Mennyire tervez hosszú távra egy NFL franchise?

“Nem erre az évre készül el a csapat”, vagy “Róma sem egy nap alatt épült fel” és társai. Mindet hallottuk már hol kifogáskeresésre, hol saját magunk megnyugtatására, de ezek mind csak szerecsenmosdatások. Az NFL-ben ugyanis senki sem hosszú távra tervez, mert nem tudja ezeket a feltételeket biztosítani.

Ahány szurkoló, annyi féle elképzelés hogyan is néz ki a helyes csapatépítés imádott sportágunkban, emiatt nehéz igazságot tenni. Valószínűleg nincs is kimondva a győztes formula, és az egész, mint ahogy az NFL-ben sok minden, az időzítésen múlik. Tök mindegy milyen úton haladtál, ha kifogtad a csillagok együttállását, akkor sikerült egy kimagasló évet hoznod egy előtte és utána közepes kerettel adott esetben. Minden évtizedben volt dinasztia gyanús franchise, akiket igyekeztek lemásolni, mégsem sikerült nekik, ezért sem gondolom, hogy lenne egy bevált módszer. Persze közös pontok akadnak, és ki is fogunk rá térni, de hogy hogyan jutsz el odáig, az kvázi mindegy.

Csapatot építeni a drafton lehet

Szerintem nincs olyan NFL szurkoló, aki ne hallotta volna már ezt a mondást, így kezdjük a boncolást ezzel. Tény és való, a draft remek lehetőség fiatal és olcsó játékosokat hosszabb távra szerezni, ami egy salary cap rendszerben valóban a legjobb módja lehet egy franchise felépítésének. Igen ám, de ez halandó szemmel olyan, mintha valaki lottószelvényekből akarna megélni a mindennapokban.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Hogy lehetne a drafton építkezni, mikor a beválási arány elég alacsony? Pontos százalékokba fölösleges belemenni, nincs ugyanis definíció a “bevált játékos” kifejezésre, de nem túlzás azt állítani, hogy bőven 50% alatti a sikerességi ráta a draftokon. Ki lehet fogni brutális classokat, de nem ez a gyakori eset. Alapjáraton évenként hét játékost választhatsz ki, ez nyilván a csere-berékkel lehet kevesebb vagy több, a kompenzációs pickekről nem is beszélve, de maradjunk a hetes számnál most. Hét lövésed van az áhított csapatépítésre, amiből ha mázlid van, akkor négy picked is a legjobb 100-ban van, ha nem, akkor csak három. Az egész draft csak valószínűségszámítás, hiszen minél több draftcetlid van a legjobb 100-ban, annál jobb esélyed van találni egy használható játékost. Nálam jóval okosabb emberek ezt számszerűsítették, amelyből kiderül, hogy jobbára tényleg ebben a 100-as határban találhatsz igazán értéket, és nyilván annak is az első harmadában. Vannak kivételek, ez nem kőbevésett dolog, de általánosításról beszélünk.

Vagyis eljutottunk odáig, hogy a csapatépítést nem lehet a draftra alapozni, bármennyire is szimpatikus és ésszerű módszer. És manapság már az sem garancia, hogy ha egy játékossal jackpotot találtál, hiszen akár Jalen Ramsey, akár Jamal Adams, saját posztjuk legjobb játékosai ki sem töltötték újonc szerződésüket a draftoló csapataikkal. Arra sem fogadtunk volna, hogy Odell Beckham Jr. ilyen újonc év után nem a Giantsben fog megöregedni, mert hát ki engedne el ilyen tehetséges játékost? De az Eagles, majd a Rams SB-részvétele után sem gondoltuk, hogy ez a két csapat kidobja a fiatal irányítóját rövid időn belül. Tehát ott tartunk, hogy nagyon kis esélyed van értékes játékost választani, és még ha találsz is, semmi garancia nincs arra, hogy ő hosszú távon a franchise része lesz.

Manszúr sejk módjára költekezni

Oké, ha a drafton nem lehet, akkor majd biztos a free agency adja a lehetőséget, igaz? Nos, nem igazán értek ezzel egyet.

A free agencyre úgy tekintenek, mint a tökéletes módja a rostered foltozására. A PFF-nek, Football Outsidersnek, és más, analitikusabb, ha úgy tetszik, “modernebb” felfogású szervezeteknek a mellkasára van tetoválva, hogy drafton a legjobb játékosokat választod, a free agencyn pedig a needeket, és erre csak bólogatni tudok. A need, vagyis a szükséglet ugyanis évről évre változik, hiszen állandóság az NFL-ben nincs (most menjenek innen a Patriots szurkolók). Az általam kedvelt mérlegelv alapján folyamatosan változik az erőviszony támadó és védőoldalon, ennek oka lehet a stábban történő változás, ami a játékosok teljesítményére van hatással, visszavonulás, lejáró szerződés – magyarul offseasonben mindennapos dolgok. Mivel emiatt évről évre változik a keret, fölösleges a hiányosságokra mindig a drafton megoldást keresni, erre a free agency ideálisabb.

