Miért esik vissza az év második felére a Cardinals támadósor?

Kliff Kingsbury három éve nagy csinnadrattával érkezett meg a ligába, hiszen az egyetemen negatív mérleggel rendelkezett, NFL-tapasztalata nem volt, és nem csak egy a profik közt még nem igazán használt támadó rendszert hozott magával, hanem az 1/1-es pickkel egy új irányítót is (ráadásul az egy évvel korábbi első körös helyére), aki pár hónappal korábban még azt sem tudta, hogy a baseballt vagy a focit válassza. Az utóbbi két szezonban kiválóan kezdett a Cardinals támadósor, a szezon második felében azonban gyakorlatilag összeomlott, a legutóbbi emlékünk pedig egy nagyon csúfos Rams elleni wild card vereség a részükről. Csak rosszul jött ki a lépés, vagy esetleg van ennek mögöttes oka? 

A leolvadások

A Cardinals támadósora tavaly az RBSDM.com adatai alapján az első 8 forduló alatt a 3. legjobb volt EPA/play mutatóban, majd a 9. héttől mindössze a 18. helyet sikerült elérni. És oké, itt volt pár meccs Kyler Murray nélkül, de ha azokat kivesszük, akkor meg a 21. helyet foglalták el a wild card meccsel együtt. Két évvel ez előtt az első 10 fordulóban a 6. legjobb volt az offense, utána pedig mindössze a 22., azaz a 11. legrosszabb. És igen, itt sem volt 100 százalékos Murray, ettől még a visszaesés drasztikus, ami nyilván a mérlegen is meglátszott: 2020-ban 6-3 után 2-5-tel zárt a Cardinals, 2021-ben pedig csak a Murray-vel kiálló meccseket nézve 7-1 után 2-5-tel.

Persze lehet ezt fogni Murray sérülésére vagy tavaly Hopkins kiesésére, de az a baj, hogy Kingsburynél ez egy jóval nagyobb trend. A Texas Tech élén 2014 és 2018 között az első hét meccsen 20-15-tel kezdett, az év hátralevő részében pedig 7-20-as mérleget tudott felmutatni úgy, hogy konkrétan minden évben visszaesett a csapata a szezon végére. Ez már túl nagy minta ahhoz, hogy véletlennek és egyedi eseteknek titulálhassuk.

Az NFL-ben a védelmek edzői a szezon második felére, harmadik harmadára már elég információval rendelkeznek, hogy az ellenfelek támadósorainak tendenciáit leszűrjék és ezekre válaszokat tudjanak adni. Épp ezért a legjobb támadóedzők nem csak az ellenfelek védelmeit tanulmányozzák, hanem a saját támadósoraikat is felülvizsgálják és megnézik, hogy milyen trendeket, tendenciákat mutatnak az ellenfeleknek, majd ezeken folyamatosan változtatnak, hogy elkerüljék a kiismerhetőséget.

A jelek szerint Kingsbury nem tartozik ebbe a kategóriába, ugyanis ha így lenne, akkor nem esne vissza ennyire a támadósora évről évre. És ezt nem csak a fenti statisztikák támasztják alá, hanem a pályán látottak is.

[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]

Az Air Raid Offense

Kingsbury alapvetően az úgynevezett Air Raid offense-t hozta magával a profik közé, és ugyan ezen finomított, illetve bizonyos tekintetben alkalmazkodott az NFL-hez, azért a támadósorának alapjai még mindig ebben gyökereznek. Ennek alapja, hogy sok elkapót tesz a pályára és széthúzza a védelmeket, amiknek így snap előtt meg kell mutatniuk, hogy mire is készülnek. Ezek a támadósorok a tempót is felgyorsítják, igyekeznek minél előbb elindítani a következő játékot, ezzel is nyomást helyezve a védelemre. Az irányító snap előtt könnyen tudja olvasni a játékot, a snap után pedig gyorsan szabadul a labdától.

Az Air Raidre jellemző 10 personneles felállásokat (4 elkapó, 1 futó, 0 tight end) gyorsan levetkőzte Kingsbury, hiszen az első hetekben 60%-ban így állt fel, azóta viszont már 15% alá csökkent – még így is magasan vezeti a ligát ebben, de már nem ez az elsődleges formációja.

