Az NFL egyik legrégebbi csapata számos legendás játékost és edzőt adott a világnak. Halas, Sayers, Butkus és még lehetne sorolni. Mind Chicago városának ikonikus alakjai. Azonban vitán felül, ha egy Bears játékost kellene megemlíteni, akit nemcsak Chicagóban, de az egész világon ismernek és tisztelnek, az minden bizonnyal Walter Payton lenne.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A szegregáció viharában
Walter Payton 1954-ben született a Mississippi államban lévő Columbia városában. Paytont eleinte a football nem vonzotta, és az apja nyomdokaiba lépve a középiskolában baseballozni kezdett. A bátyja, Eddie révén azonban megismerkedett a footballal is, viszont addig nem akarta kipróbálni magát ebben a sportban, amíg Eddie is ott volt. Nem szeretett volna versengeni vele, és úgy gondolta, ha mindketten az iskolai csapatban vannak, az hosszú távon árthatna a kapcsolatuknak. Miután azonban Eddie elvégezte a középiskolát, a csapat edzője felkereste Paytont, és helyet ajánlot neki a csapatban, ő pedig ezúttal elfogadta a meghívást.
Payton gyorsan letette a névjegyét. A legelső playből, amit futóként a pályán töltött egy 65 yardos TD-t szerzett. Ettől kezdve pedig nem volt megállás, és Payton lett a csapat legjobb játékosa. Hiába volt azonban az egyik legsikeresebb játékos az államban, a környéken lévő nagyobb egyetemek nem ajánlottak neki ösztöndíjat. Ennek a legfőbb oka pedig a bőrszíne volt. Mississippi egy déli állam volt, ahol a korban még erősen jelen volt a szegregáció, ezért kevés színesbőrű kapott esélyt a nagyobb egyetemeken. Payton szerencséjére azonban az államban létezett egy egyetem, a Jackson State University, amit hagyományosan fekete fiataloknak hoztak létre még a 19 század végén, hogy ők is esélyt kaphassanak. Erre az egyetemre járt Payton bátyja Eddie is, és mivel máshonnan nem kapott ösztöndíjat, ezért a Jackson State-et választotta.
Payton a Jackson State Tigers csapatában folytatta a sikeres szereplést. Az ott töltött 4 éve alatt 3600 yardot és 63 TD-t szerzett, amivel rekordot állított fel. Az ott töltött négy év számára nagyon kedves volt, és későbbiekben többször is azt nyilatkozta, hogy számára a Jackson State volt az igazi otthona, és nem Columbia, ahol született.
A Jackson State-en kapta meg a mindenki által jól ismert becenevét: „Sweetness”. Ez a név elsősorban a kedves és emberbarát természetére utalt, azonban volt ennek egy ironikus vonulata is. Payton ugyanis a pályán kívül valóban egy kedves szelíd bárány volt, de ha a fejére került a sisak, akkor ez a kép azonnal eloszlott. Payton agresszív és kemény játékstílust képviselt, amelyet az edzőjétől, Bob Hilltől átvett mottóval jellemzett mindig. A „Never Die Easy” (Ne add fel könnyen) jelmondat a gyakorlatban azt jelentette, hogy Payton soha nem futott ki az oldalvonalon. Mindig bevállalta az ütközéseket a védőkkel, ha azt látta, hogy ezzel szerezhet még plusz yardokat. Hasonlóan a pálya közepén sem ment le soha, és ha már a gólvonalon voltak, akkor nem egyenest futott előre, hanem inkább felugrott a levegőbe, és bevállalva a nagyobb ütést próbált meg bejutni az endzone-ba. Rengeteg kockázatot rejtett magában ez a játékstílus, de Paytont nem érdekelték a veszélyek. Őt csak az érdekelte, hogy minél többet tehessen hozzá a csapata sikeréhez, és egész későbbi karrierjét is ebben a szellemben játszotta végig.
A Tigersben elért sikerek megnyitották számára az utat az NFL-hez, és a Chicago Bears azonnal le is csapott rá. Az 1975-ös draft negyedik pickjével kiválasztotta a Bears Paytont abban a reményben, hogy ezzel a kivételes futóval végre sikerül felvirágoztatni a hányattatott sorsú franchise-t. Csodát vártak tőle, ez a csoda azonban eleinte nem érkezett.
