Vannak edzők, akik jobb esetben egy dologhoz értenek (mint Kliff Kingsbury) és ideális körülmények között képesek győztes csapatot csinálni, hogy aztán az első homokszem megakassza a gépezetet. És vannak zsenik, akiknek ha az élet citromot ad, akkor parádés limonádét csinálnak belőlük.
Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy elit játékosokból jó csapatot építsen valaki. Persze egy All-Star keret sem garancia mindenre és vannak olyan világtalan edzők, akik így sem tudnak teljesíteni, de nyilván egyszerűbb Justin Herbert szintű tehetségekkel dolgozni, mint Drew Lockokkal.
Nem volt ez másképp az NFL hőskorában sem, és bár ekkoriban még nem az irányítók körül forgott minden, de a Cincinnati Bengals egyik alapítója és főedzője, a legendás Paul Brown mégis úgy döntött, hogy top picket áldoz egy ágyú karú tehetségre. A sors iróniája, hogy egy szerencsétlen sérülés és a fejletlen egészségügy miatt végül egy vízipisztoly karú game manager irányítóval lett sikeres a Bengals, és emiatt született meg az NFL egyik leghatékonyabb támadórendszere, amire ma is olyan főedzők építenek, mint Andy Reid, Kyle Shanahan vagy Sean Peyton.
[ppp_patron_only level=”1500″ silent=”no”]
Greg Cook drámája
A Bengalst 1968-ban alapította többek között a már említett Paul Brown, akinek a nevét a mai napig viseli magán a Cleveland Browns. A legendás edző öt évnyi szünet után tért vissza az NFL-be a Cincinnati vezetőedzőjeként, de első évében természetesen nem tudott csodát tenni egy újonc franchise-zal.
A probléma nagyon sokrétű volt, de a legnagyobb gondot az okozta, hogy a csapat legjobb irányítója a draftolatlan John Stofa volt. Ugyan ő volt az első játékos, aki aláírt a Bengalshoz, de a 177 passzkísérletből összehozott 896 yardja, öt TD-je és öt INT-je, illetve a 3-11-es mérlege már ekkoriban is nagyon rossznak számított. Ezt Brown is belátta, így a következő évi drafton az első kör ötödik választásával érkezett a csapathoz Greg Cook.
Cook 100 százalékban helyi srác volt: az egyetemi éveit is Cincinnatiben töltötte és így keltette fel Brown figyelmét is. A mester ugyanis kilátogatott a Bearcats Miami Redskins elleni meccsére, de 21-6-os hátránynál lelépett, mondván van jobb dolga is annál, hogy végig üljön egy világégést. Emiatt persze lemaradt Cook vezette Cincinnati feltámadásáról és 23-21-es győzelméről, de ezek után azért megjegyezte magának a srácot, és amikor a drafton elérhetővé vált, nem is habozott.
Persze nem csak egy egyetemi fordítás miatt volt érdekes prospect Cook. 193 centiméteres és 100 kilós termete mellé erő és mobilitás is társult, a lézereivel pedig embert lehetett ölni – a korszak Justin Herbertje volt. Az ekkor a Bengalsnál dolgozó támadózseni, a Brownhoz hasonlóan szintén legendás Bill Walsh odáig volt tőle, a csapat pedig története második idényét 3-0-s mérleggel kezdte.
Cook parádésan teljesített, viszont a harmadik fordulóban megsérült a válla és ki kellett hagynia a következő három meccset. Ekkoriban a gyógyászati technológia messze nem volt olyan fejlett, mint ma, így nem vették észre, hogy elszakadt a rotátor köpenye. Ez egy borzasztóan kényelmetlen sérülés, amit ha nem kezelnek időben és megfelelően, akkor véget vethet az ember karrierjének – és ez meg is történt.
Az irányító ugyan visszatért, de hiába hozta le a szezont 1854 yarddal, 15 TD-vel és 11 INT-vel, miközben 9,4 yardos átlaggal passzolt és elkapásonként 17,5 yardot szereztek az elkapói (mindkettő a mai napig rekord), hiába választották meg az év újonc támadójának, ez sem mentette meg. A vállát műteni kellett, ráadásul kiderült, hogy részlegesen még a bicepsze is elszakadt – összesen háromszor feküdt kés alá, de ez sem segített, így mindössze egy év után véget ért a pályafutása.