Bizonyított játékosokat ugyanis sokkal könnyebb a hiányposztjaidra szerezni, hiszen már van róla a legmagasabb szinten filmed, jegyzeted, sokkal kisebb rizikót vállalsz. Hangsúlyozom, kisebbet, nem teljes biztonságot. Free agent bustokból is annyi van, hogy Dunát lehet belőlük rekeszteni, de ez már a general managerek egy másik rákfenéjének, a szerződéskötésnek a problémája. A piac ugyanis egy eldeformált terület a játékosok megítélését illetően, mert kiragad egy halmazt, ami a szabadon igazolható játékosokra szűkül, és az alapján állít egy rangsort adott posztokon. Logikusnak logikus persze, csak torz – és aki beleesik a torzítás csapdájába, az tökön lövi magát. A siker nem a játékosokhoz hozzávágott pénzkötegeken múlik, ezt az alábbi grafikon is alátámasztja.

Az x tengelyen az elköltött dollármilliók, az y tengelyen pedig a win% látható. A jobb alsó negyedben van a szégyensarok, azok a franchise-ok, amelyek rengeteget költöttek, mégsem tudtak négy szezon alatt legalább 50%-os győzelmi mutatót elérni. Ha ránézünk a logókra, valamiért egyiken sem lepődünk meg, és ez csak 2017 és 2020 közötti négy szezont vizsgálja. Valószínűleg ha még visszább mennénk, sokkal rosszabb lenne a helyzet.

Talán az sem a véletlen műve, hogy az intervallum döntőin résztvevő csapatok közül csak a 49ers nincs ott a bal felső, azaz az etalonnak számító (kevés költés ellenére sok győzelem) negyedben. Ahogy az is sokat mondó, hogy az évtizedben az AFC nagyágyúinak számító Steelers és Ravens, az NFC-ből pedig a Seahawks, Saints és Packers is itt található azok közül, akik nem jutottak Super Bowlba ez idő tájt. Ebből a szempontból kifejezetten kíváncsi vagyok a New England Patriotsra a következő két évben, mint amely szétköltötte magát az idei offseasonben, és összességében jól tette mindezt – majd az idő eldönti.

Jó, de mi van a hosszú távval?

Megnéztük a két lehetséges módszert a csapatépítésre, de csak még inkább összezavart lehetsz, hiszen a címben szereplő hosszú távról nem is esett szó. Nehéz ugyanis azt mondani, hogy a hosszú távú építkezés olyan gyakori, sőt, olyan sikeres lenne.

Kezdjünk egy nagyon egyszerű példával, amibe csak véletlenül botlottam bele, mikor az ember már számol vissza mennyi van hátra a munkaidőből, és jobbára csak szörfözik az interneten. Így tettem én is az Over The Cap oldalát böngészve, és egy utólag egyértelműnek tűnő, mégis érdekes megfigyelésre leltem. Szóval vágd rá bármiféle átgondolás nélkül, hogy

Átlagosan hány játékosnak van szerződése egy csapatban 2024-re?

Lássuk, ha józan paraszti ésszel gondolkodunk, 2024 az három év múlva lesz, az négy szezon, egy roster 53 fős lehet, hmm, biztos magas ez a szám. Nem az: mindössze 2,75 játékos van a rosteren 2024-ben csapatonként, de akkor kerekítsük háromra. Ez a draftig egészen biztosan nem változna, a börzén kiválasztott fiatalok egyaránt 2024-es szezon végéig kapnak szerződést, és ha jobban belegondolunk, akkor nem olyan meglepő ez a szám, de első hallásra mégis megdöbbentett.

Azt hiszem elmondhatjuk, hogy a hosszú táv az nem 4 szezon. De akkor vajon mennyi? Nos, véleményem szerint egy szezon. A franchise-ok döntő többségének 2023-ra már a 20-at sem éri el a rosteren lévők száma, és ebben benne vannak adott esetben az 5-6-7. körös játékosok is az újonc szerződésük miatt, vagyis nem feltétlen a kezdők. Magyarán egy franchise jobbára az azévi és a következő szezonra van bekalibrálva. Ismételten mondom, hogy ez általánosítás, vannak ugyanis olyan feltételek, amivel ez a szám kitolható, leginkább egy 1/1-es újonc irányítóval adott esetben, hiszen ott a kevés fizetéssel számolva minimum négy szezonod van. Vagyis hiába hozol ide új vezetőedzőt hat évre, az egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy a csapat hosszú távra tervez.

Mi tekinthető sikeres építkezésnek?

