Connect with us

Történelem

A dzsungel királyai – A Bengals Super Bowljai

Idén a legnagyobb meglepetést egyértelműen a Bengals szolgáltatta, akit senki nem várt még playoffba sem, aztán eljutott a Super Bowlba. Két éve ez a csapat még romokban hevert, és teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet, most viszont a legnagyobb győzelem kapujában állnak. Ez elsőre hihetetlennek tűnik, de a Bengals már kétszer megjárta ezt az utat. A csapat korábban hasonló körülmények között jutott el a Super Bowlba: senki nem várta őket, és senki nem is gondolt rájuk mint Super Bowl-esélyes csapat, végül mégis összejött nekik a nagydöntő.

Egy elhibázott döntés

A történet 1976-ben kezdődött, mikor a csapata alapítója és edzője, Paul Brown visszavonult az edzősködéstől. Mint a csapat tulajdonosa, Brown kezében volt a döntés, hogy ki legyen az utódja. Két esélyes volt erre a posztra, Bill Walsh, aki addig segédedzőként a támadószekcióért felelt, valamint Bill Johnson, aki a támadófalat edzette. Mindenki azt hitte Walsh lesz a befutó, hiszen ő sokkal közelebb állt Brown szellemiségéhez, a tulajdonos azonban mégis Johnsont választotta. Utólag azzal magyarázta a döntését, hogy úgy ítélte meg Walsh fejben nem elég erős ahhoz, hogy kezelni tudja a siker-kudarc hullámvasútját. A kinevezés után Walsh azonnal elhagyta a csapatot. Ekkor még senki nem érezte, de ennek a döntésnek később súlyos következményei lettek.

Johnson nem kezdett rosszul, de nem tudott felnőni a feladathoz. A csapat az irányítása alatt elkezdett süllyedni, és 1978-ban egy 0-5-ös kezdés után le is mondott a posztjáról. A helyére érkező Homer Rice sem tudott csodát tenni, és másfél év után neki is megköszönték a munkáját, így a ’80-as szezonra fordulva Brownnak ismét új edző után kellett néznie. Végül Forrest Greggre esett a választása, aki még a Lombardi vezette Packersben játszott támadófalembert, és ért el nagy sikereket.

Gregg egy közepes keretet kapott meg, ahol az irányító már megvolt Ken Anderson személyében, de a körülötte lévő személyzet hiányzott. Sem a fal, sem az elkapók nem voltak megfelelőek. Gregg először az irányító védelmét oldotta meg, mikor a ’80-as draft 3. pickjével az LT Anthony Muñozt választotta ki. Ez telitalálat volt. Muñoz 12 éven keresztül szolgálta a csapatot és sokan minden idők legjobb Bengals játékosának tartják. Sőt, a legtöbben odáig is elmennek, hogy minden idők legjobb támadófalembere volt. Muñozon még a legjobb védőfalember sem tudott átjutni, nagyon ritkán érkezett az oldaláról nyomás, és mindig bevethető volt (12 év alatt 3 meccset hagyott csak ki).

Az irányító védelme megoldódott, de ez még nem volt elég, és ’80-ban a Bengals csak 6-10-es mérleggel tudott zárni. Az elkapók hiánya még mindig problémát jelentett, és Gregg azonnal cselekedett is. A ’81-es draft első két körében elkapót hozott a csapathoz, és noha az első választás, David Verser nem vált be, a második körben hozott Cris Collinsworth (aki jelenleg az NBC kommentátora és a PFF tulajdonosa) annál inkább. Collinsworth már a legelső szezonjában Anderson legmegbízhatóbb célpontja lett, 1009 yardig jutott és 8 TD elkapást jegyzett.

Muñoz és Collinsworth érkezése nagy változást hozott a Bengals támadósorába. Az elit falembere mögött egy elit elkapónak passzolva Ken Anderson 1981-ben élete szezonját futotta. 3754 passzolt yardig és 29 TD-ig jutott el, a 98,4-es passer ratingje a legjobb volt a ligában, aminek köszönhetően az év végén az MVP díjat is neki ítélték oda.