A tempóból is visszavett valamelyest, azonban a tempó okozta eredeti hátrányokat nem javította ki. Alapvetően ha sietsz elindítani a következő játékot, akkor az általában azt eredményezi, hogy a felálláson nem változtatsz, hiszen így hatékonyabban tudod elindítani a playt. Az elkapók tudják, hol kell felállniuk, így gyorsabban tudják elfoglalni a helyüket a line of scrimmage-en, és az irányító is tudja, ki hol fog felállni, így neki is eggyel kevesebb változóval kell foglalkoznia.

Ez viszont azt eredményezi, hogy nagyon statikus lesz a támadósor és ez talán a legnagyobb problémája a Cardinalsnak.

A statikus támadósor

Ez a statikusság leginkább két dologban nyilvánul meg. Az egyik, hogy nagyon kevés a snap előtt motion, a Cardinals 29. leggyakrabban, tehát 4. legritkábban használt ilyet tavaly, míg 2020-ban az utolsó helyet foglalták el. Pedig a motionök nagyon hasznos dolgok, segítenek az irányítónak a védelem olvasásában és az elkapót is könnyebb helyzetbe hozzák a vonalról való elindulásban. Azért is furcsa, hogy nem használt több ilyet a Cardinals, mert egyébként a sikerességi rátájuk a 8. legjobb volt ilyen esetekben.

A másik pedig, hogy az elkapók mindig ugyanott állnak fel. Addig oké, hogy így gyorsabban lehet játszani és mehet a no huddle, illetve az irányítónak is eggyel kevesebb dologra kell gondolnia snap előtt, azonban ezzel feláldoznak egyéb előnyöket, amik hasznosabbak lehetnek. Főleg úgy, hogy az utóbbi két évben a gyorsabb snapindítás nem eredményezett hatékonyságnövelést a liga többi tagjához képest.

Ennél egyértelműen jobban járnának azzal, ha mozgatnák az elkapókat, hiszen akkor jobb matchupokat találnának, kiszámíthatatlanabbak lennének. A mai fociban már nem adhatod meg azt az előnyt az ellenfélnek, hogy mindig tudják, hol lesznek az adott elkapóid, hiszen így megkönnyíted a dolguk a felkészülésben és ők tudják jobban diktálni a matchupokat. És ha esetleg néhanapján mégis máshol állnak fel a WR-ek a megszokottól, az egyből jelzi a védőknek, hogy itt valami turpisság van készülőben.

Ezzel ellentétben a Cardinals döntő többségben úgy megy fel a pályára, hogy Hopkins izolálva van a bal oldalon, a jobb oldalon pedig hárman állnak fel. Ők a legtöbb esetben a szélen AJ Green, a slotban Christian Kirk (az idei évtől feltehetőleg Marquise Brown), legbelül pedig a tight end Zach Ertz – van amikor Ertz helyén egy másik elkapó vagy épp egy futó van, de ez a 3×1 formáció látható döntő többségben a csapatnál.

Az offense akkor sikeres, amikor Murray és Hopkins hozza a zsenijét

Ebből a formációból az izolált X elkapó (Hopkins) általában egy vertikális alapú útvonalat fut, és az irányító általában erre néz először, hátha van matchup előnye és megdobhat neki egy go útvonalat, vagy egy 10 yardos stopot vagy egy back-shoulder passzt. Ez pedig nagyon is sikeres tud lenni, hiszen Hopkins nagyon jól használja ki testi fölényét, Murray pedig tűpontosan dobja ezeket a passzokat.

Ezt a fajta játékot szereti Murray is, így gyakran alkalmazza, de Kingsbury is előtérbe helyezi és gyakorlatilag erre van felépítve az offense. Ha Hopkins izolálva van egy az egyben, akkor nagyon sok esetben már megy is felé a labda. És ez tényleg jól megy az támadósornak. A probléma az, hogy durván leegyszerűsítve ebből áll az offense, legalábbis amikor működik. Ez a támadófoci legalapabb dolga, hogy tudom, hogy az én emberem jobb a tiédnél, úgyhogy neki fogom dobni a labdát és meg fogja oldani. És ez nagyon sokszor működik is a Cardinals esetében, Murray és Hopkins kapcsolata ugyanis egészen kiváló.