Ez a rész talán a legizgalmasabb, legsokrétűbb vitatémája az egész cikknek, szóval ne fogjátok vissza magatokat. Az egészet egy Discordunkon folytatott beszélgetés keltette, miszerint dinasztiának nevezhető-e az, ami a Packersszel történt az elmúlt évtizedben? Vagy szurkolóként egyáltalán lehet-e ennek örülni?

A Packers négy konferenciadöntőt is játszott az elmúlt évtizedben, és bár egyet sem nyert meg, a 40%-os részvételi arány akár tetszik akár nem, kimagasló. Gondoljunk csak arra hány olyan franchise van, amely 10+ évet vár egy playoff meccsre, nemhogy konferenciadöntőre. Nyilván a szurkolói keserűség belőlem is előjön, hogy sosem sikerült ezeken túljutni, de ha ezt levesszük, akkor bizony a Packers ha Rodgers egészséges, akkor gyakorlatilag tuti playoff résztvevő volt a 2010-es években. Nyilván nem mérhető ez a Patriots uralmához, de az teljesen irreális elvárás. Ugyanitt az ellenpélda is, nehéz azt mondani, hogy a New York Giants dinasztia lett volna Eli Manning irányítása alatt, mégis nyert két Lombardi-trófeát. Azt is el tudom fogadni, ha valaki ezt gondolja a jó útnak, de dinasztiának, hosszú távú építkezésnek nem nevezném. Főleg, hogy a legutóbbi győzelem óta a franchise nem tényező az NFC élcsapatai között.

A Tom Brady-féle Buccaneers nyilván nem dinasztiát akar építeni, sőt nemhogy a következő, inkább azévre tervez, de mit csináljanak egy viszonylag idősebb alapkezdővel? És pont ez válthatja ki a keserűséget a Packers kommunából is, mert Rodgers sem lesz fiatalabb, mégsem látszana, hogy mindig az adott évre terveznek, hogy a nagyöreg megszerezze második gyűrűjét. És szerintem ez nem elítélendő. A Packers nem akar beáldozni egy szezonra mindent azért, hogy ezzel kockára tegye a státuszát a csoportjában a jövőre nézve. Ha úgy tetszik, ők tényleg hosszú távban gondolkodnak, ami bajnoki címeket nem, sorozatos rájátszást viszont rendszerint hozott. Persze nem kell azt gondolni, hogy minden döntés tökéletes az organizációban, pusztán a filozófia a téma, ami szerintem jó, vagy ha úgy tetszik, sikeres. Véleményem szerint ugyanis a stabil PO sokkal többet ér mint egy kiugró év, hiába hozhat akár bajnoki címet, hiszen ahogy a Buccaneers példája mutatja, a rájátszás az időzítésen múlik. Vagy ha úgy tetszik szerencsén, szerencsét pedig találhat a 8-8-as csapat is, meg a 16-0-s is. A valószínűségre lehet ismét visszakanyarodni, sokkal több esélyed van bajnoki címre, ha 10-ből 9-szer PO-ba jutsz, mintha 10-ből mondjuk kétszer kijön neked egy olyan év, ahol ledominálod az ellenfeleid.

Mi kell a sikeres építkezéshez?

Nem hallasz újat, ha azt mondom: találj irányítót. Nem volt ugyanis olyan dinasztia, ahol nem egy sztár irányított volna, ez már régen is alapkövetelmény volt, de a mostani passzorientált ligában ez pláne igaz. És ezzel meg is kaptuk a választ arra, miért nem látunk tömegesen sikeres, hosszú távú építkezéseket. Éppen ezért gondolom úgy, hogy a 49ers felmozgása az idei drafton nem volt drága, John Lynch és Kyle Shanahan szeretne minél nagyobb valószínűséggel kiválasztani egy olyan fiatalt, akivel hosszú távon sikeres lehet – erre a harmadik helyen jobb esélye van, mint a 12-en, vagy mint Jimmy Garoppolóval a kezdőben.

Ha már az előző bekezdésben a Packerst hoztam példának, nem beszélnénk róluk dinasztiaként, ha nem egy Rodgers kaliberű quarterback osztogatná a zsugákat a center mögött. Viszont hajadra kenheted az irányítódat, ha az edzői stáb nem képes akár egy jó playbookot kialakítani, akár fejleszteni a játékosokat. Edzők nélkül ugyanis nehéz sikereket elérni. A Patriots elmúlt húsz éve is amiatt lehetett ilyen, hogy a sztárirányító és a sztáredző egymásra talált, de itt is inkább az edző érdeme a nagyobb. Ha megint csak a gyakoriságot nézzük, mi fordul elő többször: hogy találsz egy olyan tehetséges irányítót, akinek tök mindegy ki az edzője, egyszerűen olyan jó játékos, hogy nem számít ki mondja a fülére a játékokat, ki tervezi meg a playbookot, vagy az, hogy egy edző egy átlagos játékosból csinál egy átlag felettit, vagy mondjuk kimagaslót? Inkább az utóbbi.

