Connect with us

Playbook

Így parancsol megálljt saját csapatának Mike Zimmer és Matt Patricia

Egyre inkább hiszem azt, hogy egy csapat sikerességének alapvető és legfontosabb eleme az edzői gárda. Egy kreatív, agresszív, az analitikát is figyelembe vevő stáb hatalmas versenyelőnyt jelent a mai NFL-ben, míg egy begyepesedett, hagyományos dogmákat puffogtató és valló coaching staff olyan hátrány, amit a játékosok tehetségből nem tudnak kompenzálni. Ennek a legrosszabb vállfaja pedig az, amikor egy konzervatív védőoldali főedző – legyen az akár a legzseniálisabb védőguru a ligában – beleszól a támadóoldali stratéga munkájába és a saját képére akarja formálni a másik oldali csapatrészt is. Erre találunk két példát is az NFC Northban. 

Matt Patricia és a Detroit Lions

Tavaly a Lions főedzőváltáson esett át, és érkezett New Englandből Matt Patricia, akitől a védelem felerősödését várhatták a vezetők és a szurkolók egyaránt. Támadókoordinátornak megtartotta Jim Bob Cootert, akivel a Lions rendkívül passzorientált volt (2016-ban és 2017-ben is harmadik legtöbbet passzolta Stafford a ligában), és hatékonyságban is a liga felső felébe tartozott az offense a passzt tekintve – a futás ellenben a liga végén kullogott hatékonyságban. Így pedig 9-9 meccset nyert a gárda 2016-ban és 2017-ben.

Ugyan Cooter maradt a stábban, Patricia változtatni akart, és a saját képére akarta formálni a támadósort, ez pedig öreg hiba volt. A jelek látszottak a holtszezonban. LeGarrette Blount leigazolása, Frank Ragnow és Kerryon Johnson draftolása az 1-2. körben mind azt mutatták, hogy a rég nem látott futójáték felé fog tendálni a csapat. Ez így is lett.

Ha playhívási tendenciákat akarunk nézni, akkor a meccsek első félidejében a korai kísérleteket érdemes leginkább elemezni, hiszen itt még nem igazán befolyásol az eredmény, így azt a játékot játszod, amit szeretnél, és nem azt, amire be vagy kényszerítve (például nagyobb hátrányban). Ahogy Warren Sharp kiemeli, a Lions a 3. legtöbbet passzoló csapatból visszaesett a 20. helyre, teret nyitva ezzel a futásnak.

Sikeresebb volt ettől a Lions? Nem.

A korábbi két évben 9-9 győzelmet ért el a gárda, tavaly viszont mindössze 6 győzelemre futotta, ami a franchise legrosszabbja volt 2012 óta. Sokan azt mondják, hogy a mérleg megmutatja, milyen csapat is voltál valójában, de én ebben nem hiszek, hiszen sok minden befolyásolhatja a mérleget, ami sokszor csalóka lehet. Szóval ássunk kicsit mélyebbre.

A jobb falemberek és futók hatékonyabb támadójátékhoz vezettek? Nem.

Mind a 2017-es, mind a 2018-as Lions a negyedik legnehezebb sorsolást kapta az ellenfelek védelmeit tekintve, így elég jó az összehasonlítási alap.

A 2017-es Lions:

  • 12. volt támadóhatékonyságban,
  • 5. volt playenként megtett yardokban,
  • 17. volt harmadik kísérletes hatékonyságban,
  • 10. volt red zone hatékonyságban.

A 2018-as Lions:

  • 23. volt támadóhatékonyságban,
  • 20. volt playenként megtett yardokban,
  • 25. volt harmadik kísérletes hatékonyságban,
  • 24. volt red zone hatékonyságban.

A támadósor tehát rosszabb lett attól, hogy átállt egy futásorientált felfogásra.

Teret nyitott a futárorientált felfogás a Staffordnak és a passzjátéknak? Nem. 

Staffordnak egyértelműen rosszabb éve volt, mint korábban, ezt szinte minden hagyományos és advanced statisztika alátámasztja. Most nézzük csak az első félidős korai downos szituációkat, hiszen idén elvileg a védelmek inkább számíthattak a futásra ilyen helyzetben a Lionstől, mint tavaly. Stafford 2017-ben 7,3 yardot átlagolt 94-es passer ratinggel. 2018-ban ehhez képest 6,7 yardot átlagolt 91,3-as passer ratinggel.

Na de a play action játéknak csak segített már a futójáték, nem? Nem. 

Van ez a tévhit, hogy a sok futás segít a play action játéknak. Pedig a linebackerek akkor is harapnak a play actionre, ha előtte “nem lett megalapozva a futójáték”. Stafford 2017-ben 10,2 yardot átlagolt play action esetén, és 7,3 yardot anélkül. 2018-ban 8,1 yardot átlagolt play actionnel és 6,5-öt nélküle. A Lionsnek tehát jobban működött a play action játéka, amikor kevesebbet futott a csapat.

A futójáték hatására kevesebbet blitzelték Staffordot? Nem igazán. 

Minimálisan, 30%-ról 28%-ra csökkent a védelmek blitz rátája Stafford ellen, de ez még mindig a ligaátlag felett volt (27%). Hozzátehetjük, hogy 93,2-ről 79,8-ra esett vissza Stafford passer ratingje, amikor blitzelték, próbálkozásonként pedig 8,1 yard helyett csak 6,7 yardot ért el.

Jim Bob Cooter sem volt hibátlan, sőt. Azonban rá volt erőszakolva egy filozófia, ami nagyon nem illett hozzá, és egyébként nem illett Matt Staffordhoz sem. Cootert a szezon végén kivágták, és Patriciának volt egy lehetősége, hogy javítsa hibáját. Ezt nem tette meg, és Derrell Bevell érkezett támadókoordinátornak, aki szintén a futójáték erőltetéséről és megalapozásáról híres, úgyhogy minden bizonnyal nem láthatunk szemléletbeli váltást Detroit csapatától 2019-ben sem, ez pedig nagy valószínűséggel oda vezet majd, hogy ismét nem jut a csapat rájátszásba, Matt Patricia pedig belátható belül akár el is vesztheti állását.

Mike Zimmer és a Minnesota Vikings

A Vikingsnál is hasonló volt a helyzet, mint a Lionsnél. Érdekes ellentét, hogy itt egy régóta regnáló főedző mellé érkezett egy új támadókoordinátor, azonban nekik sem működött a kapcsolatuk úgy, ahogy sokan várták. Pedig John DeFilippo pont ellensúlyozni tudta volna Zimmer régimódi filozófiáit, azonban mint utólag kiderült, nem kapott szabad kezet és be lett korlátozva a relatív sikerei ellenére is.

DeFilippo egyrészt a csapat egyértelmű erősségeire játszott. Ha olyan játékosaid vannak, mint Stefon Diggs, Adam Thielen, Kyle Rudolph és az elkapásokban is kiváló Dalvin Cook, akkor miért futnál a liga egyik legrosszabb támadófala mögött? Főleg hogy a passz a hatékonyabb módja az előrehaladásnak minden mutató szerint…

A Vikings 2016-ban és 2017-ben a liga legalacsonyabb futásonkénti átlagát hozta az első félidőben első kísérletek során. De ez nem számít, ha a főedződ nem csak egy edző, hanem a védelem megálmodója. Zimmernek az a fontos, hogy minél kevesebb pontot kapjon a csapata, nem pedig az, hogy minél többet szerezzen. Neki az a fontos, hogy futtassa az órát a csapata, még ha nem is halad vele előre rendesen. Ha pedig puntolni kell? Nem baj, rosszabb az ellenfél mezőnypozíciója…

John DeFilippo már az első naptól fogva megváltoztatta a csapat támadófilozófiáját. Az első fordulóban 63%-ban passzjátékot hívott első félidős első kísérletekre. A második fordulóban ez 73%-ra ugrott, a harmadikban pedig 75%-ra. Az első hét forduló után 66%-ban passzolt a Vikings ilyen szituációkban, ezzel pedig az Eaglesszel holtversenyben vezette a ligát. Ami viszont fontosabb: a Vikings 4-2-es mérleggel állt ekkor, a 64%-os támadási sikerességi rátája pedig a második legjobb volt az NFL-ben.

