Connect with us

Játékos Portré

Chuck Noll – Az Acéldinasztia Kovácsa I. rész

Ha az NFL legnagyobb edzőit szokták említeni, akkor a legtöbb esetben Lombardi, Landry, Paul Brown, és a többi hasonlóan legendás edző neve szokott felmerülni. Mindegyikük kiérdemelte, hogy beszéljenek róla, azonban egy név rendszeresen hiányozni szokott ezekből a felsorolásokból. Valakit állandóan ki szoktak felejteni, pedig az ő érdemei semmivel sem maradnak el a többi edzőjétől. Sőt, bizonyos tekintetben túl is szárnyalta őket. Ez az edző Chuck Noll, aki egy teljesen reménytelen csapatból épített fel egy dinasztiát.

A legjobb iskola

Chuck Noll 1932-ben született Cleveland városában egy német felmenőkkel rendelkező család legfiatalabb tagjaként. Noll családja sok tekintetben merev volt. Nagyon elzárkóztak a külvilágtól, soha nem beszéltek senkinek az érzelmeikről, sem a problémáikról, és nemcsak a külvilágiakkal, de a saját családtagjaikkal is nagyon távolságtartóak voltak. Noll nővére, Rita Denninger azt is elmondta, hogy a családban nem volt szokás megölelni egymást, vagy bármilyen más módon szeretetet kifejzni a másiknak. Ez a nagyon merev, távolságtartó magatartás pedig végigkísérte Noll teljes életét.

A footballal Noll már a középiskolában megismerkedett, ahol elsősorban még a támadósorban kapott szerepet, aztán az Dayton egyetemen a védelemben linebacker poszton játszott többnyire. Az egyetem végeztével Noll előtt két út nyílt meg, vagy ledraftolja őt egy NFL csapat és profi footballjátékos lesz, vagy tanárnak megy, ugyanis imádott tanítani és az egyetemen is pedagógiát tanult. Végül előbbi következett be, ugyanis 1953-ban a 239. választással a Cleveland Browns draftolta.

Noll a Brownsnál kettős szerepkört kapott, a védelemben linebackert, a támadóknál pedig guardot játszott. 7 évet töltött a Brownsnál, és ezalatt 2 NFL-bajnokságot nyert. Az egyik leginteligensebb játékosa volt a csapatnak, és emiatt az edzője Paul Brown egy különleges feladattal is megbízta. Ekkoriban a playhívások még nem úgy működtek, mint ma, sokszor az irányító találta ki, mi legyen, és az esetek többségében nem volt a hívások mögött semmi háttér. Paul Brown ezt megreformálta, ő maga hívta a játékokat, és egy külön játékost bízott meg mindig azzal, hogy a playek után kifusson hozzá, megjegyezze mit mond neki, majd visszafusson, és elmondja a többieknek is. Ez a játékos pedig Noll volt.

Noll ugyan nem kedvelte ezt a szerepkört, de nagyon sokat segített neki, hogy Brown őt bízta meg a playek átadásával. Oly’ gyakran csinálta ezt, hogy egy idő után már maga is tudta, az edző milyen playt fog behívni és miért pont azt. Brown évekkel később egy interjúban meg is jegyezte, hogy egy idő után Noll már maga is be tudta volna hívni a playeket, annyira jól ismerte már, mikor mi következik, és miért.

Mivel ennyire jól kiismerte a játékot, így Noll úgy döntött, hogy az 1959-es visszavonulása után megpróbálkozik ő is az edzősködéssel. Első állomásként a Chargershöz került, ahol Sid Gilman vezetőedző mellett a védelmet irányította. 6 év alatt a Chargers védelme az egyik legjobb volt az AFL-ben, és 5 alkalommal is eljutott a csapat a döntőbe (megnyerni azonban csak egyszer sikerült).

