Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre és megkérdezzük, melyek voltak a legnagyobb rivalizációk, akkor számos lehetőség közül lehet választani, ugyanis az NFL történelme tele van velük. Ha azonban azt a kérdést tesszük fel, hogy melyik volt a legkeményebb, legbrutálisabb rivalizáció, akkor a válasz azonnal adja magát. A Raiders és a Steelers a ’70-es években az AFC legerősebb csapatai voltak, akik nem tudták elkerülni egymást. És ha ez a két csapat összecsapott, akkor három dolgot mindenképpen garantálni lehetett: vért a játékosoktól, verítéket az edzőktől, és könnyeket a szurkolóktól.
Rivalizáció a semmiből
Ma már talán úgy tekintünk a két csapatra, mint egymás ősellenségeire, akik a kezdetektől fogva gyűlölték egymást. Ez azonban nem teljesen igaz. Valójában eleinte senki nem gondolta volna, hogy ők ketten ténylegesen riválisai lehetnének egymásnak. A Raiders a ’60-as években az AFL-ben játszott, míg a Steelers az NFL-ben, és soha nem találkoztak 10 év alatt. Mikor 1970-ben a két liga véglegesen egyesült, a Steelers átkerült az AFC-be, ami azt jelentette, hogy már összecsaphatott a Raidersszel is. Az első két összecsapás azonban nem hozott semmilyen különlegességet, a Raiders könnyedén legyőzte a Steelerst mindkét alkalommal. Aztán azonban elérkezett a ’72-es playoff, ami örökre megváltoztatta a két csapat csapat egymáshoz való viszonyát.
A Pittsburgh-ben megrendezett meccs elsősorban az utolsó másodpercek miatt maradt emlékezetes. 7-6-os állásnál fél perccel a vége előtt a Steelers irányítója, Terry Bradshaw hosszú passzt indított el, amivel a futó John Fuquát célozta meg. Fuquát azonban megütötte a Raiders safety Jack Tatum, a labda pedig visszapattant róluk. Egyenest a másik futó Franco Harris kezébe. Harris elkapta a labdát, és befutott a célterületre, ezzel 13-7-re megnyerve a meccset.
Az Immaculate Reception néven elhíresült játék amilyen nagy volt, annyira ellentmondásos is. Számos kétség merült fel azzal kapcsolatban, hogy szabályos/érvényes volt-e a játék, és a Raiders számos panasszal élt helyben a pályán is. Ezek azonban nem találtak nyitott fülekre, sőt a Raidersnek semmit nem mondtak azzal kapcsolatban, miért volt érvényes Harris TD-je, csupán a tényt közölték velük, kikaptak.
Egy utolsó pillanatban elszenvedett vereséget soha nem könnyű megemészteni, főleg ha a játékosok/edzők úgy érzik nem érdemelték meg, és átverték őket. A Raidersnél pedig így éreztek. A vezetőedző John Maddent annyira felkavarták az események (illetve ahogy bántak velük), hogy soha többé nem akart erről a meccsről beszélni. A játékosok is hasonlóan gondolkodtak, és többen máig meg vannak győződve arról, hogy azt a meccset nekik kellett volna megnyerniük. Ők csak Immaculate Deception-ként (szabad fordításban „Makulátlan megtévesztés”) beszélnek erről a találkozóról.
A vereség körülményei annyira feldühítették a Raiderst, hogy innentől kezdve a Steelers ellenséggé vált a szemükben. Egy ellenséggé, akit le kell győzni, akit a földbe kell döngölni. Innentől kezdve egy Steelers elleni találkozó több lett számukra, mint egy átlagos meccs. Ez már becsület kérdése volt, és minden ilyen találkozóra extra motivációval készültek.
Noha a Steelers oldalát kevesebb sérelem érte, de értelemszerűen nekik sem esett jól, hogy a Raiders végig panaszkodik, és lényegében azt mondják, nem érdemelték meg a győzelmet (sőt, esetleg elcsalták a meccset). Így a Steelers számára is becsület kérdésévé váltak a következő találkozók. Mindenáron be akarták bizonyítani, jogosan nyertek ’72-ben, és bármikor le tudnák győzni a Raiderst.
Ezzel pedig útjára indult az egyik legdurvább rivalizáció.
Extra motiváció
Bejelentkezés Patreonnal
WP Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások