Történelem
A Immaculate Reception története
Az NFL történelmében számos olyan playoff meccset láthattunk, ahol az utolsó pillanatban egy nagy játék döntötte el a győztes kilétét. Az sem ritka, hogy egy erősen vitatott jeleneten múlott, ki nyer. Az 1972-es Steelers-Raiders meccsre mindkét eset igaz, ugyanis egy utolsó másodperces őrült játék döntött, amivel kapcsolatban azonban máig viták vannak, és egyáltalán nincs egyetértés abban, pontosan mi is történt a pályán. Ez az Immaculate Reception története.
A meccs
1972 sorsfordító év volt a Pittsburgh Steelers életében. Oly’ sok sikertelenség, és negatív szezon után végre összeállt egy olyan csapat, mely egyik győzelmet halmozta a másik után, és 11-3-mal megnyerte a csoportját. Ez a siker két dolognak volt köszönhető. Elsősorban a Chuck Noll által kiépítette védelemnek, azon belül is a védőfalnak, mely a „Steel Curtain” becenevet kapta, ugyanis úgy zárta el az utat az ellenfél futói előtt, ahogyan a vasfüggöny választotta ketté Európát. Másrészt az újonc futó Franco Harris hatalmas lendületet vett, 1055 yardjával és 10 TD-jével a támadósor húzóembere lett, aki nagyon hamar a szurkolók szívébe lopta magát.
Hasonlóan sikeres évet tudhatott magáénak az Oakland Raiders is ’72-ben, ami 10-3-1-gyel szintén megnyerte a csoportját, igaz ebben semmi meglepő nem volt. A Raiders tapasztalt playoff csapat volt, ami 1967-72 között mindösszesen egyszer nem jutott csak be a rájátszásba. John Madden csapatában minden csapategység a liga élmezőnyébe tartozott, de talán a legjobban a támadófal, és annak bal oldala emelkedett ki. Ez az egység ugyanis olyan széles lyukakat nyitott, hogy a futóknak csak át kellett csusszanniuk rajta. Madden nem is volt rest szinte mindig bal oldali futást hívni, hiszen ha egyszer működik, akkor miért változtatna rajta.
A ’72-es évben először mérkőzhetett meg egymással rájátszásban ez a két csapat, és ekkor még senki nem gondolta, hogy az elkövetkezendő évek legnagyobb és legdurvább rivalizálásának első felvonását láthatják. Általános vélekedés szerint a Raiders volt a meccs esélyese, de a Steelerst sem írta le senki. Továbbá mindenki kíváncsi volt rá, hogy a Raiders Oline és a „Steel Curtain” összecsapásából ki fog győztesen kikerülni. Sokat nem kellett gondolkodni ezen a válaszon.
A „Steel Curtain” teljesen felfalta az Oakland támadófalát. Két Raiders futónak összesen 28 próbálkozásra volt szüksége, hogy egyáltalán összesítve elérjék a 100 yardot. A veterán irányító Daryle Lamonica pedig egész meccsen a Steelers védők szorítását érezte, és a szezon egyik legrosszabb produkcióját hozta. Csupán minden harmadik passza volt pontos, és kétszer el is adta a labdát. Ezt a szenvedést látva Madden a második félidőben le is hozta Lamonicát, és a helyére felküldte az akkor még pályát alig látott Ken Stablert, de nagy csodát az új irányító sem tudott tenni.
A Raiders offense szenvedett, és ugyanez igaz volt a Steelersre is. Franco Harris rendre fennakadt a Raiders védőfalán, és 18 futásból csupán 64 yardot tudott szerezni. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az első félidőben nem esett pont, és a második félidőben is csupán két mezőnygólt láthattak a nézők, mindkettőt a Steelers rúgta. 1:17-tel a vége előtt azonban megtört a jég, és Stabler passz helyett maga iramodott meg a labdával. Ez annyira meglepte a Steelers védőit, hogy az irányító 30 yardon keresztül érintetlenül futott be a célterületre, ezzel 7-6-os vezetést adva a csapatának.
