárga mezt kellett viselnie.
A szezon első meccsén a Western Carolina volt a BC ellenfele, Romanowski az oldalvonal mellett figyelte a meccset. A második félidő kick-offjánál Jack Bicknell, az Eagles vezetőedzője be akart tenni egy játékost a kezdőrúgást elvégző csapatba, de ez a játékos nem tudta vállalni, mert az első félidőben megsérült. Romanowski mintha megérezte volna, hogy eljött számára a lehetőség, felpattant a kispadról, és fel-alá futkározott az oldalvonal mellett, mint egy veszett kutya. Bicknell figyelme megakadt az össze-vissza rohangászó elsőévesen, és megkérdezte: “Romo, akarsz játszani? Futnál a kick-off teamben?” A válasz egyértelmű volt, a kezdőrúgás után Romanowski elkezdett rohanni, amennyire csak bírt, lehagyta a társait vagy 10 yarddal, lezúzott két blokkolót, majd a labdás játékossal találta magát szembe. A visszahordó csinált egy testcselt balra, majd egyet jobbra, Romanowski pedig hatalmasat vetődött… árnyékra, majd a fején landolt. Bicknell a játék után odakiabált az elsőévesnek, hogy jöjjön oda hozzá.
“Edzői pályafutásom során még ilyet nem láttam, hogy valaki ennyire odategye magát kick-offnál. De legközelebb csak csináld meg a szerelést a visszahordón.”
Az elsőéves linebacker a következő edzésen már a gesztenyebarna és arany színű mezt viselte. Tagja volt a sikeres, 10-2-es mérleggel és bowl-győzelemmel záró Eaglesnek, ráadásul a bowl-meccsen védő MVP is lett. Előtte Hálaadás napján utolsó másodperces Hail Mary passzal győzték le a Bernie Kosar vezette Miami Hurricanest idegenben, 47-45 arányban, ez egyébként az egyetemi futball történetének egyik legjobb meccsének számít. Nem csoda tehát, hogy ebben a csapatban lett Heisman-győztes Doug Flutie. Érdekesség: csapattársa volt John Bosa is, Joey és Nick édesapja.
Miközben barátai a főiskolások tipikus életét élték; buliztak, ittak, csajoztak, Romanowski napjait az edzések és a tanulás tette ki. Mindig korán feküdt le, hogy legalább nyolc órát aludjon egy nap, a konditeremből pedig az edzőknek úgy kellett néha kizavarni. Az egyik nyári szünet alatt Red Kelin, a linebackerek edzője ismét megtalálta a konditeremben. “Romo, miért nem mész haza?” Erre a válasz az volt, hogy mert edzenie kell, sőt, még beiratkozott taekwondóra is, mert az a sport javít az egyensúlyérzékén. Végül négy szezonban volt a BC Eagles játékosa, utolsó évében rekordnak számító 156 szerelést regisztrált. Kitüntetéssel diplomázott, megkapta azt a Scanlan Awardot, amely annak a senior játékosnak jár, aki kiváló tanuló, futballjátékos és vezéregyéniség is. Összességében a Boston College történetének második legjobb linebackerének tartják, az első egy bizonyos Luke Kuechly. Érthető tehát, hogy egyetemi csapatának vezetőedzője így vélekedett róla:
“Ha valaki hosszú távon dolgozott edzőként, úgy 20 játékos lehetett a keze alatt, akire azt mondaná, hogy különleges. Romo volt az egyik legjobb közülük. Más volt mint a többiek, nagyon alapos, aprólékos volt a hozzáállása, még a felszerelésével kapcsolatban is speciális igényei voltak. Sosem részegedett le, nagyon keményen dolgozott, azt mondom, hogy túlzásba is vitte az edzést.”
Az 1988-as draft 3. körében választotta ki a San Francisco 49ers, amely csapatban akkor olyan legendák játszottak, mint Joe Montana, Roger Craig, Jerry Rice, Charles Haley és Ronnie Lott. Déjà vu volt ez számára, hiszen ilyen erős csapatban egyértelmű, hogy az újonc Romanowski megint a ranglétra legaljára került, ismét azt érezte, hogy nem elég jó ide. Inspirálta viszont, hogy ilyen remek csapattárssakkal játszhatott együtt, kidolgozott egy tervet arra vonatkozóan, hogy hívhatná fel magára az edzők figyelmét, amivel végül bekerülhetne a kezdőbe. Az ötlete az volt, hogy mivel az edzések során minden tréner Jerry Rice-ra figyel, amikor az elkapó megkapja a labdát, akkor egészen az end zone-ig teljes sebességgel sprintel felé, még ha nincs is esélye utolérni. Rice ekkor már sztár volt, és az edzésen nem nagyon szabadott hozzáérni. Romanowski persze tudta ezt, de nem érdekelte. Egy játék során levált a blokkról, majd az éppen arra futó Rice-t a földdel tette egyenlővé. Harris Barton, a 49ers tackle-je nekiment Romanowskinak, a verekedő feleket szét kellett választani.