De ez igaz a többi posztra is, ahol elérkezünk a pozíciós edzőkhöz és koordinátorokhoz is. Aranyat ér egy olyan OL-edző, aki nem igényel elsőnapos tehetségeket ahhoz, hogy egy jó falat húzzon az irányító elé, vagy olyan WR-coach, aki 10-ből 8 elkapóból egy átlag feletti játékost képez, így nem kell erre a posztra sem nagy pénzt, sem magas draft picket áldozni. Ám ennek is megvan a maga ára, ugyanis ha valakit egy magasabb pozícióba keres meg egy másik franchise, az az anyaklub beleszólása nélkül megteheti, és hát nem mindenki lojális, érthető okokból opportunista emberek alkotják a versenyszellemben edződő közeget. Hogy milyen relációs jelet tennénk az irányító és az edzők közé, az már tényleg szubjektivitás.

Csapatépítésekről beszélünk, és nem esett még szó a general managerekről, hogy lehet ez? Nos úgy, hogy szerintem az az egy feladatkör az, ahol tényleg a stáb számít, nem annak főnöke. A tehetségek felkutatásáért nem a general manager felel, hanem a rengeteg főből álló játékosmegfigyelői-hálózata, akik már gimis meccseken is kint vannak adott esetben, nem csak az NCAA találkozóit látogatják meg. Ahogy játékosszerződések esetén sem feltétlen övé az érdem, hiszen vannak erre a területre specializálódott emberek. A salary cap szakértők az idei pandémia sújtotta offseasonben kifejezetten nagy szerepet kaptak a franchise-ok terveit illetően, mégis nem igazán tudunk név szerint emlegetni senkit, holott nem egy csapatnál kellett gyakorlatilag csodát tenni, hogy megfeleljenek a versenyszabályzatnak. Ha olyan emberekkel veszed magad körül, akik megkönnyítik a döntéshozatalt, akkor kvázi tök mindegy ki mondja ki a végső szót – nyilván sarkítással teli ez a kijelentés is, de a lényeg a stáb összetétele. Ezért sem érdemes meglepődni azon, hogy anno a 49erst a zéró front office múlttal rendelkező John Lynch vette át, vagy a Raidersnél az éveken keresztül az NFL Networknél szakértő Mike Mayock ült a GM székbe – ha jó emberekkel veszik magukat körül, akkor nincs is szükség kiváló CV-re.

Mi a konklúzió?

Az, hogy szerintem a 6 éves szerződések semmit sem jelentenek egy vezetőedzőnél a hosszú távú építkezéshez, ha most leginkább Dan Campbellre és a Lionsra gondolunk. Ez ugyanis nem jelenti azt, hogy erre a 6 évre terveznek, mert ha azt látják, hogy az irány nem jó, nem várják meg míg lejár az illető szerződése, zokszó nélkül lapátra teszik. Az irányhoz pedig az esetek döntő többségében irányító kell, hacsak az edzőnek nincs olyan hatása a gameplanre, mint Sean McVaynek vagy Kyle Shanahannek. Az NFL-ben nem érvényes a távoli jövőbe tekintés, mint mondjuk a labdarúgásban (bár ott is egyre ritkább), itt maximum a következő szezon lebeg a vezetők szeme előtt, hiszen mindenki az állásával, a renoméjával, a sportágban betöltött szerepével és jövőjével játszik, nem tehetik meg, hogy folyamatosan a jövőbe tekintenek. Detroitban maradva, ha az új rezsim nem találja meg azt az irányítót, aki alapja lehet ennek az építkezésnek, akkor nem fog Campbell 6 évig a kispadon maradni, hacsak nem látjuk a vízióit egy gyengébb rosteren is.

A sikerre vezető út érzésem szerint az, hogy a fentiekből, és az el nem hangzott praktikákból egyaránt merítenek, és reménykednek, hogy egyszer úgy összeáll a kép, hogy a Packers vagy a Chiefs útján lehessen haladni a diadalok felé. Ehhez ki kell maxolni a draftban rejlő lehetőségeket, okos szerződéseket kell kötni, és kialakítani egy olyan szakmai stábot, ami képes menedzselni a gyengeségeket, és ráépíteni az erősségekre. Persze mondani könnyű…

Nektek mi a siker definíciója? Egyetértetek azzal, hogy a hosszú távú építkezésnek ennyi követelménye van, vagy szokás szerint minden ami az amerikai futballal kapcsolatos, csak szimpla túlgondolás? Írjátok meg lent, alakuljon ki erről egy jó vita.

[/ppp_patron_only]