A Chargers után 1966-ban a Coltshoz került, ahol Don Shula mellett lett defensive coordinator. Noll Baltimore-ban is egy ligaelit defense-t épített ki, amely 1968-ban a legkevesebb pontot engedte, és nem volt olyan csapat az NFL-ben, amely le tudta volna győzni a Coltsot. Az AFL-ben azonban igen. A 3. Super Bowlon hatalmas meglepetésre a Jets diadalmaskodott, és noha elsősorban az offense omlott össze azon a meccsen, a defense sem játszott feltétlenül jól.

Ugyan a vereség akkor megviselte Nollt, de sikerült túltennie magát rajta, és inkább a jövőbe nézett, ami ekkor volt a legfényesebb. Több alkalommal is bebizonyította, hogy jó edző, aki ráadásul a legjobbaktól tanulta el ezt a „,mesterséget”. Brown, Gilman, Shula. Három Hall of Famer edző, akik a korszak legjobbjai voltak. Náluk jobb tanárokat senki nem kívánhatott volna magának, és 1969-re Noll eljutott arra a szintre, hogy már készen állt szintlépésre, és akadt is olyan csapat, amely szívesen alkalmazta volna őt.

Ez egy borzalmas csapat!

Ez a bizonyos csapat a Pittsburgh Steelers volt, amiről akkoriban egy dolgot lehetett tudni. Mindig veszít. A csapat 37 éves történelme alatt egyszer tudott csak rájátszásba jutni (akkor is simán kikapott), és ha 5-6 győzelem összejött egy évben, akkor a szurkolók már boldogok lehettek. Noll tisztában volt azzal, hogy nem lesz egyszerű dolga ebből a csapatból bajnokot csinálnia, de csak akkor szembesült azzal, mekkora a baj, mikor az első edzőtábort megtartotta.


A felesége visszaemlékezése szerint, mikor Noll hazatért, azt mondta neki, készüljön fel, mert ez egy borzalmas csapat, és nagyon nehéz éveknek néznek elébe. Ezt a véleményét a játékosai előtt sem tartotta vissza, már a legelső nap közölte velük, azért veszítenek folyton, mert nem elég jók. Ezzel azonban nincs semmi baj, azért van ő itt, hogy ez megváltozzon.
Kezdésnek mindjárt odament a defense kapitányához, az LB Andy Russellhez (az egyetlen játékoshoz, aki ’68-ban Pro Bowlba jutott), és elmondta neki, hogy nem tetszik a játékstílusa. Túl agresszív, túlságosan is önkontroll nélkül játszik, és mindig nagy játékot akar csinálni. Ez így nem jó, ezen változtatni kell. Russellt ledöbbentette ez a kritika, korábban senki nem mondott neki ilyet, sőt, mint a csapat egyetlen jó játékosa, inkább dicséreteket kapott.

Noll azonban nem azért mondta ezt neki, mert meg akarta alázni, ő jobbá akarta tenni. Látta, hogy nagy lehetőség van benne, viszont mivel senki nem tanította meg őt rendesen footballozni, így neki kell kijavítania a berögzült hibákat. Elsőként például azt, hogy rosszul áll fel a vonalra. Russell elmondása szerint Noll első tanácsa hozzá az volt, hogy mikor a TE-vel szemben áll fel, akkor a jobb lábát helyezze 2 inch-csel távolabb és 1 inch-csel beljebb, mint eddig tette. Russell persze először csak nézett rá, hogy komolyan ez fog segíteni neki jobb játékossá válni, de úgy döntött hallgatt az edzőjére, és kipróbálja, tényleg segít-e ez neki. Mint kiderült, az edzőnek igaza lett, ez az apró változtatás sokkal többet segített Russellnek, mint azt valaha is képzelte volna.

Noll minden játékosát megpróbálta jobbá tenni, de nem mindenki hallgatott rá, aki pedig mégis, annak is időbe telt, mire kijavította a berögzült hibás mozdulatait. Emiatt, ahogyan azt Noll megjósolta, az első év borzalmasra sikerült. A csapat csak egy meccset nyert meg, és utolsóként végzett a ligában. Egy pozitívum azonban mégis akadt az első szezonban, Joe Greene.


Greene egy újonc DT volt, aki Noll legelső választása volt a ’69-es drafton. Ez a húzás heves reakciókat váltott ki a szurkolókból. Greene egy teljesen ismeretlen játékos volt, akiről senki nem tudott semmit. A Pittsburgh Press is úgy írt erről a pickről:

A szurkolók reakciója: „Ki az a Joe Greene?”

Nem volt népszerű pick, Noll azonban nem véletlenül választotta őt. Meglátott benne valamit, és a jövő egyik alappillérenek gondolta őt. Greene teljesítette is az elvártakat, noha a csapat szenvedett, ő parádésan játszott, és a szezon végén az év újonc védőjének is megválasztották.

Greene játéka a Steelers vezetését is meggyőzte arról, hogy Noll tudja mit csinál, így továbbra is türelmet és bizalmat szavaztak neki, és hagyták, hadd vigye tovább az elképzeléseit.

Az Acélfüggöny felhúzása

Noll egy év után sikeresen megállapította, kik azok a játékosok a csapatban, akiket lehet tanítani, és kik azok, akik nem. Az előbbiekhez (pl Russell) ragaszkodott, de a többieket elküldte, és a draftról próbálta pótolni őket. Noll nagyon jól értett ahhoz, meglássa a fiatalokban azt a potenciált, amit senki más nem látott, és a következő 5 évben csak a draftról egy teljes kezdőcsapatot sikerült kiépítenie.


A védelemnél a védőfalba Greene mellé Noll ledraftolta L.C. Greenwoodot (DE), Ernie Holmest (DT) és Dwight White-ot (DE). Az LB sorba Russell mellé Jack Ham és Jack Lambert érkezett, a secondaryt pedig a Mel Blount (CB), Donnie Shell (CB), Glen Edwards (FS) és Mike Wagner (SS) négyessel töltötte fel. Ezek a játékosok rövid időn belül a liga élvonalába kerültek, és kialakult Pittsburghben egy olyan védelem, amit a legjobb támadók sem tudtak feltörni. Legfőképpen a Greenwood-Greene-Holmes-White négyes emelkedett ki ebből az egységből. Ellenük gyakorlatilag esélytelen volt a futás, és mivel ennyire nehéz volt keresztüljutni rajtuk, így a „Steel Curtain” (Acélfüggöny) becenevet adták nekik a szurkolók, mert úgy zárták le az utat a futók előtt, ahogy Európában a Vasfüggöny zárta le az utat az emberek előtt.

A csapatnak szüksége is volt egy ilyen védelemre, a támadóknál ugyanis nem minden úgy alakult, ahogyan azt Noll elképzelte. 1970-ben a Steelers 1/1-es választásával az irányító Terry Bradshawt választotta, aki azonban nem igazán váltotta be a reményeket. Bradshaw rengeteg rossz döntést hozott, és sokszor inkább a hátrányára volt a csapatnak, semmint hasznára. A rossz játékot azonban még lehetett javítani, a magatartása azonban végképp próbára tette Noll türelmét.

Bradshaw egy olyan személyiség volt, aki élvezte az életet, és nem vette jó néven, ha fölülről utasítgatják. Ha pedig még le is szidják, akkor azt még kevésbé viselte el. Márpedig Noll rengeteg alkalommal leszidta őt, amiért nem követte az utasításait. A csapattársak szerint Noll nem csinált semmi olyat Bradshaw-val, amit ne tett volna meg akárkivel, sőt még egy kicsit puhább is volt vele. Bradshaw ezt nem egészen így élte meg, ő többször is megalázva érezte magát az állandó dorgálás miatt.


Edző és irányítója között nagy volt a feszültség, és egy ponton mindkettő szeretett volna megszabadulni a másiktól. Csakhogy Noll nem nagyon tudott jobbat találni Bradshaw-nál (bár párszor azért megpróbálta), így kénytelen volt a csapatnál tartani őt. Bradshaw-nak pedig esélye sem volt saját erőből elmenni Pittsburghből. Így bár egyikük sem akart a másikkal lenni, végül mégis kénytelenek voltak 13 éven keresztül megtűrni a másikat.

Mivel a passzjáték kezdetben nem nagyon működött, az irányító tanítása pedig jóval tovább tartott, mint azt Noll várta, így a figyelme a futójáték felé irányult. 1972-ben ledraftolta a futó Franco Harrist, aki azonnal életre keltette a rég halott támadójátékot. Eddigre már a Steel Curtain is felépült, és mivel a kiváló védelemhez most már tűrhető támadójáték is párosult, így a Steelers megindult felfelé, 11-3-mal megnyerte a csoportját, és (történelme során másodszor) bejutott a rájátszásba.

Nem foglak titeket motiválni!

A ’72-es szezon több szempontból is siker volt. Nemcsak sikerült bejutni a rájátszásba, de meccset is sikerült ott nyerni, a Raiderst 13-7-re győzte le a Steelers. A Super Bowl szereplés ekkor még nem jött össze (a Dolphins 21-17-re nyert az AFC-döntőben), de egyértelmű volt, a Steelers többé nem pofozógép. A rájátszás következő két évben is összejött, és ’74-ben sikerült is újra nyerni, ezúttal a Billst győzte le a Steelers 32-14-re. Jöhetett az újabb AFC-döntő, ezúttal a Raiders ellen. Ezt a döntőt pedig a játékosok számára egy váratlan esemény előzte meg.

Nollnak mindig is az volt az alapfilozófiája, hogy az edzőnek nem kell motiválnia a játékosait. A játékosoknak alapból motiváltnak kell lennie. Ha egy játékos arra szorul, hogy az edzője motiválja, akkor az már régen rossz, és ezt a játékost ki kell rúgni. Ezzel a filozófiával mindenki tisztában volt a Steelersnél, és soha nem is kaptak motiváló beszédet az edzőjüktől. Egyetlen alkalmat kivéve.


Míg a Steelers legyőzte a Billst, addig az AFC másik meccsén a Raiders és a Dolphins csapott össze. A mérkőzés egy végletekig kiélezett párharccá fajult, ahol csak az utolsó pillanatban tudott az Oakland nyerni. A győzelem után a Raiders edzője, John Madden pedig úgy kommentálta a meccset, hogy ez történik akkor, ha a liga két legjobb csapata csap össze. Mikor Noll ezt meghallotta, dühös lett, és ez az indulat kikényszerített belőle egy motiváló beszédet.

Másnap az edzésen összehívta a játékosait, és elmondta nekik, hogy a Raidersnél úgy gondolják a két legjobb csapat játszott tegnap Oaklandben. Csakhogy tévedtek, mert szerinte a legjobb csapat a ligában ott ült előtte, és pont őt hallgatta. Ez a beszéd pedig olyan hatást gyakorolt a játékosokra (akik egészen eddig soha nem kaptak az edzőjüktől ilyen dícséretet), hogy az AFC-döntőn a Raidersnek esélye sem volt nyerni. Joe Greene máig úgy gondolja, az AFC-döntő végkimenetele ezzel dőlt el. A meccsen a Steel Curtain teljesen megsemmisítette a Raiderst, és 24-13-as győzelemmel bejutott a Steelers a Super Bowlba.

A IX. Super Bowlon tovább tartott a lendület, a Vikings támadói egyszer sem tudták áttörni az „Acélfüggönyt”, Franco Harris pedig szétfutotta a Minnesota védelmét. Noha az eredmény nem teljesen ezt mutatta, de a Steelers simán legyőzte ellenfelét, és egy 16-6-os végeredménnyel a csapat megnyerte történelme első Super Bowlját.

Chuck Noll ’69-en egy teljesen reménytelen csapatot vett át, de a gondos építkezésnek köszönhetően 5 év alatt a liga legrosszabbjából Super Bowl-győztest csinált. A ’74-es döntő pedig még csak a kezdete volt egy új dinasztiának…

Folytatása következik

Minden jog fenntartva. © 2020 Fűzővel kifelé!