Az LSU egyik professzorával beszélgettünk arról, milyen az élet a Tigers otthonában

A Corvinuson nemrég volt egy előadás, amit egy Peter Kelle nevű professzor tartott. Maga az óra is érdekes volt, de kiderült, hogy a magyar származású kutató már 30 éve az LSU alkalmazásában áll, lelkes Tigers szurkoló, és bár sok szabadideje nem volt, de így is adott nekünk egy interjút arról, milyen is a futballélet az Egyesült Államok egyik legjobb futballprogramjával rendelkező egyetemén.

Több mint 30 éve tartozik az LSU kötelékébe. Mielőtt rátérnénk a futballal kapcsolatos kérdésekre, tudna némi betekintést adni, hogy milyen az élet egy amerikai topegyetemen? Mennyiben más ez, mint egy magyarországi intézményben?

A sport sokkal nagyobb szerepet játszik az amerikai egyetemeken, mint Európában, és nem csak azért mert sokan eleve sportösztöndíjakkal jutnak be az egyetemekre. A sportélet nagyon fontos az intézményekben, rengeteg hagyomány van, amit ápolnak a diákok, ami fontos a számukra. Az LSU-nak például van egy igazi bengáli tigrise, amit Mike-nak hívnak és a kampuszon él egy speciálisan neki kialakított, medencével és buja növényzettel ellátott ketrecben. Amíg az állatvédők be nem tiltották, addig Mike-ot egy speciális mozgó ketrecben minden futballmérkőzés előtt végighordozták a pályán. Egy másik hagyomány a Tailgate Party, ami annak ellenére él még mindig, hogy általános alkoholtilalom van a kampuszon. Bár a mérkőzések szombatonként szoktak lenne, a parti már péntek délután elkezdődik és egészen vasárnap délig tart, ahol a diákok sütögetnek, esznek és isznak. Sok család is kilátogat ezekre a bulikra, de a vendégeket is szívesen látják.

De említhetném az LSU Tigers lila és arany színű mezének történetét is. Ez egy régi sztori még azokból az időkből, amikor az LSU Athleticsnek nem nagyon volt pénze, de mezekre viszont szükség lett volna. Ekkor az egyik edzőnek feltűnt, hogy Mardi Gras (a New Orleans-i karnevál) után rengeteg maradék ruhaanyag keletkezett. Ezek a Mardi Gras hagyományai szerint alapvetően lilák és aranyszínűek voltak, így kellemeset a hasznossal összekötve megszületett a megoldás.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Aki Magyarországon hallott az LSU-ról, annak jó eséllyel azonnal a Tigers jut eszébe. Mennyire áll Önhöz közel a futball, milyen gyakran jár ki mérkőzésekre? Milyen érzés 100 ezer emberrel együtt nézni egy mérkőzést?

Az LSU Tigers hagyományosan az ország tíz legjobb csapatának az egyike. Annak ellenére, hogy az LSU stadion kapacitása 120 ezer fő, általában teltházasak a mérkőzések. Amikor volt szerencsém jegyhez jutni, akkor természetesen én is megnéztem a mérkőzéseket. Igazán lenyűgöző élmény, mint egy rock koncert egy hatalmas arénában. Hangos, zsúfolt és tele van érzelemmel – nem véletlenül hívják a Halál Völgyének (Death Valley).

Ahogy említette, az LSU futballprogramja az egyik legjobb az országban, rengeteg játékost adnak az NFL-nek. Ön tanított olyan játékost, aki később a profik közé került, mint például Joe Burrow, Ja’Marr Chase, Justin Jefferson, Clyde Edwards-Helaire vagy Patrick Queen, csak hogy a legfrissebb sztárokat említsem?

Természetesen voltak diákjaim a futballcsapatból, de nem a legnagyobb sztárok, ugyanis én az üzleti programban tanítok, és ez nem az szakma, amit ezek a nagy emberek választani szoktak maguknak.

Volt-e esetleg olyan focista diákja, akit kifejezetten értelmes embernek tartott, jó személyiséggel. Tehát nem csak a sportolói tudása miatt volt úgymond értékes ember?

A futballisták között nem volt ilyen, bár volt közöttük pár igazán kedves srác. Ellenben teniszcsapatból voltak olyan diákjaim, akik intellektuálisan is inspirálóak voltak.

Szurkolóként ki volt a kedvenc LSU játékosa? 

Az elmúlt évekből leginkább az irányítók voltak a kedvenceim. Például Matt Flynn, aki segített az LSU-nak megverni az  Ohio State-et a BCS Championshipben a 2007-es végén. A 2007-ben 1/1-es JaMarcus Russell is nagy kedvencem volt, de ugyanez igaz Joe Burrow-ra, aki nemcsak elsőként kelt el az NFL Drafton, de Heismant is nyert, és rekordot rekordra halmozott a Tigers bajnoki menetelése során. Mint professzor, két teniszjátékost tudok kiemelni, akiket kedveltem: egy svéd és egy guatemalai atlétát, akikkel az LSU-ról való távozásuk óta is kapcsolatban állok.

Az amerikai focis sorozatok alapján (mint például a Blue Mountain State) kialakultak bennünk sztereotípiák az egyetemi futballal kapcsolatban. Ezek mennyire reálisak? Például mennyire jár megkülönböztetés egy focisztárnak? Könnyebb vizsgáztatás, elnézőbbek velük a normál tanítás során?

Mint minden sportolónak, úgy a futballistáknak is vannak kiváltságaik. Az egyik, hogy szükség esetén szakmai felügyeletet kapnak, ha le vannak maradva a tanulmányaikkal. Ezen kívül kaphatnak határidő hosszabbításokat, ha mérkőzésük van. De ha például valaki megbukik a záróvizsgáin, akkor meg kell ismételnie a félévet.

Mennyire él az a sztereotípia, hogy a focistáknak megírják a házijukat, dolgozataikat a kockák?

Az általam oktatott tárgyak esetében a különböző házi feladatok és beadandók, amiket meg lehet íratni a nördökkel, azok nagyjából a jegy 30 százalékát teszik ki. A vizsgákat és a dolgozatokat viszont ellenőrzött számítógépes rendszereken keresztül írják meg, így nincs sok lehetőségük a csalásra.

Olyan futballedzők voltak az Ön kollégái, mint Nick Saban vagy Les Miles. Mennyire ismerte őket jól? Szintén a tv-sorozatokból kiindulva: volt-e esetleg konfliktusa velük egy rosszul tanuló futballista miatt?

Jól ismertem a sikeres edzőinket, de nem volt személyes kapcsolatom velük, és az általam tanított atlétákkal sem volt rossz tapasztalatom. De ha híres edzőkről van szó, akkor nagyon jó barátom a híres egyetemi kosárlabda edző (a Hall of Famer) Dail Brown.

Előfordul, hogy valakit csak a focitudása tartott az egyetemen?

Igen, sok olyan volt, akit a sportolói tehetsége, illetve az emiatt kapott felzárkóztatási rendszer tartott az egyetemen. Néhány kevésbé tehetséges játékos viszont a rengeteg segítség ellenére sem tudta elvégezni a tanulmányait, bár sok esetben inkább a magatartási problémák miatt kellett távozniuk.

Mennyivel másabb most tanítani a fiatal játékosokat, mint mondjuk 10 vagy 20 éve, amikor nem volt ilyen fejlett technológia, mobiltelefon, közösségi média stb.?

Ez egy kétélű kard. Természetesen előnyös, mert a diákok ezáltal rugalmasabban tudják intézni a dolgaikat, hatékonyabban tudnak tanulni, de mindez a személyes kapcsolatok rovására megy. Ez a sportolók esetében is általános tendencia, de a futballistáknál legalább megvan az az előny, hogy kénytelenek csapatban játszani, ez pedig megköveteli a személyes kapcsolatok kialakítását.

Hogy látja, mennyire tudnak ma motiváltak lenni a fiatalok? Még mindig van olyan, aki a focinak él, mert tudja, hogy más megélhetési lehetősége nem lesz (pláne a NIL elfogadása után), vagy az agyrázkódások és egyéb dolgok miatt több a bizonytalan fiatal?

A fiatal játékosokat sokkal kevésbé foglalkoztatja a veszély. Még ha pénzügyi előnyük nem is feltétlenül lesz a futballból, de általa sokkal inkább elfogadják, jobban kedvelik őket a többiek. Imádják a népszerűséget és ezért hajlandóak vállalni a kockázatot.

És végezetül, hisz emellett nem lehet szó nélkül elmenni: két évvel egy csodás bajnoki cím után milyen most a hangulat, hogy a csapat mindössze 4-5-ös mérleget tud felmutatni? És különben is, mennyire határozza meg a Tigers sikere az egyetemi mindennapokat?

A sportsikerek befolyásolják, hogy hány államon kívüli diák jelentkezik hozzánk (akik magasabb tandíjat fizetnek), így a sikertelenségnek vannak következményei. Ami a mindennapokat illeti: sajnos az LSU közössége már hozzászokott a hullámvölgyekhez, így most bízunk abban, hogy hamarosan jobbra fordulnak a dolgok. De egy rosszabb eredményből nincs olyan nagy ügy csinálva, nem ez határozza meg az egyetemi életet.

[/ppp_patron_only]