“Ha nincs ez a sérülés, most úgy emlékeznénk Cookra, mint minden idők legjobb irányítója”
– mondta róla Walsh az NFL Filmsnek.
Ugyan ilyen merész kijelentéseket mi nem tennénk, de látva, hogy egy hasonló sérülés után Drew Brees bő egy évtizedig volt top 3-as irányító a ligában, alighanem Cook is szép karriert futhatott volna be.
Citromból limonádét
A Bengals tehát egy év után elveszítette a franchise jövőjét. Ráadásul a pótlást sem sikerült még csak vállalhatóan sem megoldani, ugyanis az 1/5-ös, 194 centis és 100 kilós Cook helyett az 1967-es draft hatodik körében kiválasztott, 185 centis és 87 kilós, vízipisztoly karú Virgil Carter lett a csapat kezdő irányítója.
Az nagyon hamar egyértelművé vált, hogy vele nem fog a Bengals elkapásonként 17,5 yardot átlagolni, így az egész playbook mehetett a kukába. Mellette szólt ugyanakkor, hogy jól tudott időzíteni és rövid távon megbízhatóan pontos volt. Walsh pedig – ha már egy zseni –, fogta a kapott citromot és limonádét csinált belőle.
A támadóguru úgy okoskodott, hogy ha az irányítója 10 yardnál messzebb nem tudja dobni a labdát, akkor az elkapóknak kell termelniük a yardokat. Ezt viszont a szélen nem igazán lehet kivitelezni, tehát valahogy üressé kellene tenni a pálya közepét. Így született meg a West Coast offense.
via ChiefsWire
A West Coast offense-t alapja az, hogy horizontálisan, tehát széltében széthúzza a pályát, így nagyobb üres területeket kreál középen is, majd gyorsan az elkapók kezébe juttatja a labdát, hogy minél több elkapás utáni yardot termelhessenek. A futásokat nagyobb százalékban felváltják a gyors passzok, valamint a futók és a tight endek is sok útvonalat futnak, illetve az irányítónak pontosnak kell lennie és nem késhet le a passzokról, mert minden az időzítésen múlik. Ismerős? (Ha nem tudjuk elképzelni, akkor elég csak Drew Brees utolsó egy-két saintses évére visszaemlékezni, amikor már nem bírta messzire dobni a labdát.)
Carter négy évig volt a Bengals irányítója, 1972-ben pedig ő lett a liga legpontosabb QB-ja. A West Coast offense-zel a Bengals 1972 és 1975 között 36-20-as mérleget ért el, kétszer nyerte meg az AFC Centralt és háromszor jutott be a rájátszásba, bár ott végül nem sikerült győzni. Ezzel együtt egy nemrég alapított csapattól ez óriási eredmény – nagyjából olyan, mintha Teddy Bridgewaterrel lenne hirtelen világverő a Houston Texans.
A West Coast offense hatása
Paul Brown 1976-ban visszavonult és a csapat GM-e lett, de meglepetésre nem Walsh követte őt a főedzői székben. Ez meg is viselte, a visszavonuláson is gondolkozott. Végül a Chargers támadókoordinátora lett egy évre, majd két évre elvállalta a Stanford főedzői posztját.
Az NFL-be 1979-ben tért vissza, mégpedig a San Francisco 49ershöz, amit egészen az 1988-as idény végéig irányított. A csapat természetesen a West Coast offense-t használta, amivel ez idő alatt 3714 pontot szerzett (a legtöbb a ligában), háromszor lett bajnok, Joe Montana pedig minden idők egyik legjobb irányítójává vált a kezei alatt. De ami még talán ennél is nagyobb teljesítmény, hogy a koncepcióját a mai napig használják a legnagyobb támadóguruk a ligában. És mindez nem történt volna meg, ha szerencsétlen Greg Cook karrierje nem ér véget egyetlen idény után.
[/ppp_patron_only]
Ágyú kar. Brr brr. Error. Ágyú kar.
Ágyú kar koncepció károsult vagyok.
Walsh amúgy a könyve alapján elég depressziós alkat volt.
Brown lebeszélte a többi tulajt, hogy alkalmazzák HC nak. Mondván HC a max amire képes, azt is felügyelettel. Majd az örökséget se adta neki. Persze biztatta, hogy kemény munka jó esélyek…
Aztán csinál egy agyas rendszert. Rá 40 évvel még mindig ágyúkarú ágyúkarú kell a népnek. Hát… Lesson learned mi?