A sikerek ellenére Mike Zimmernek ez nem tetszett és változtatni akart. Kontrollálni akarta a tempót (és ezzel közvetetten nem pontokat szerezni). A 8. heti Saints elleni derbin jött ki először, hogy valami nincs rendben Zimmer és DeFilippo közt. Ezen a meccsen 56%-ban futott (!) a Vikings első félidős első kísérletekre, miközben az NFL egyik legjobb futás elleni védelme jött velük szembe, és a passzjáték sokkal jobban működött (9,1 YPA). A liga egyik legjobb támadósora ellen 14 pontos hátrányban volt a Vikings a harmadik negyed derekán, erre olyan játékokat hívtak, mintha 14 pontos előnyben lettek volna. Rossz volt nézni.

Öt meccsel később, a Seahawks elleni 21-7-es vereség után kirúgták John DeFilippót. Zimmer többször is utalt arra a médiában, hogy többet kell a csapatának futnia, és ez így nem jó irány. Ehhez képest amikor legalább 45%-ban futott a Vikings az első negyedben korai kísérletekre (tehát jól megalapozta a futást), akkor 1-5 volt a mérlege a szezonban. Nem az volt a megoldás a Vikingek számára, hogy visszamennek a 2017-es szezonba, ahol sokat futva 13 meccset nyertek. Nem a futás miatt nyertek ennyit. Az offense 2018-ra optimalizálva lett, mégis ebben kereste Zimmer a – nem is biztos, hogy létező – probléma forrását. Nem mondom, hogy DeFilippo tökéletes volt, mert korántsem volt az, viszont úgy nem lehet dolgozni, ha a főnököd épp az ellenkezőjét akarja véghezvinni, mint amit te jónak látsz.

A csapat aztán kinevezte Kevan Stefanskit, aki egyébként csinált jó dolgokat, például sokat és hatékonyan passzolt 12 personnelből, de vele sem jött a megváltás, a csapat nem jutott rájátszásba, és a mérleg sem javult az év elejihez képest. A holtszezonban tett lépések pedig arra engednek következtetni (többek közt az első körben Garrett Bradbury draftolása, vagy az edzői gárda alárendelése Gary Kubiaknak), hogy ismét a futójátékon lesz a hangsúly Minnesotában. Ez pedig nem jó irány a mai NFL-ben.

Kíváncsi lennék, hogy mit gondol Zimmer és Patricia, melyik ellen nehezebb felkészülnie védelmi koordinátorként: egy nem hatékony és sokat futó, vagy egy hatékony, agresszív és korai downokon is sokat passzoló offense ellen, amely kihasználja a mismatcheket a futásra készülő védelem ellen. Sarkos példát választva: a tavalyi Tians/Redskins, vagy a tavalyi Colts/Chiefs offense ellen szeretnének játszani?

A válasz elég nyilvánvalónak tűnik, és meglepne, ha Zimmer vagy Patricia az utóbbira szavazna. A Vikings és a Lions főedzője mégis azt akarja, hogy a saját csapata azt a filozófiát alkalmazza, ami ellen minden bizonnyal saját maga szerint is könnyebb lenne a dolga…

Zimmer és Patricia ezzel a felfogással egész egyszerűen megálljt parancsol a saját csapatának.

A cikk alapját és az adatokat Warren Sharp 2019 Football Preview c. könyve szolgáltatta. 

Legfrissebb cikkeink

Facebook

Legutóbbi hozzászólások