Ezt látva sokan azt hitték, véget ért a meccs. A Steelers offense egész meccsen nem csinált semmit, valószínűtlen volt, hogy pont az utolsó pillanatban táltosodnának meg. Aki így gondolta, nem tévedett nagyot, a Steelers ugyanis csak a saját 40 yardosáig tudott eljutni, 4&10 jött, csupán 22 másodperc maradt hátra, és már nem volt több időkérésük. Ekkor azonban érkezett a csoda.
A Steelers irányítója, Terry Bradshaw a Raiders védők szorításából menekülve félig vakon előrehajította a labdát a futó John Fuquát (#33) megcélozva vele. Fuqua azonban nem tudta elkapni azt, a Raiders safety-je Jack Tatum (#31) leütközte őt, a labda pedig visszapattant róluk. Vissza, egyenest Franco Harris (#32) kezébe. Az újonc futó előrenyújtotta a kezét, és pár centivel a föld felett elkapta a labdát, majd azzal a lendülettel végig is futott a pályán egészen a célterületig.
Az “A” felvétel a játékról
A 60 yardos játék eredményeként a Steelers szurkolók azonnal berohantak a pályára (többen szó szerint leugrottak a lelátóról), és elkezdtek ünnepelni a játékosokkal. Ez egy elhamarkodott cselekedet volt a részükről, ugyanis még maradt 5 másodperc az órán, viszont ami ennél is fontosabb, hogy nem érkezett TD-t jelző kézmozdulat a bírók részéről. A játékvezetők ugyanis a nagy káoszban nem látták tisztán, hogy pontosan mi is történt a play során.
A főbíró Fred Swearingen azonnal maga köré hívta a társait, hogy megtudakolja tőlük, mi is történt, de senki nem tudta biztosan elmagyarázni. Percekig álltak az ünneplő Steelers tömeg közepén, de nem tudták megfejteni, mit is kellene tenniük. Végül Swearingen kiszaladt a Steelers oldalvonalhoz, ahol egy telefon várta. Swearingen a készüléket használva felhívta Art McNallyt, a játékvezetők felügyelőjét és koordinátorát, hogy megtudakolja, mitévő legyen. Rövid beszélgetés után Swearingen végül letette a telefont, visszatért a pályára, felmutatta mindkét kezét, és bejelentette a Steelers TD-t.
A Raiders oldalvonal nagy felháborodással fogadta a bejelentést, ők ugyanis meg voltak róla győződve, hogy ez egy szabálytalan játék volt, és a TD érvénytelen. Ám akármilyen hevesen is tiltakoztak, a döntést már nem másították meg. Megadták Harrisnek a TD-t, és ezzel 13-7-re nyert a Steelers. A meccs véget ért, de az igazi problémák csak ezután kezdődtek.
Kérdések tengere
A Raiders edzők és játékosok már a pályán kifogásolták az ítéletet, de a meccs utáni napokban még erősebben tiltakoztak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy nem kaptak rendes magyarázatot arra, mi történt, és miért született ez a döntés. John Maddennek például senki nem mondta el, hogy Swearingen kivel beszélt telefonon, és pontosan miről. Azt is nehezményezték, hogy igazából senki nem mondott semmit arról, miért is volt szabályos a TD, csupán a tényt közölték velük: “érvényes a TD, nyert a Steelers”. Pedig nagyon sok kérdés merült fel a play kapcsán, amire magyarázatot kellett volna kapniuk. Legfőképpen az, hogy Harris valóban elkapta-e a labdát.
Erre a kérdésre azt gondolnánk, hogy egyszerű választ adni. Megnézik gyorsan a felvételeket, és megállapítják, hogy a labda érintette-e a földet, avagy sem. Csakhogy már itt is problémákba ütközött mindenki. 1972-ben még közel sem voltak annyira felszerelve a stadionok mint ma, és sokkal kevesebb kamerával is dolgoztak a TV társaságok. Emiatt viszonylag kevés felvétel állt a rendelkezésre, ami esetünkben mindösszesen kettőt jelentett. Az első felvételen (a fenti gif, továbbiakban „A felvétel”) oldalról látszódnak az események, viszont maga az elkapás nincs rajta. Annyit látni benne, hogy Bradshaw passza lepattan a Tatum-Fuqua kettős valamelyikéről, és kirepül a képernyőből. Aztán hirtelen megjelenik Harris a labdával a kezében, és befut vele az end zone-ba.
A második felvétel (továbbiakban „B felvétel”) már többet segít, ott ugyanis szemből lehet látni, ahogy Harris lenyúl a labdáért, és miután elkapja behúzza a hóna alá. A probléma azonban az, hogy nem lehet látni a labda teljes terjedelmét. Az „alsó” csúcsa pont lemaradt a felvételről, ezért nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy az érintkezett-e a földdel, avagy sem. Ez pedig fontos kérdés annak eldöntésében, szabályos volt-e az elkapás.
A “B felvétel” a játékról
Hosszú éveken keresztül mindösszesen ez a két felvétel állt rendelkezésre, amik alapján lehetetlen volt megmondani, földet ért-e a labda. Felmerülhet a kérdés, miért csak két felvétel maradt meg az esetről. Nos, erre igazából senki nem tudja a választ. Ugyan ’72-ben kevés kamera volt a stadionokban, de kettőnél azért több. Elvileg fel is lett véve a jelenet más kameraszögekből is, de azok a felvételek eltűntek. Senki nem tudja mi lett velük, és hogy egyáltalán fellelhetők-e még.
Így 25 éven keresztül összesen két felvétel alapján lehetett (nem)megmondani, mi is történt a játék során. Aztán 1997-ben hirtelen megjelent egy újabb felvétel is. A meccs eredeti NBC-s közvetítési verziójáról sokáig azt hitték teljesen elveszett, de ’97-ben az AFC döntő előtt (amit Pittsburghben rendeztek) váratlanul előkerült, és azonnal leadták a TV-ben. Ebben a verzióban a két ismert felvétel mellett megjelent egy harmadik felvétel, amit a Steelers end zone egyik felső kamerája vett fel (a továbbiakban „C felvétel”).
Ugyan minden hátulról van felvéve, de legalább a teljes eseménysor egyben látszódik, attól a pillanattól kezdve, hogy Bradshaw előrehajítja a labdát, egészen addig, hogy Harris befut TD-re. Az azonban továbbra sem eldönthető teljes bizonyossággal, hogy leért-e a labda csúcsa. A felvétel messziről készül, a kép is homályos, és pózna is eltakar pár részletet, ezért 100%-os bizonyítékot nem szolgáltat, de ez alapján sokkal inkább úgy tűnik, hogy nem ért földet a labda csúcsa, és Harris valóban elkapta a labdát.
A “C felvétel” a játékról
Noha a Raiders többször is megkérdőjelezte azt, hogy földet ért-e a labda, de a fő problémát nem ez a kérdés jelentette. A legtöbben a Raidersnél el tudták fogadni, hogy Harris ügyes volt, és tényleg elkapta a labdát. Ahhoz viszont a végsőkig ragaszkodtak, hogy előtte Fuqua beleért a labdába. Ez pedig a legkritikusabb pontja volt a Raiders érvelésének.
1972-ben ugyanis még létezett egy olyan szabály, amely kimondta, hogy amennyiben passz során egy támadó játékos elsőként ér bele a labdába, úgy csak ő számít jogosult elkapónak (a szabály egyébként ’78-ig volt érvényben). Ez azt jelenti, hogy amennyiben Fuqua valóban elsőként ért a labdához, úgy Harris elkapása érvénytelen volt, hiszen ő már jogosulatlan elkapónak számított. De vajon beleért-e a labdába, és ha igen, akkor elsőként tette-e ezt?
A kérdés egészen addig megy vissza, hogy közvetlenül a meccs után az öltözőben ünnepelve Fuqua (nem tudva a szabályról) vígan mesélte, hogy lepattant róla a labda, és úgy került Harrishez. Sajnos erről nem készült felvétel, csak homályos beszámolók, amik értelemszerűen nem perdöntőek, főleg hogy azóta már Fuqua is teljesen mást mond.
Az esetet azóta számtalan alkalommal megvizsgálták, de egyértelmű döntés nem igazán született. A „B felvétel” értelemszerűen használhatatlan volt ennek a kérdésnek az eldöntésében, így sokáig csak az „A felvételt” lehetett használni, ami azonban szintén nem volt nagy segítség. Majdnem egyvonalban volt a kamera az ütközéssel, és hiába kockázták ki minden egyes pillanatát, nem lehetett egyértelműen eldönteni, kiről pattant vissza a labda, Tatumról, vagy Fuquáról.
A „C felvétel” ebből a szempontból sokkal használhatóbb, igaz ez sem teljesen perdöntő. Mindenesetre ebből a kameraállásból a Steelers verziója nyer inkább bizonyítást, tehát hogy Tatum vállvédőjéről pattan vissza a labda. Ezt a változatot támasztotta alá 2004-ben John Fetkovich fizikus professzor is, aki fizikai módszerekkel próbálta meghatározni, kiről pattanhatott le a labda. Az ő kutatásának eredményeként megállapította, hogy az oldalra mozgó Fuquáról nem pattanhatott le ilyen messzire, ilyen ívben a labda, mert nem érte elég nagy erőhatás. A szemből teljes sebességgel érkező Tatum esetén azonban már igen.
A „C felvétel” és a fizika tehát azt mondja ki, a labda Tatumról pattant le, de ez még mindig kevés, mert arra továbbra sem kapunk választ, Fuqua beleért-e, hiszen úgy is bele lehet érni a labdába, hogy nem 100%-osan róla pattan vissza. Ráadásul a felvételeken is az látszódik, hogy nagyon közel van a keze a labdához, olyannyira hogy szinte eggyé olvad a kéz és a játékszer az adott pillanatban.
Ebben a kérdésben tehát továbbra sincs egyetértés, és az sem segít a helyzeten, hogy Fuqua szándékosan ködösít, valahányszor erről a játékról kérdezik őt. Soha nem mond egyértelmű igent vagy nemet, helyette inkább a „vagy igen, vagy nem” és ehhez hasonló válaszok jönnek arra a kérdésre, hogy beleért-e a labdába. Illetve olyat is mondott, hogy pontosan tudja mi történt, de ezt soha nem fogja elárulni senkinek. Az ő esetében ennek az állhat a hátterében, hogy neki közel sem volt olyan sikeres karrierje, mint pl Harrisnek. Ha nem lenne ez a vitatott play, akkor a nevére sem emlékezne senki. Az is lehet, hogy ő maga sem tudja mi történt, vagy már nem emlékszik rá tisztán, viszont az biztos, hogy amíg megvan a misztikuma ennek a playnek, addig ő is folyamatosan rivaldafényben van, így hát neki nem is érdeke megoldani ezt a „rejtélyt”.
Problémát vetett még fel a play kapcsán Phil Villapiano (#41) esete. A Raiders LB-je ugyanis időben reagált az eseményekre, és el is érte volna a célterület felé futó Harrist, de John McMakin (#89) kiblokkolta őt. Villapiano a mai napig állítja, hogy a blokk szabálytalan volt, és erre zászlónak kellett volna repülnie. Ebben a kérdésben az „A felvétel” a legnagyobb segítség (meg kicsit a “C felvétel” is), ahol az látszódik, hogy valóban nem volt teljesen tiszta blokk, McMakin ugyanis oldalról ment neki az LB-nek. Viszont nem egyértelműen szabálytalan. Ez a blokk pont a határán mozog a szabályos/szabálytalan megmozdulásnak. Valamelyik bíró erre zászlót dob, egy másik már lehet hogy tovább engedi. Figyelembe véve, hogy a játék során a bírók csak kapkodták a fejüket, merre van a labda, annyira nem meglepő, hogy nem repült erre zászló.
Hozzá kell tenni továbbá, hogy Villapiano sem azért állítja azt, hogy szabálytalanul blokkolták ki őt, mert azt reméli ezzel érvénytelenné tenné a játékot. Azt ő is tudja, hogy ezen már nem lehet változtatni. Inkább csak azért említi meg folyamatosan, hogy igazolja, ő meg tudta volna akadályozni a TD-t, ha nem kapja azt a blokkot oldalról. Hogy ez valóban így lett volna, azt már nem fogjuk megtudni.
Még egy utolsó probléma/kérdés merült fel a meccs kapcsán, ami már közelíti az összeesküvés elméletet, viszont mivel ezzel is sokat foglalkoztak, ezért nem hagyható ki a sorból. Ez pedig annak a kérdése, hogy Swearingen és McNally miről beszéltek a telefonon. Mivel ezzel kapcsolatban semmit nem mondtak a Raidersnek (és úgy általában senkinek), ezért megkezdődtek a teóriagyártások, hogy valójában mi hangzott el a főbíró és a felügyelő között. A leghíresebb elmélet szerint Swearingen azt kérdezte meg, hogy hány rendőrt tudnak neki és a csapatának biztosítani, ha érvénytelenné tenné a TD-t. Ekkor ugyanis a Steelers szurkolók már mind a pályán ünnepeltek, és felmerült a kockázat, hogy ha számukra kedvezőtlen ítéletet születik, akkor rendőri kíséretre lesz szüksége a bíróknak. McNally erre azt mondta 6 rendőrt tud biztosítani, mire Swearingen letette a telefont, és inkább TD-t ítélt.
Semmi bizonyíték nincsen arra, hogy valóban erről beszéltek. Valójában arról lehet szó, hogy pár Raiders játékos hallotta, amint a bírók egymás között azt kérdezik egymástól, hány rendőr van a helyszínen. Ez abból a szempontból hihetőbb, hogy a bírók ekkor még nem tudták mi lesz az ítélet, de látva a Steelers szurkolók tömegét a pályán, megijedtek, mi lesz, ha elveszik a TD-t. Aztán ez a történet további elemeket kapott, és végül eljutott odáig, hogy már a főbíró is erről kérdezte a felügyelőt, és félelmében inkább TD-t ítélt, semmint megpróbálja átverekedni magát a Steelers szurkolókon.
Azóta már kijött egy hivatalos közlemény az NFL részéről, hogy miről beszélt egymással Swearingen és McNally. Eszerint Swearingen annyit mondott a felügyelőnek, hogy két bíró azt látta, ahogyan a másik csapat játékosa (vagyis a Raidersé) beleér a labdába, de nem biztosak benne. Erre McNally csak annyit mondott, minden rendben van, jelentsék be a TD-t. Amennyiben valóban erről szólt a beszélgetés, úgy viszont nagy hibát követtek el, hogy ezt nem mondták el senkinek. Ha akkor egyértelműen elmondják miről beszéltek, úgy elejét vehették volna a teóriagyártásoknak, de valamiért ezt nem tették meg.
Az Immaculate Reception nem volt problémáktól mentes, és igazán még ma sem lehet minden kérdésre választ adni. Ami azonban biztos, hogy ott és akkor a bírók TD-t ítéltek, és nyert a Steelers. Ezzel azonban nem lett vége a két csapat viszonyának, sőt igazán csak ezután kezdődött el. A Raiders soha nem tudta elfogadni, hogy így kaptak ki (akár szabályosan, akár szabálytalanul), és innentől kezdve számukra mindennél fontosabb lett, hogy a Steelerst megverjék. Ezzel pedig útjára indult a ’70-es évek legnagyobb és legbrutálisabb rivalizálása, amely bemutatása már egy külön cikket igényel.