A Cardinals támadósora leginkább akkor volt sikeres, amikor Murray megcsinált játékokat a földön és amikor Hopkins megoldotta az egy-az-egyes passzokat a szélen. És ez jól is működik, amíg mindketten egészségesek, mindketten formában vannak, ugyanis ezekben a játékhelyzetekben mindketten zsenik. A probléma az, hogy ez nem annyira fenntartható, nem túl stabil, és ha egyikük megsérül / nincs formában, akkor baj van.

Mi lesz a Cardinalsszal Hopkins nélkül?

Nos, Hopkins tavaly megsérült, Kyler Murray számai pedig bezuhantak:

Via TheAthletic

Az EPA/dropback számokat kontextusba helyezve: Murray Hopkinsszal Aaron Rodgers szintjén játszott, nélküle pedig Davis Millsén.

Az eddig használt rendszer ugyanis tényleg működik ilyen top játékosokkal, mint Murray és Hopkins. De ha Hopkins kiesik, akkor ugyanez a filozófia már nem lesz hatékony. Ilyenkor egy értelmes támadóstratéga változtat valamit az offense-en és nem ugyanazt futtatja, csak kicseréli Hopkinst a következő emberre a depth charton.

A Cardinalsnál viszont pontosan ez történt. Ráadásul még csak nem is az lett, hogy Hopkins helyére betették AJ Greent, aki ugyan 33 éves korára alaposan megkopott már, de egy valamit még mindig jól csinál: kihasználja a testi fölényét. Nem ő vette át Hopkins helyét X elkapóként, ő maradt az eddig megszokott helyén, hogy minél kevesebbet kelljen változtatni a támadósoron. Hopkins helyére a 2019-es draftolatlan, a tavalyi év előtt nulla profi snappel rendelkező Antoine Wesley állt be. Neki kellett volna átvennie Nuk helyét X elkapóként és dominálni az ellenfelet. Nem túl meglepő módon ez egyáltalán nem sikerült.

Ráadásul Murray továbbra is inkább szerette volna az ilyen egy-az-egyes helyzeteket megdobni, mintsem a három elkapós oldalt olvasni, de érthető módon Wesley-ben nem bízott annyira, így pedig a passzjátékok rohamos mértékben elkezdtek romlani. Ebben persze Murray is ludas, túlságosan hagyatkozott korábban Hopkinsra, így kevésbé tudott fejlődni a túloldali hármas kombinációk olvasásában. 2021-re zónázás ellen már jól ment neki (36. helyről 4.-re ugrott fel az előző évhez képest EPA/dropback mutatóban), de emberezés ellen gyakran problémákba ütközött, kifejezetten a pálya közepén, amit alig tudott kihasználni.

Valamit változtatni kellett volna

Hopkins sérülése, a lyukas támadófal és Murray hajlama az egy-az-egyes labdák megdobására arra kellett volna késztesse Kingsburyt, hogy változtasson valamit a támadósorán. Átrakhatta volna Greent X elkapóba, ezzel segítve Murray egy-az-egyes hajlamát, ami azzal az előnnyel is járt volna, hogy Wesley helyett a tehetségesebb Rondale Moore lehetett volna a pályán, hátha belőle sikerül kihozni valamit. Ez lett volna a legegyszerűbb változtatás, hátha ez is elég (valószínűleg nem), de ki sem lett próbálva.

Ennél viszont lehetett volna átfogóbb változásokat is eszközölni. Persze értem, hogy nem állt rendelkezésre elég idő teljesen átalakítani a támadósort, de nem is kell erre gondolni. Azonban például arra mi a magyarázat, hogy Hopkins kiesésével CSÖKKENT a play actionök száma? Korai downokon 42% helyett 20%-ban használta csak ezt a Cardinals. Az amúgy is statikus offense még statikusabb lett, az irányító dolga pedig még nehezebb lett (vagy még kevésbé lett megkönnyítve), ami érthetetlen ilyen helyzetben.

És igen, a támadófal nem volt jó, de akkor sémázzunk e köré. Legyen több kimozgás a zsebből, bootleg, sprintout, amik egyébként is illenének Murray játékstílusához. Ez ugyan leszűkítené az olvasást a pálya felére, amit nem akarsz túl sokszor csinálni, de Murray egyébként sem igazán dobál a pálya közepére 5+ yardra (mert nem látja), szóval nem is lenne baj a félpályás olvasásokkal, fejben is egyszerűbb dolga lenne a QB-nak, aztán ha nincs senki üresen, akkor meg is lehet iramodni, ami szintén jól működne Murray-vel.

Ha nem változtatsz az NFL-ben, akkor elbuksz

Egyetemi szinten még működik az, hogy gyorsan felállsz a vonalra, elindítod a játékot és egyszerűen jobban kivitelezed a játékaidat, mint az ellenfél védelme. Az NFL-ben azonban a védelmek túl jók ahhoz, hogy ezzel meg lehessen őket verni. A liga legjobb támadósorai igyekeznek átverni, hezitálásra késztetni őket fake-ekkel, misdirectionökkel, illetve megkönnyítik a saját dolgukat motionökkel, play actionnel, bunch formációkkal, az elkapók mozgatásával – ezek mind kicsi dolgok és önmagukban talán nem számítanak sokat, de együtt már elég nagy hatékonyságbeli javulást tudnak elérni, illetve a kiismerhetőséget is csökkentik.

A legfontosabb viszont tényleg az, hogy a támadóstratéga folyamatosan fejlődjön, változtasson, meglássa a saját hibáit, tendenciáit és igyekezzen a védők várható válaszaira kitalálni a saját válaszait.

Voltak már olyan támadórendszerek az NFL-ben, amik megragadtak annak, amiként érkeztek a profik közé, és sosem fejlődtek tovább. Chip Kelly is azért bukott meg elsősorban, mert azt hitte, hogy ha a limitált számú játékait annyira jól begyakoroltatja, amennyire csak lehet, akkor az ellenfelek nem fogják tudni megállítani. Ez az Oregonon működött, az Eaglesnél azonban már nem.

És Kingsbury egyértelműen Chip Kelly fölött áll az NFL-ben mutatott dolgai alapján, szóval egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy hamarosan teljesen ki fog bukni a ligából, inkább csak azt, hogy ha el akarja kerülni ezeket a szezon végi leolvadásokat, és a legjobbak közé akar kerülni a sok közepes edző közül, akkor bizony az eddigieknél többre lesz szüksége és bizony a bevett dolgokon változtatnia kell.

Amiben még fejlődnie kell Kingsburynek, az a játékok egymásra építése. Vannak ugyanis nagyon jó playei, de ezek alapvetően inkább egyedülállóak, önmagukban jók, és kevésbé fűzhetők egymásra, hogy az egyik játék megnyit a másik előtt egy jó lehetőséget. Ennek Kyle Shanahan a mestere, de Sean McVay vagy Andy Reid is, mint top offense guruk ezt rendkívül jól csinálják, a Cardinalsnál viszont ez nem igazán volt tapasztalható – erre is szüksége lenne ahhoz, hogy a felső szintre kerüljön támadóguruként és hogy a támadósora jobban működjön.

Mi lesz idén?

A Cardinals Hopkins nélkül kezdi meg a szezont, hiszen teljesítménynövelő szerek használata miatt 6 meccsre eltiltotta a liga. Nagyon érdekes lesz figyelni, hogy Kingsbury változtat-e a támadósoron így, hogy elég sok ideje van felkészülni legjobb elkapója hiányára. Ha igen, és megint jön a szezon eleji jó forma, akkor ezen Hopkins visszatérése még dobhat egyet, így át lehetne lendülni a szezon második felébe is egy eddiginél jobb játékkal. De ha Hopkins nélkül nem fog menni az elején – ahogy nem ment eddig sem –, majd az elkapó visszatérése után nem sokkal jön a “Kingsbury-lejtő” és a védelmek megint kiismerik a tendenciákat, akkor nagy a baj.

Az idei szezon tehát nagy teszt lesz Kliff Kingsbury számára, és valószínűleg az év végére okosabbak leszünk azzal kapcsolatban, hogy beállhat-e az igazán jó támadóstratégák közé, vagy megmarad a jó rendszerrel rendelkező, de azt folyamatosan fejleszteni, adaptálni nem képes, közepes edzők körében.

[/ppp_patron_only]