Walter Payton 1975. szeptember 21-én a Colts ellen lépett először pályára, és a meccs során 8 alkalommal kapta meg a labdát. Ebből a nyolc futásből egyetlen egy yardot sem sikerült szereznie. A Colts védők minden alkalommal még azelőtt földrevitték, hogy elérhette volna a line of scrimmage-et. Csalódást keltő kezdés volt, és a folytatás sem sikerült fényesebbre. Újonc szezonjában csupán 679 yardot sikerült szereznie, ami egy 1/4-es futótól kevés volt. Messze nem hozta az elvártakat. A Bears azonban türelmes volt vele, és a vezetőség úgy gondolta, hogy a playmaker ott van Paytonban, csak időre van szüksége, hogy kibújjon belőle.
Az egyemberes csapat
A Bears türelme gyorsan igazolódott. Payton gyorsan túltette magát a csalódást keltő újonc évén, és 1976-ban erősebben tért vissza. Mindegyik meccsen kezdőként lépett pályára, és ezúttal már 1390 yarddal és 13 TD-vel zárta a szezont. Ez már valóban az a teljesítmény volt, amiben a csapat reménykedett. És a java még hátravolt.
1977-ben Walter Payton végleg megismertette a nevét az egész világgal. Payton ’77-es szezonját a szakértők minden idők egyik legjobb teljesítményének tartják, és nem ok nélkül. Payton 14 meccsen 2121 scrimmage yardot (1853 futott, 269 elkapott) és 16 scrimmage TD-t (14-2) szerzett. Mindkettőben első volt abban a szezonban. Tette mindezt úgy, hogy az előtte lévő támadófal nem volt éppen elit. Rengeteg alkalommal már az LoS mögött elérték a védők, de ő még a leglehetetlenebb helyzetekből is kibújt, és 10-20 yardokat szerzett. Nem volt olyan védelem, ami le tudta volna lassítani őt, sőt, még egy betegség sem tudta visszavetni a teljesítményét.
A 10. héten a hazai Vikings elleni meccsre Payton megbetegedett, de 38 fokos lázzal is vállalta a játékot, és élete egyik legjobb mérkőzését játszotta aznap. A meccs során 40 alkalommal kapta meg a labdát, amiből 275 yardot és 1 TD-t szerzett. Ez a 275 futott yard egy meccsen rekord volt, és csak 23 évvel később, 2000-ben tudták megdönteni.
Payton vezetésével a Bears 9-5-tel fejezte be a szezont, aminek köszönhetően Wild Card helyen bejutott a rájátszásba. Mindez azért is volt hihetetlen, mert a Bears nem volt playoff csapat. Nagyon nem. A passzjáték mindössze 21. volt a 28 csapatból. Az irányító Bob Avelini csupán 2004 yardot és 11 TD-t szerzett abban az évben 18 eladott labda kíséretében. Ráadásul 4 olyan meccse is volt, ahol 5 vagy kevesebb sikeres átadás jött össze. A védelem sem volt jobb. Ekkor még sehol nem volt a később legendássá váló defense. Itt még csak egy gyenge közepesre futotta. Csupán a 19.-ek voltak engedett pontokban.
Mindezek ellenére sikerült bejutnia a Bearsnek a playoffba, és ez csakis egy embernek volt köszönhető. Walter Paytonnak. Ha ő nem hoz egy emberfeletti teljesítményt, akkor az a csapat valahol a liga utolsó öt csapata között lett volna. Az NFL figyelmét sem kerülte el ez a teljesítmény, és az végén neki is ítélték az alapszakasz MVP-jének járó címet.
Az álomszezon azonban nem tartott sokáig. A playoffban a Cowboys könnyedén legyőzte a Bearst. A későbbi bajnokkal szemben Payton egymaga már kevés volt. A csúfos vereség ellenére nem volt oka szomorkodnia a Bearsnek. A ’77-es szezon egyértelművé tette, hogy Payton személyében sikerült megtalálni azt a játékost, akire rá lehet bízni a franchise sorsát. Az irányvonal tehát megvolt, és végre el lehetett kezdeni egy Super Bowl esélyes csapat kiépítését.
Üdvözlöm Nancyt!
Ez az építkezés azonban nem zajlott zökkenőmentesen, a Bears többször is vakvágányra jutott. Főként az irányítóposzton sikerült nagy mellényúlásokat produkálni. Gyakorlatilag minden évben új irányítóval kezdték meg a szezont, és egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Emiatt az offense évekig csak Paytonra épült, aki ugyan minden évben szállította az elit számokat, azonban ez csak egyszer, 1979-ben volt elég a playoffhoz, és akkor sem sikerült továbbjutni a wild card körből.
A labda másik oldalán már ügyesebb volt a Bears. 1978-ban sikerült leigazolni a Vikingstól elküldött Buddy Ryant defensive coordinatornak, aki azonnal hozzá is látott a védelem rendbetételéhez. Az ő közbenjárásának köszönhetően a Bears védelem fokozatosan javult, és hamarosan a liga legerősebb egysége lett a chicagói egység. Ez azonban nem egyik napról a másikra történt, évekbe tellett, míg Ryan munkássága beért, és addig továbbra is Paytonnak kellett bevinnie a csapatot a playoffba.
A nagy változás 1984-ben érkezett. Ekkorra érett be ugyanis Ryan védelme, és a Bears defense rekordot jelentő 72 alkalommal vitte földre az ellenfél irányítóit. Ez a védőteljesítmény kiegészülve Payton továbbra is elit játékával pedig meghozta a Bears számára az újabb playoffot, ezúttal már csoportgyőztesként.
Ezt a rájátszást Payton már úgy kezdhette meg, hogy ő minden idők legtöbb yardot szerző futója. Október 7-én a Saints elleni hazai meccsen ugyanis 154 yardot szerzett, aminek köszönhetően megelőzte a korábbi rekordert Jim Brownt. A rekorddöntést aztán egy nem mindennapi esemény is követte. A meccs után az elnök Ronald Reagen az Air Force One telefonjáról felhívta Paytont, és gratulált neki ehhez a rekordhoz. Payton megköszönte a gratulációt, majd azzal búcsúzott el az elnöktől:
Köszönöm, és adja át üdvözletem Nancynek!
Nancy Davis Reagen felesége, és az Egyesült Államok first ladyje volt.
A rájátszásban a Bears végre nyerni tudott, mikor a Redskinst 23-19-re legyőzték. Az NFC döntőben azonban sima 23-0-s vereséget szenvedtek a 49erstől, így a várva várt Super Bowl szereplés Paytonnak ismét elmaradt. Egy évvel később azonban már senki nem tudta megállítani a Bearst.
A keserű diadal
1985 volt az az év, mikor a Bears mindenkin átgázolt. Ryan defense-e addig soha nem látott magasságokba lépett, és minden idők egyik legjobb teljesítményét hozták. Az ellenfelek támadói tehetetlenek voltak a „46-os védelem” ellen, és mind megsemmisülve hagyták el a pályát.
A ’85-ös szezon a mindenkit letaroló védelemről szólt, azonban a 15-1-es rekordhoz Payton is bőven hozzátett. 2034 scrimmage yardjával ismét az offense legeredményesebb játékosa volt, aki gyakorlatilag mindent megcsinált, amit rábíztak. Futott, elkapott, blokkolt, volt hogy még TD-t is passzolt. Ugyan a védelem volt a ’85-ös csapatnak a motorja, de Payton újabb elit teljesítménye nélkül nem sikerült volna 15 meccset nyerni.
A Bears a rájátszásban sem állt meg. Sem a Giants, sem a Rams nem jelentett kihívást ennek a csapatnak, és Payton 11 év után végre pályára léphetett a Super Bowlon. Ez a döntő azonban számára rémálomszerűen kezdődött. Mindjárt a legelső labdaérintésével elvesztette a labdát, aminek köszönhetően a Patriots mezőnygólt szerzett.
Paytont teljesen összetörte ez a hiba, és ez a későbbi teljesítményén is meglátszott. Tőle szokatlan módon nem tudott áttörni az ellenfél védőin, és számos futása 0 yardon halt el. A vezetőedző Mike Ditka észlelte, hogy Paytonnal baj van, ezért több alkalommal is lehozatta a pályáról, és Matt Suhey-t, valamint Dennis Gentryt futtatta helyette.
Payton egész meccsen szenvedett, a Bears azonban dominált. A Patriots egy percig nem volt kihívás a rettegett defense számára, és legkésőbb a harmadik negyed közepén már mindenki számára világossá vált, ki fog nyerni. Ezen a ponton pedig a Bears szurkolók már csak egy dolgot szerettek volna látni, egy Walter Payton TD-t.
Mivel Paytont Ditka többször is kivette a játékból, ezért nem tudott TD-t szerezni, viszont a harmadik negyed végén a Bears eljutott 1 yardig. Ekkor már 37-3 volt az állás, a Bearsnek nem volt félnivalója, így gyakorlatilag mindenki még a Patriots szurkolók is azt várták, hogy bemegy Payton és TD-t szerez. Ditka azonban nem Paytont, hanem a 152 kg-os DT-t, William Perryt küldte be, és ő futott be az 1 yardról.
Ez a döntés végleg elszomorította Paytont. Ugyan simán nyertek, ő mégsem tudott felhőtlenül ünnepelni. Megtört és csalódott volt, részben a saját gyenge teljesítménye (22 futás 61 yard) miatt, részben pedig amiatt, mert elvették tőle a lehetőséget, hogy TD-t szerezhessen a legnagyobb mérkőzésen. Ugyan a meccs utáni interjúban eljátszotta, hogy mennyire örül, de legbelül egyáltalán nem volt boldog. Ez a Super Bowl számára keserű emlékeket hagyott maga után.
Payton öröksége
A Super Bowl után Payton még további két évig maradt a ligában, és próbált meg visszajutni a döntőbe. Ez azonban nem sikerült. Ugyan a Bears továbbra is az NFL legerősebb csapata volt, de mind ’86-ban, mind ’87-ben a Redskins kiütötte őket. Payton pedig a ’87-es szezon után bejelentette a visszavonulását.
Walter Payton 16 726 futott yarddal fejezte be a pályafutását, ami akkor a legtöbb volt. Nem is volt kérdés, hogy 5 évvel később, 1993-ban azonnal beválasszák a Hall of Fame-be. Azóta Emmitt Smith már megdöntötte ezt a rekordot, így már csak a második ebben a rangsorban. Azonban talán nem is a futott yardok száma a legbeszédesebb a teljesítményével kapcsolatban, hanem az a tény, hogy bár agresszív játékstílust képviselt, de 13 év alatt mindössze egy meccset hagyott ki. Még az újoncszezonjában, nagyrészt edzői nyomásra.
A pályán belül az egyik legjobb játékos volt, a pályán kívül pedig az egyik legtöbbet adakozó. Számos rászorulónak segédkezett pályafutása alatt, és ezért a cselekedetéért ’77-ben el is nyerte az akkor még csak „Man of the Yearnek” nevezett díjat.
Payton története sajnos tragikusan ért véget. Miután visszavonult a footballtól, egymás után érték őt a tragédiák, amik közül a legnagyobb 1999-ben érkezett. Ekkor ugyanis megtámadta őt egy ritka betegség (kolangiokarcinóma – májrák egyik fajtája) amelyet túl későn vettek észre, így már nem lehetett segíteni rajta. Noha tudta, hogy őt már semmi nem menti meg, ennek ellenére elkezdett kampányolni a szervtranszplantáció mellett, illetve lerakta az alapjait a Walter and Connie Payton Alapítványnak, mely a szervdonorok fontosságára hívta fel a figyelmet. Önmagát ugyan nem tudta megmenteni, de mindent elkövetett azért, hogy utolsó cselekedetével még másokon segíthessen.
Walter Payton végül 1999. november 1-jén, 45 évesen hunyt el. A halála után pár nappal vasárnap az NFL összes meccset rendező stadionjában megemlékeztek róla, Chicagóban pedig több korábbi csapattársa és a bátyja is beszédet mondott az emlékére. Az NFL azzal tisztelgett az emléke előtt, hogy a legtöbbet a közösségért segítő díját átnevezték, és az új neve „Walter Payton NFL Man of the Year” lett.
Walter Payton 1999-ben eltávozott, a szelleme azonban örökké tovább él, és az ő cselekedetei jelentenek útmutatást számos játékos számára, akik megpróbálnak a pályán kívül segíteni a rászorulókon. Ez Walter Payton igazi öröksége.
[/ppp_patron_only]
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások