Az NFL legtúlértékeltebb védői

Gyakran előfordul az olyan toplisták esetében, mint például az NFL Top 100, az All-Pro- vagy akár a Pro Bowl-szavazás, hogy az átmegy népszerűségi versenybe. Ez néha olyan abszurd helyzeteket teremt, hogy valaki két poszton is bekerül akár egy All-Pro keretbe, kiöregedett, pályát alig látó, de nagy nevű veteránok lesznek Pro Bowlerek vagy egyszerűen csak megszokásból felmerül a nevük a legjobbakról szóló diskurzusban. Gyakran az is elég a top státuszhoz, ha valaki győztes csapatban játszik vagy a nyers, kontextus nélküli statisztikákban (például tackle-ök) jól szerepel. Nem mindig a legjobb játékosok kapják a legnagyobb hype-ot, épp ezért összegyűjtöttünk hat védőt, akik indokolatlanul magas polcon vannak.

Korábban összeállítottunk egy 22-fős kezdőt a liga legtúlfizetettebb játékosaiból. Közülük tulajdonképpen bárki szerepelhetne ebben a cikkben, de most olyan védőkről lesz szó, akik többé-kevésbé a kvalitásaiknak megfelelő fizetést kapnak, miközben a közvélemény osztályokkal magasabban rangsorolja őket.

Kidobott pénz – a túlfizetett csapat

Khalil Mack, Edge, Chicago Bears

Egyből az egyik legnagyobb névvel kezdjük. Félreértés ne essék, Mack a liga egyik legjobb védője, prémium játékos a posztján, és bár én nem tartom egy 20+ milliós játékosnak, a mai tendenciáknak megfelelően ér annyit (pláne, ha Myles Garrett évi 25 milliót visz haza). A “probléma” sokkal inkább a szerintem túlságosan pozitív megítélésével van, sokak szemében ő a második legjobb védő Aaron Donald után, ami nem tűnik indokoltnak.

Vegyük például a tavalyi szezonját. Az első négy meccsen 4,5 sacket, 27 nyomásgenerálást (6,75 meccsenként) és négy fumble-t jegyzett, majd a következő 12 mérkőzésen négy sackje, 43 nyomása (3,58 meccsenként) és egy fumble-je volt. Az első négy meccsen ott volt mellette Akiem Hicks, a maradék 12-n ő nem játszott sérülés miatt, tehát minden figyelem Mackre összpontosult, ami a játékán is meglátszott. Ezzel szemben Aaron Donald egy átlag alatti védőfal egyszemélyes arzenáljaként pusztít, de JJ Watt körül szintén nem voltak elit társak – őket nemhogy duplázták, de gyakran triplázták, mégsem lehetett őket megállítani.

Sőt, a helyzet az, hogy Mack semmivel nem játszik jobban, mint tette azt a Raidersben, egyszerűen egy sikeresebb csapatban van tehetségesebb csapattársakkal. A PFF elemzése szerint mind futás ellen, mind passs rush-ban messze jobban teljesített Oaklandben: míg Bearként soha nem kapott 85,5-nél magasabb értékelést egyik aspektusban sem, addig Raiderként csak egyszer kapott 88-asnál rosszabb értéket, és még az is 86,3 volt (van igazság abban, hogy például a Bleacher Report a Bears legtúlfizetettebb játékosának tartja).

Mack egy kiváló védő, egyike a legjobbaknak, de ezzel együtt sem olyan, mint Donald, vagy mint amilyen Luke Kuechly és JJ Watt volt. Utóbbiak folyamatosan, évekig dominálták a ligát, kiemelkedtek a mezőnyből, nem nagyon volt ellenfelük a poszton. Mack ellenben csak egyike a legjobbaknak, és bár az ő polca is nagyon magasan van, van különbség egy All-Pro és egy Hall of Famer között.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Anthony Barr, LB, Minnesota Vikings

Barr tipikusan az a játékos, aki képes nagy játékokra, jó csapatban is van, és ha valakinek az eszébe jut, akkor látványos sackek és tackle-ök miatt hajlamos top játékosnak tartani. Csak ennek köszönhető, hogy négyszeres Pro Bowler, miközben hat év alatt csak egyetlen jó szezonja volt.

A Vikings linebackere 1/9-esként a második szezonjában robbant be a köztudatba, amikor 14 meccsen a 68 tackle-je mellett volt hét leütött passza, 3,5 sackje, három kiharcolt fumble-je, ráadásul coverage-ben is jól dolgozott, hisz csak egyetlen TD-t engedett. Ez azonban csak egy fellángolás volt, azóta ugyanis 11 TD-t engedett mindössze egy INT mellett, a felé szálló labdák 80 százalékából elkapás lett, futás ellen sem teljesít jól – a mindenből elég jó játékosból egy mindenből kifejezetten rossz lett.

Összehasonlításképp a csapattárs Eric Kendricks például az elmúlt három évben csak a felé szálló labdák 63 százalékából engedett elkapást, a nyolc engedett TD mellett van négy INT-je, pass rush-ban sem sokkal marad el mellette és futás ellen is jó. Persze ő nem sackelte úgy Aaron Rodgerst, hogy belesérült.

Frank Clark, Edge, Kansas City Chiefs

Jöjjön egy újabb pass rusher, ráadásul egy olyan, akit még a döntéshozók is brutálisan túlértékelnek. Clark egy korrekt, jobb napjain Pro Bowl kaliberű védő, de távol áll az elit szinttől, és nagyon közel volt ahhoz, hogy a túlfizetett csapatba is bekerüljön.

Hogyan lehetett egy első és egy második körös picket adni egy olyan védőért, aki karrierje során egyszer sem generált 65 nyomást sem, a snapekre lebontott pass rush produktivitása (a snapszámokhoz viszonyítva milyen gyakran ér oda a védő az irányítóhoz) csak egyszer volt top 10-es és a sackjei jelentős részét az ellenfeleknek köszönhette? És hogyan lehetett Pro Bowler vagy a top 100-as lista tagja egy olyan pass rusher, aki még úgy sem tudott odaérni az ellenfél irányítóihoz, hogy az esetek háromnegyedében nem duplázták, a nyomásgenerálásainak 30 százalékát a két Chargers elleni meccsen szerezte (14-et a 47-ből), a pass rush produktivitása pedig a 35. legmagasabb (6,6) volt a ligában a PFF formulája szerint (az elit 10-12 pontot ér el)?

Clark egy korrekt védő, a szezon második felében már vállalhatóan játszott, különösen futás ellen, de nagyon messze van a top10-től is, nem csak a Pro Bowl szinttől (a PFF-nél a 48. legjobb védő volt tavaly, ami talán jól mutatja, mennyire is túl van értékelve).

Darius Slay, CB, Philadelphia Eagles

Ritka az, amikor egy sztárjátékos elcserélésekor a csapat teljes szurkolói bázisa egy emberként sóhajt fel, hogy “na végre!”. Slay a fenti játékosokhoz hasonlóan nem kókler, jobb napjain tényleg képes Pro Bowler szinten játszani, és ironikus módon sokáig nem kapta meg az őt megillető elismerést, aminek egyébként gyakran hangot is adott.

Ez 2017-ben megváltozott, azóta kirobbanthatatlan a Pro Bowl-listáról, ráadásul idén is top 100-ba választották, miközben stabilan romlott a játéka az elmúlt két évben, tavaly egyenesen botrányos volt. Persze ez utóbbit rá lehet fogni arra, hogy a Lions egész évben szenvedett és Matt Patricia nem ért hozzá, ettől függetlenül az ember már csak a saját megítélése miatt is odateheti magát.

Slay szerencséjére a megítélése egy cseppet sem romlott, így megérte magát elcseréltetni, hisz még a nagy pénzt is megkapta az Eaglestől. Ebben pedig nagy szerepe van annak a tipikusan hype-generáló tulajdonságának, hogy képes nay játékokra – nem véletlenül becézik Big Play Slaynek.

Nincs is ezzel baj, ha valaki csak az összefoglalók alapján ítéli meg, Slay tényleg parádés. Azonban hiába a sok nagy játék, ha egy pick után rendre megégetik. Slaynek egész karrierje során mindössze egyetlen olyan szezonja volt, amikor több INT-et szerzett, mint TD-t engedett, és ha a 2017-es szezont kivesszük (3 TD, 8 INT), akkor karrierje során 25 engedett TD mellett csak 11 INT-et jegyzett, és a 2017-es szezont leszámítva csak egyszer volt az őt célzó irányítók passer ratingje 80-nál rosszabb. Összehasonlításképpen például Richard Sherman a karrierje során engedett 15 TD-t 35 interceptionnel kompenzálta és kilenc év alatt csak egyszer engedett az ellenfél irányítóinak 68-as passer ratingnél jobbat.

Dont’a Hightower, LB, New England Patriots

Az idei szabadügynökpiac nyitása előtt úgy gondoltam, hogy a Patriots elküldi a még mindig korrekt, de az utóbbi években sokat kopó Hightowert, az így felszabaduló pénzt pedig vagy Jamie Collinsra, vagy Kyle Van Noyra költi a csapat. Nem így történt és fenn sem akadt rajta senki, hisz Hightowerben sokan még mindig azt a sokoldalú playmakert látják, aki a 2016-os Super Bowlon kiütötte Matt Ryan kezéből a labdát, elősegítve a történelmi fordítást.

A linebacker továbbra is képes egy jó szintre, de az, hogy ő Pro Bowlba jutott tavaly, minimum szemöldökráncolós. Még csapaton belül is csak a harmadik legjobb linebacker volt: Van Noy egy pazar hibrid LB/Edge játékossá nőtte ki magát, Collins a korábbi remek formáját hozta passz ellen és pass rush-ban is, míg Hightower amolyan mindenesként ott segített be, ahol a leginkább kellett.

Utólag természetesen könnyű okosnak lenni, hisz nem lehetett azzal kalkulálni, hogy a linebacker (amúgy teljesen jogosan) opt outol a szezon előtt. De nem ő lenne Bill Belichick megbecsült embere, ha többet számított volna a mutatott teljesítmény, most a Patriots is jobb helyzetben lenne.

Bud Dupree, Edge, Pittsburgh Steelers

Tulajdonképpen bármelyik franchise taget kapott pass rushert írhattam volna, Matt Judon és Shaq Barrett is mindössze egy egyszezonos csoda eddig, akiknek bőven kell bizonyítani, ha nagy szerződést akarnak. Ugyanakkor közülük egyértelműen Dupree a leggyengébb és az ő játéka áll a legközelebb ahhoz, amit Vic Beasley mutatott.

Beasley 2016-ban sack-király lett 15,5 zsákolással, azóta pedig semmi értékelhetőt nem tudott mutatni. Dupree négy éven keresztül játszott óriási nagy bustként, majd tavaly hirtelen villantott és szerzett 11,5 sacket. A probléma ezzel csak az, hogy ezzel együtt is csak 51 nyomásra tellett tőle, ami csak a 24. legtöbb, miközben például a csapattárs TJ Watt 30-cal kevesebb pass rush snapen 81 nyomást generált (5.), de csak 2,5 sackkel szerzett többet. Ha a snapekkel súlyozott produktivitást nézzük, akkor Dupree csak a 42. (6,3), míg Barrett a 8. legjobb volt a ligában (9,4), TJ Watt pedig a második (10,3) a PFF adatai alapján. Sőt, Beasley (8,3) 2016-ban jobban játszott Dupree-nál, ő ugyanis a 18. leghatékonyabb pass rusher volt a mezőnyben.

Dupree esetében már az ötödik éves opció is túlzás volt, de Mike Tomlinék imádták. És hiába tűnik úgy, hogy nekik volt igazuk, és még megfontoltak is a franchise taggel, Dupree sokkal magasabb polcon van számon tartva, mint amire a játéka predesztinálná, és jó esély van arra, hogy ő legyen az új Vic Beasley.

[/ppp_patron_only]