Az offense hatalmasat lépett előre, és a Bengals egyik pillanatról a másikra sereghajtóból élcsapat lett. A ’81-es szezont 12-4-gyel zárta, amivel megnyerte a csoportját, és az 1. kiemelést is megszerezte. A playoffban a Bills ellen Gregg a franchise történelmének első győzelmét is begyűjtötte, mikor 28-21-re legyőzte a buffalói alakulatot.

Az AFC-döntőn a Chargers volt az ellenfél, ahol a liga legjobb támadósora lépett pályára. A Bengals védelemnek esélye sem lett volna megállítani azt az offense-t, viszont a hazai pálya és a természet erői kisegítették őket. Az AFC-döntő napján -22 °C várta a csapatokat, amit még egy 43 km/h-s szél is megtoldott, így a hidegérzet a -50 °C-ot is elérte. A meleghez szokott Chargers játékosoknak esélyük sem volt ilyen körülmények között nyerni, így végül a „Freezer Bowl”-nak elkeresztelt meccsen a Bengals könnyedén nyert 27-7-re, és alig két évvel azután, hogy a drafton 1/3-ra választottak, készülhettek a Super Bowlra.

A nagydöntőt egy hasonlóan hideg környéken, Detroitban játszották, de fedett stadionban, így az időjárás ezúttal nem tudott segíteni a Bengalson. Az ellenfél a 49ers volt, amit az a Bill Walsh edzett, akit korábban mindenki Paul Brown örökösének gondolt. Walsh nem felejtette el, mi történt ’76-ban, és fűtötte a bosszúvágy. Meg akarta mutatni a régi mesterének, mekkora hibát követett el, mikor nem őt nevezte ki utódjának. És meg is tette.

Walsh tökéletesen felkészítette a csapatát a meccsre, és az első félidőt végig dominálva 20-0-ra elhúzott a 49ers. Gregg a második félidőben megpróbált változtatni az addigi taktikán, és agresszív felfogással támadni a 49ers védelmét. Ez az agresszivitás a 3. negyed végén mutatkozott meg, mikor 20-7-es állásnál az ellenfél 1 yardján nekiment 4. kísérletre. Ha bejön, azzal visszajöhetett volna a meccsbe, de a 49ers végül kivédekezte ezt a próbálkozást, és ezzel lényegében el is dőlt a Super Bowl. A Bengals becsülettel küzdött, de végül 26-21-re kikapott, az álomszezon pedig az utolsó akadálynál ért véget.

Feszültség

A Super Bowl vereség rajta hagyta a nyomát a csapaton, és sem Anderson, sem az offense nem tudta megismételni azt a teljesítményt, ami ’81-ben sikert hozott. 1982-ben még sikerült bejutni a rájátszásba, de ott azonnal kikaptak a Jetstől 44-17-re. ’83-ban egy csalódást keltő 7-9-es szezon következett, aminek a végén Gregg úgy döntött lemond a posztjáról, és visszatér Green Bay-be. A főedzői poszt így ismét megüresedett, Brown pedig ezúttal egy saját emberhez nyúlt. Az új edző Sam Wyche lett, akit Brown már jól ismert.

Wyche 1968-70 között a csapat csereirányítója volt, akit a többség nem nagyon akart a pályán látni, mert a dobásai borzalmasak voltak. Mentálisan azonban az egyik legfelkészültebb játékos volt, szorgosan jegyzetelte Brown playeit, és a legjobban látta át, mi miért történik a pályán. Elméletben mindent tudott, de a gyakorlatban már nem tudta ezt érvényesíteni. Miután a játékos karrierje gyorsan véget ért, Bill Walsh hívta el a 49ershöz, és azzal a feladattal bízta meg, hogy nevelje ki az új irányítójukat, Joe Montanát. Wyche a 49ers partvonalán volt akkor is, mikor ’81-ben a Super Bowlon legyőzték a Bengalst.

Brown emlékezett rá, Wyche mennyire értett a játékhoz, és azt is látta milyen munkát végzett Montanával, így mikor Gregg lemondott, egyből hozzá fordult. Az új edzőnek új kihívásokkal kellett szembenéznie, ugyan a támadófal és az elkapósor rendben volt, de Anderson kiöregedett, így egy új irányítót kellett találnia. Ez az új irányító pedig a ’84-es draft második körében kiválasztott Boomer Esaison lett.

Esiason nem volt könnyen kezelhető, sok esetben nem értett egyet az edzője döntéseivel, és ennek a médiában hangot is adott. A mélypontot kettejük kapcsolata a ’87-es szezonban érte el. A második héten a 49erst fogadta a csapat, ahol a meccs végén a Bengals 26-20-ra vezetett, ráadásul 6 másodperccel a vége előtt még a labda is náluk volt. Csakhogy 4. kísérlet jött, és a saját 25 yardosukon álltak. Mindenki úgy gondolta egy hosszú punttal, vagy egy szándékos safetyvel le tudnák pörgetni a maradék 6 másodpercet, de Wyche másként döntött. Ő egy futójátékot hívott be. Esiason nem értett egyet ezzel a döntéssel, de engedelmeskedett. Felment a pályára, és átadta a labdát a futónak. Wyche azonban elszámolta magát. A 49ers védők gyorsan megcsinálták a szerelést, egy másodperc az órán maradt, ami pont elég volt ahhoz, hogy Montana kiosszon egy TD passzt, és a 49ers 27-26 nyerjen.

A vereség után mindenki elvesztette a hitét Wyche-ban, és ez meglátszott a Bengals teljesítményén is. A szezont 4-11-gyel (’87-ben 15 meccses volt az alapszakasz) a csoport utolsó helyén zárták, a szurkolók pedig egy emberként követelték Wyche elküldését. Ahogyan a játékosok is, legfőképpen Esiason. Brown azonban nem rúgta ki. Adott még egy esélyt Wyche-nak, aki számára világos volt, ez az utolsó dobása. Ha nem talál ki valami nagyot a következő szezonra, akkor az edzői karrierje is korán véget fog érni.

No huddle

Wyche sokat gondolkozott, hogyan tehetné a jó nevekből álló offense-t eredményessé, és végül megtalálta a megoldást. A terve az volt, hogy egy-egy játék után a támadók nem állnak be a huddle-be, hanem azonnal felállnak a line of scrimmage-re, és az irányító ott kiáltja be a playt kódnyelven. Így az addig szokásos 30-40 másodperc helyett már 15 másodperc alatt el tudnák indítani a következő játékot, a védelmeknek pedig nem lenne idejük reagálni. A tervét megosztotta Esiasonnal is, akinek tetszett az ötlet, és úgy döntött, ad egy esélyt az edző új elképzelésének.

Wyche új stratégiája, a „no huddle” váratlanul érte a ligát, és a ’88-as szezon első heteiben a Bengals offense megállíthatatlan volt. Az első 6 meccset mindet megnyerték, Esiason pedig vezette a ligát minden statisztikában. A sikerek feledtették a korábbi nézeteltéréseket, és az irányító immáron dicsérte és nem kritizálta az edzőjét a médiában. A szurkolók hitét is sikerült visszaszerezni. Egy évvel korábban még kifütyülték az edzőt (és az irányítót is), most viszont már az év edzőjének követelték, az irányítót pedig az MVP-nek. Végül csak az egyiket kapták meg (Esiason lett az MVP), de a szezon így is az egyik legnagyobb siker volt.

A Bengals ’88-ban uralta az AFC-t. A támadósor a legtöbb yardot és a legtöbb pontot szerezte, a védelmeknek nem volt ellenszerük a gyors egymást követő játékokra. A csapat a szezont 12-4-es mérleggel zárta, amivel megnyerte a csoportját, és az első kiemelést is megszerezte. A rájátszásban a Seahawkson könnyen túlléptek, majd az AFC-döntőben a Bills sem jelentett kihívást. 21-10-re nyert a Bengals, és alig egy évvel azután, hogy a szurkolók teljes rebuildet akartak, Sam Wyche eljuttatta a csapatot a Super Bowlba.

A nagydöntőn ismét Bill Walsh és a 49ers volt az ellenfél, de az előjelek ezúttal a Bengalsnak kedveztek. ’81-gyel ellentétben most a Cincinnatinél volt a megreformált offense, illetve az is sokat számított, hogy Wyche-nál jobban senki nem ismerte Montanát. Pontosan tudta, mik a 49ers irányítójának erősségei és gyengeségei, ahogyan azt is tudta, hogy lehet őt megállítani. Mindenki optimistán nézett a Super Bowl elé. Egészen addig, míg be nem következett a katasztrófa.

A balszerencse áradása

A Bengalst a no huddle offense vitte el a Super Bowlig, aminek a legnagyobb élvezője Esiason volt, de a futók sem panaszkodhattak. A kezdő futó, Icky Woods élete szezonját futotta, és 15 TD-t ért el. Egy másik futó Stanley Wilson is nagyszerű szezonon volt túl, akit elsősorban a playoffban vettek elő, és Wyche-nak komoly tervei voltak vele a Super Bowlon is. Ez a terv azonban gyorsan romba dőlt.

Wilson korábban többször is drogproblémákkal küzdött, a liga kétszer is eltiltotta. ’88-ban azonban úgy tűnt, felül tudott kerekedni a függőségén, és csak a játékra koncentrált. A Super Bowl előtti este a megbeszélésén azonban nem jelent meg. A csapattársaknak azt mondta, csak felmegy a playbookjáért, de miután 20 perccel a kezdés után is hiányzott, az edzők utánamentek megnézni, mi történt vele. Wilsonra bódult állapotban találtak rá a hotel fürdőszobájában. Wyche-nak nem maradt más választása, ki kellett tennie őt a kezdőből, és ezzel a playbookjának negyedét is dobhatta ki a kukába.

Wilson esete mentálisan is megroppantotta a csapatot. Az egyik fele próbált megértő lenni vele, a másik fele azonban soha többé nem akarta látni.  Nem ezek voltak a legideálisabb körülmények, amivel egy csapat a Super Bowlra kifuthatott, és a helyzet csak rosszabb lett.

Az első negyedben a csapat legjobb védőfalembere, Tim Krumrie eltörte a lábát egy rutin tackle során, így az offense után a védelemből is kiesett egy fontos játékos. Mindezen körülmények között a Bengals tartotta a lépést a 49ersszel, és 3 perccel a vége előtt még 16-13-ra vezetett is. Viszont az a 3 perc elég volt arra, hogy Montana levezesse élete drive-ját. Wyche nem tudott semmit tenni, csak nézte, ahogyan az irányító folyamatosan halad előre, és fél perccel a vége kiosztja a győzelmet jelentő TD-passzt.

A Bengals 20-16-ra ismét alulmaradt a 49erszel szemben. Igaz, a meccs ezúttal sokkal szorosabb volt mint legutóbb, de a körülmények nehézzé tették a folytatást. Nem is sikerült talpra állni ebből az újabb vereségből. ’89-ben nem jött össze a rájátszás, ’90-ben még sikerült nyerni egy meccset a playoffban, de az újabb Super Bowl szereplés nem jött össze. A ’91-es szezonban aztán minden összeomlott. Paul Brown elhunyt, az utódja Mike Brown pedig már nem Wyche-sal képzelte el a jövőt, és egy katasztrófális 3-13-as eredmény tökéletes ürügyet szolgáltatott a számára, hogy megszabaduljon az edzőtől.

Ezzel a lépéssel pedig elkezdődött egy hosszú szenvedésekkel teli időszak, amikor a Bengals rendre a liga végén kullogott. A Marvin Lewis korszak apró felüdülést hozott, mert legalább néha összejött a playoff szereplés, de nyerni ott már nem sikerült. Egészen az idei évig a ’88-as volt az utolsó olyan szezonja a csapatnak, amire boldogan lehetett visszatekinteni.

Legfrissebb cikkeink

Legutóbbi hozzászólások

Közelgő cikkek, podcastek

Minden jog fenntartva. © 2020 Fűzővel kifelé!