Ahogy elkezdődött a szezon, a veteránok kezdtek kidőlni, így az újonc linebacker is szerepet kaphatott, először csereként. A Raiders elleni meccsen viszont olyasmi történt, amely a linebacker karrierjének hátralévő részére rányomta a bélyegét. Ethan Horton, a fosztogatók tight endje hátulról fellökte Romanowskit, aki nem vágott vissza emiatt. A mérkőzés utáni videós meccselemzés során Ronnie Lott, a 49ers legendás safetyje lejátszotta ezt a jelentet kivetítőn, majd mindenki előtt kiosztotta az újonc linebackert.
“Ez a játék a tiszteletről szól. Ha még egyszer hagyod, hogy ezt megtegyék veled, velem gyűlik meg a bajod.”
Lott szavait a linebacker a szívére vette, utólag már mondhatjuk, hogy túlságosan is. Az első évében még nem voltak balhéi, sőt, Super Bowlt is nyert a csapatával a Cincinnati ellen. A harmadik negyedben Bengals vezetésnél Romanowski kulcsfontosságú interceptiont szerzett Boomer Esiason passzából, amely után megfordította a meccset a 49ers a 4. negyedben. Nem volt egyszerű, de a következő szezonban a teljesítményüket sikerült egy magasabb szintre emelni. 1989-ben a 49ers olyan jó volt, hogy konkrétan sokan azt az gárdát tartják a Super Bowl-korszak legjobb csapatának. 14-2-es mérleggel zárták az alapszakaszt, Joe Montana alapszakasz MVP lett, a rájátszásban meg egyszerűen hengereltek: a főcsoportelődöntőben 41-13-ra gázolták le a Vikingst, majd az NFC-döntőben a Ramset mosták le 30-3 arányban, majd a Super Bowlban a John Elway-féle Broncos sem volt ellenfél, akiket 55-10-es eredménnyel küldtek haza, Montana pedig a Super Bowlban is MVP lett. Ekkor minden jel arra mutatott, hogy Romo karrierje a helyes úton van. De Lott szavait harmadévesen sem felejtette el.
1990-ben már rég nem volt újonc, viszont az első körben választott futójátékos, Dexter Carter igen. A felek összekülönböztek az edzőtáborban egy bagatell dolog miatt. Egy öreg mikrohullámú sütő volt a 49ers kantinjában, amelyik egy szendvicset még gyorsan fel tudott melegíteni, de kettő már sokáig tartott neki. Az újonc RB-nek pedig volt mersze odatenni a szendvicsét a linebacker szendvicse mellé, utóbbi tiltakozása ellenére sem vette ki a konyhagépből. Romanowskinak valószínűleg ekkor eszébe jutottak Lott szavai, mert ekkor a mikrót hozzávágta Carterhez, majd megragadta a futójátékost a nyakánál fogva, a falhoz nyomta, és azt mondta neki, hogy még egyszer ilyet ne csináljon. A futójátékos nem sérült meg.
Ezt meg a Jerry Rice elleni “merényletét” leszámítva semmi gond nem volt Romanowskival Friscóban. Brent Jones, a 49ers volt tight endje így jellemezte: “Nem érdekelte, hogy ki vagy, neked ment a pályán. Ha az ellenfeled volt, akkor rúgott, karmolt, harapott. De mint csapattárs, nem volt probléma vele. A Jerry Rice elleni incidensét leszámítva jó volt a csapattársának lenni. A pályán kívül rendesebb srác volt. ” A profik között eltöltött hat szezon során összeszedett sérülések rányomták a bélyegüket a linebacker fizikai és mentális állapotára is. Úgy érezte, hogy emiatt nem tud már azon a szinten teljesíteni, mint korábban, és hamarosan vége a karrierjének. Mindig is azt érezte, hogy nem elég jó, ez az érzés pedig ekkorra megtöbbszöröződött, amikor csapatának vezetősége is ezt érezte, és 1994-ben eltradelték az Eagleshez, Romanowski már nem volt ugyanaz a személyiség, mint korábban. Az ámokfutása ezután kezdődött…
Folytatása következik…
[/ppp_patron_only]
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások