John Elway – Harc az idővel II. rész

Ha a Denver Broncos szóba kerül, akkor általában egy név jut mindenkinek az eszébe, John Elway. Ez nem véletlen, a franchise legnagyobb sikerei mind hozzá kötődnek, és neki köszönhetik a szurkolók a legszebb emlékeket. Ehhez a hírnévhez azonban hosszú vezetett, és sok dolognak kellett közrejátszania, hogy eljusson idáig, Elway ugyanis eleinte nem a Broncosnál képzelte el magát, és a legkevésbé sem irányító poszton.

A portrésorozat első részét ITT olvashatjátok. 

Mennyből a pokolba

A ’86-os Super Bowl vereség nem roppantotta meg sem a csapatot, sem Elwayt, és a következő évben is a bajnokság egyik nagy esélyese volt a Broncos. ’87-ben azonban ismét jött egy játékossztrájk, ami megrövidítette a szezont. Csak 15 mérkőzés került lejátszásra, és 3 meccsen nem a profi játékosok, hanem amatőrök léptek pályára. Emiatt Elway is csak 12 meccset játszott, viszont az ott mutatott játéka meggyőzött mindenkit, és a szezon végén az alapszakasz MVP-jének is választották (3198 yardot és 19 TD-t passzolt, ami mellé még 304 futott yard és 4 futott TD párosult).

A Broncos ’87-ben 10-4-1-es mérleggel zárt, ami elég volt a csoportgyőzelemre, sőt az első kiemelésre is. A playoffban az Oilersen könnyen túljutott a csapat 34-10-gyel, majd érkezett az újabb Browns elleni meccs. Ahogyan egy évvel korábban, úgy most is az utolsó pillanatig kiélezett mérkőzést hozott az AFC-döntő. Elway mindent megtett, amit tőle elvártak, 3 TD-t passzolt, és 38 pontot pakolt fel a Broncos offense a pályára. A végén azonban a védelemtől kellett egy bravúr.

Az utolsó pillanatokban a Browns az egyenlítésért támadott, és 3 yardra volt a célterülettől. Ott azonban a Broncos védői kiütötték a labdát a futó Earnest Byner kezéből. „A Fumble”-nek köszönhetően a Broncos megnyerte ezt a találkozót is, és zsinórban másodszor mehetett a Super Bowlba.

A ’86-os döntőn a Broncos underdog volt, ezúttal azonban favoritként lépett pályára. Az ellenfél Redskinsnél egy olyan irányító kapta meg a kezdőposztot (Doug Williams), aki a szezonban csak 5 mérkőzésen lépett pályára, és ott sem mutattott semmi kiemelkedőt. Ezzel szemben a Broncosnál az alapszakasz MVP játszott, és sokak szemében ez a különbség el is döntötte a Super Bowlt.

Úgy is kezdődött a mérkőzés, ahogyan azt várni lehetett, Elway már a legelső passzával egy 56 yardos TD-t osztott ki, és az első negyed végén 10-0-ra vezetett a Broncos. Csakhogy utána jött a második negyed, ahol az álomszerű kezdés valóságos rémálommá vált. A Redskins felállt a padlóról, és csak a második negyedben 35 pontot pakolt fel a táblára. Ez egy olyan ütés volt, ami teljesen lesokkolta az egész csapatot, és itt már Elway sem tudott mit tenni. Ugyan még megpróbálta megmenteni a meccset, de az eredmény katasztrófális lett. Csak 14 passza lett sikeres, 3 INT-et dobott, ötször sackelték, és egy borzalmas 36.8-as ratinggel fejezte be a döntőt. A Redskins nagyon simán, 42-10-re nyert.

Ez a Super Bowl vereség mély hatást gyakorolt a csapatra és Elwayre is. Egy évnek kellett eltelnie, mire sikerült elfelejteni ezt a nagy bukást a döntőn. ’88-ban nem sikerült még pozitív mérleget sem összehozni, de ’89-ben sikerült visszatalálni a győztes útra. Ebben a visszatalálásban azonban nem Elwaynek volt a legnagyobb szerepe. Ő mind ’88-ban, mind ’89-ben önmagához képest gyengén játszott. Ugyan a 3000 yardot mindkét szezonban elérte, de nem tudott 20 TD-t passzolni egyik évben sem, cserébe mindkétszer legalább 18 INT-et dobott. Ezek a számok egy 16 meccses alapszakaszban már nem mutattak jól, de szerencséjére ’89-ben nem is volt szükség ennél sokkal többre. Ebben az évben ugyanis a Broncos defense a liga legjobbja volt, ami a legkevesebb pontot engedte az ellenfeleknek.

A védelem teljesítményének köszönhetően a Broncos 11-5-ös mérleggel zárt, ami ismételten első kiemelést ért. Az AFC-ben ugyanis olyan körbeverések voltak ebben az évben, hogy a Broncoson kívül senki nem tudott 10 győzelmet szerezni. Nem nagyon volt kérdés, hogy ki fog erről az oldalról Super Bowlt játszani, és nem is történt meglepetés. A Broncos 24-23-ra legyőzte a Steelerst, majd a harmadik Browns elleni AFC-döntő is sikerrel zárult. Ráadásul ezúttal nem volt szükség utolsó perces bravúrra, a Broncos simán nyert 37-21-re.

Négy éven belül a harmadik Super Bowl is összejött, de a kihívás most ígérkezett a legnehezebbnek. Az ellenfél a 49ers volt, ami az alapszakasz legtöbb győzelmét szerezte (14), és az offense a legtöbb pontot pakolta fel a táblára. A liga legjobb támadósora volt az ellenfél, viszont a Broncosnál bízhattak abban, hogy a mondás, miszerint „a bajnokságot a védelmek nyerik” ismét igaz lesz. Csakhogy ezúttal a dolgok másképp alakultak. A 49ers támadósora a döntőn darabokra szedte a Broncos ligaelső védelmét. Montana egyik TD drive-ot vezette a másik után, és a Denver védelem semmit nem tudott tenni ez ellen.

Egy ilyen támadógépezet ellen csak akkor lett volna esély a győzelemre, ha Elway ugyanezt tudja hozni. Csakhogy a Broncos irányítója ismét a legfontosabb meccsen hozta a legrosszabb formáját. 100 yardot is éppen, hogy el tudta érni, 2 INT-et dobott, és egy lesújtó 19.4-es ratinggel zárt. A 49ers az egyik legsimább Super Bowlon 55-10-re diadalmaskodott.

A fordítások mestere

4 éven belül három Super Bowlt bukott el a Broncos, ráadásul mindet nagyon simán. A Giants a második félidőt dominálta végig, a Redskins a második negyedet, a 49ers meg az egész meccset. Három ilyen kudarcon nem volt könnyű túltennie magát sem a csapatnak, sem Elwaynek, és az elkövetkezendő évek nem is hoztak újabb Super Bowl szereplést. Ez viszont  nem jelentette azt, hogy a csapat teljesen eltűnt volna, vagy hogy Elway kifogyott volna a mágiából. Amikor nagyon kellett, akkor továbbra is lehetetlen feladatokat tudott megoldani, és ezt a legjobban a Kansas City Chiefs tapasztalta meg.

1990-92 között Elway háromszor is az utolsó pillanatokban vezette győzelemre a Broncost a Chiefs ellen. ’90-ben 23-21-es Chiefs vezetésnél 1 perccel a vége előtt a saját 17 yardosnál 4&10-re egy 50 yardos passzt osztott ki, amivel azonnal mezőnygóltávolságba juttatta a csapatot. A végén nyert is a Broncos 24-23-ra. Egy évvel később 16-16-os állásnál egy 3&17-et oldott meg Elway az utolsó pillanatokban, aminek köszönhetően meglett ismét a mezőnygól távolság, és nyert is a Broncos 19-16-ra. A legnagyobb csoda azonban ’92-ben érkezett el. Ezúttal 19-6-ra vezetett a Chiefs a 2 minute warning idején, de a szűk idő csak még jobban ösztönözte Elwayt. 3&15-nél kiosztott egy 25 yardos TD passzt, amivel elkezdte a zárkózást. A védelem gyorsan 3&outra kényszerítette a Chiefst, így Elway kapott másfél percet, hogy egy újabb game winning drive-ot vezethessen. Ennyi idő bőven elég volt, és fél perccel a vége előtt Elway ki is osztotta a győzelmet érő TD-t. A Broncos végül 20-19-re nyert.

Nagy győzelmek voltak ezek, de ebből a három évből nem ezek értek a legtöbbet. Eben az időszakban a Broncos csak ’91-ben tudott bejutni a rájátszásba, de akkor 12-4-es mérleggel, ami ezúttal a második kiemelésre volt elég. Az első ellenfél ezúttal az Oilers volt, ami nem adta könnyen a győzelmet. 2 perccel a vége előtt 24-23-ra a vendégcsapat vezetett, és egy nagyszerű punttal sikerült elérni, hogy Elway megint a saját 2 yardosról indítsa a támadást. Ellentétben a ’86-os AFC-döntővel, ezúttal elég volt csak mezőnygólt elérni.

Az Oilers védelem mindent megtett, hogy ezúttal ne sikerüljön a csoda, kétszer is negyedik downra kényszerítették Elwayt, de az irányító mindkétszer megoldotta, és folytatódott a drive. A kívánt mezőnygóltávolság bőven meglett, és egy 28 yardos FG-vel a Broncos 26-24-re nyert.

Egy újabb Elway game winning drive hozta meg a győzelmet a csapatnak, viszont ennek a playoff menetelésnek nem lett folytatása. Az AFC-döntőben a Bills ellen Elway megsérült a harmadik negyedben, és ezzel gyakorlatilag el is dőlt a mérkőzés. A végén 10-7-re a Bills nyert. Az újabb Super Bowl szereplés nem jött össze, de a szurkolók reménykedtek benne, hogy a következő évek meghozzák a várt sikert. Ekkor még nem tudták, de hosszú évekig az Oilers elleni győzelem maradt a csapat az egyetlen nagy sikere a ’90-es években.

Új környezet

A ’91-es elvesztett AFC-döntő után a Broncos 8-8-cal zárt, és a csapat vezetősége úgy gondolta, ideje edzőt váltani. Kirúgták Dan Reevest, és az addig defensive coordinatorként tevékenykedő Wade Philips lett az új HC. Ez a váltás azonban többet ártott, mint használt. Philips két éves regnálása alatt a Broncosnak csak egy wild card szereplés jött össze, és ott is simán kikaptak a Raiderstől 42-24-re.

A playoff siker hiánya azonban csak a kisebb gond volt. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ezalatt a két év alatt a Broncos ténylegesen egyemberes csapat lett. Elway számára nem volt újdonság, hogy az offense-t egymaga viszi a hátán, de ha neki nem is ment mindig jól a játék, akkor legalább a védelem hozta a meccseket. ’93-’94 között azonban a védelem teljesítménye is visszaesett. A legtöbb védő, aki korábban a Super Bowlokhoz segítette a csapatot, kiöregedett, és Philips nem tudott a helyükre minőségi pótlást találni.

Ebben az új helyzetben Elwaynek egyedül kellett bejuttatnia a csapatot a rájátszásba, és noha ő minden tőle telhetőt megtett, a romlás olyan nagy volt, hogy egymaga nem tudta azt ellensúlyozni. ’93-ban 4000 yardot is passzolt, mégis csak 9 győzelmet tudott szállítani. ’94-ben is megközelítette ezt a teljesítményt, de akkor is csak 7 győzelem jött össze. Szerencséjére a csapat vezetői is észrevették, hogy nem Philips a megoldás, így a ’94-es szezon végén el is küldték őt, és elkezdtek új edző után nézni. A befutó végül Mike Shanahan lett, aki a 49ers támadókoordinátora volt, és pont ebben az évben nyert Super Bowlt.

Shanahan egy teljesen új felfogással érkezett, és a fő hangsúlyt abba fektette, hogy valami olyat adjon Elwaynek, amije soha nem volt: egy eredményes futójátékot. Ennek elérése érdekében ’95-ben ledraftolta Terrell Davist, aki már a legelső szezonjában éreztette a hatását.

Az átállás a futásorientált támadásra azonban időbe telt, így ’95-ben még nem jött össze a palyoff, ’96-ban azonban már igen, ráadásul nem is akárhogy. Ebben az évben a Broncos midenkin átgázolt. Elway és Terrell Davis közösen olyan párost alkottak, akiket nem lehetett megállítani. Kettejük kiváló teljesítményének köszönhetően a Broncos már a szezon közepén bejutott a rájátszásba, és már hetekkel az alapszakasz vége előtt biztos volt, hogy az első kiemelés is meglesz. 13-3-mal ért véget az alapszakasz, és a Broncos az egyik legnagyobb esélyese volt a Super Bowlnak.

A playoff legelső meccsén mindjárt egy könnyű ellenfél érkezett, a Jacksonville Jaguars, ami csak 2 éve létezett, és éppen bejutott a rájátszásba. Mindenki sima hazai győzelemre számított, és ez a túlzott bizalom visszaütött. A Jaguars hatalmas meglepetésre uralta az egész meccset, és a Broncosnak kellett rohannia az eredmény után. Végül 30-27-es vendéggyőzelemmel ért véget a találkozó.

Ez a vereség Elway számára fájóbb volt, mint a 3 elvesztett Super Bowl. Minden tekintetben jobbnak kellett volna lenniük a Jaguarsnál, mégsem tudták legyőzni őket. Egy újabb ígéretes szezon ért keserű véget, ráadásul Elway eddigre már 36 éves is elmúlt. A visszavonulás pillanata nagyon közel volt, és ’96 végén nagyon úgy tűnt, hogy az irányító, aki egész karrierjében legyőzte az órát, végül ki fog futni az időből.

Folytatása következik…