Posztonkénti dinasztiák a mai NFL-ben

A major sportok intézményei arra törekedtek évtizedes fennállásuk során, hogy minél kiegyenlítettebb feltételekkel küzdjenek meg csapataik a bajnoki címért, de természetesen a jól végzett munka utat tör magának, és dinasztiák alakulhatnak ki belőlük. Viszont most nem csapat-, hanem posztspecifikusan nézzük meg, hol alakultak ki a legjobb szériák, amik a jelenben is aktívak.

Bár az NFL történelme számos példát tudna adni ehhez a cikkhez, most csak azokkal a franchise-okkal foglalkoztam, amelyeknek a szériája jelenleg is tart, vagy legkésőbb az idei szezonnal érhet véget. Kritérium volt továbbá az, hogy legalább két, egymást váltó ember is magas szinten teljesítsen a poszton, a cikk lényege ugyanis az, hogy ki mennyire hatékonyan talált azonnali pótlást.

Vezetőedző: Pittsburgh Steelers, 1969-

Máris csalok, és nem egy szokványos poszttal kezdek, ellenben a legrégebben fennálló szériát csak nem hagyhattam ki egy ilyen cikkből. Ami ugyanis Pittsburghben történik vezetőedző fronton, az a mai sikerorientált sportvilágban egészen elképesztő látvány. Magyarországon nagyon sokan nőttek fel Sir Alex Ferguson vagy Arséne Wenger által felépített és évtizedeken át gondozott labdarúgó csapatokon, na ők most szépen megfoghatják a Rooney család sörét.

Minden 1969-ben kezdődött, amikor Chuck Noll került a vezetőedzői pozícióba a franchise-nál, felépítve ezzel a Super Bowl-éra egyik legsikeresebb dinasztiáját. A sikerkovács (höhö) edzőt 1992-ben Bill Cowher váltotta, akit visszavonulását követően Mike Tomlinnal pótoltak, és pótolnak a mai napig. Igen, jól olvastátok, a Steelersnek az utóbbi 52 évben mindössze három főedzője volt, és bár Tomlin renoméját már kezdik szétszedni az NFL berkekben, a széria a 2021-es szezonban is folytatódni fog. Ez az 52 év 6 Lombardi-trófeával gazdagította a vitrint, ami szintén nem elhanyagolható tényező.

Irányító: Green Bay Packers, 1992 – 2021?

Minden Packersön kívüli NFC North csapatnak szurkoló ember egyszerre ordítja a világba, hogy nem fair. Nem fair, hogy a Packers a Hall of Famer, történelmi rekordokat felállító Brett Favre hosszan tartó uralma után talált egy újabb, vélhetően Hall of Famer irányítót. Több generáció nőtt fel úgy, hogy Wisconsinban nem volt irányítókérdés három évtizeden át, ami a liga legfontosabb posztján elképesztő ritkaság. Összesen 6 MVP cím landolt így az északi városban, azonban ami miatt keserű lehet kicsit a szájíz, hogy Lombardi-trófeából viszont csak kettő esett be ezen időszak alatt.

Egyszer minden jónak vége szakad, és ez a pillanat talán 2021-ben jött el Green Bayben. Aaron Rodgers elégedetlen a jelenlegi helyzettel, ami a franchsie-nál van, és holdouttal erősítette meg, hogy nem kíván többé pályára lépni zöld-arany mezben. Egyrészt fogalmunk sincs, hogy mi lesz a sztori vége, másrész azt sem tudjuk, hogy Jordan Love vajon mire lehet képes – ha vele nem esik vissza a Packers, akkor itt komoly szeppuku veszély fenyegeti a csoportrivális szurkolóit.

Futó: Minnesota Vikings, 2006-

Jó futókkal Dunát lehetne rekeszteni, ha a históriás könyvekben lapozgatunk. Olyan azonban kevés van, ahol egymást váltják ezek a játékosok, Minnesotában ezt sikerült összehozni. Minden 2006-ban kezdődött, amikor a franchise leszerződtette a szabadon igazolható Chester Taylort, aki több carryre vágyott, mint amit Baltimore-ban adtak neki. Imái meghallgatásra találtak, rögtön első évében majdnem annyi labdacipelése volt, mint négyéves ravensös pályafutása során összesen, aminek a jutalma egy 1216 yardos szezon lett, viszont a csapat nem lett vele sikeres.

Ez azért kiemelendő, mert a 6-10-es mérleggel a Vikings a hetedik pozícióban várta a 2007-es NFL Draft első körét, és nem mást választott ki, mint egy bizonyos Adrian Petersont – egy futót. Ezzel Taylor érdemi pályafutása ki is fújt északon, helyette új királyt koronáztak a backfielden, aki 2017-ig szorgoskodta össze a yardokat lila mezben, majd távozott. Minden idők egyik legjobb running backjét nem egyszerű pótolni, Rick Spielman mégis tett egy próbát, és a következő drafton Dalvin Cook személyében látta a tökéletes utódot, ami úgy tűnik kifizetődött. 26 éves lesz augusztusban, így még van pár év a tankjában, hogy tovább nyújtsa a szériát.

Elkapó: Cincinnati Bengals, 2001-

Ohióban szerették volna, ha ez a széria már 2000-ben elindul az 1/4-en kiválasztott Peter Warrickkal, de végül egy évvel később indult a számláló, amikor az akkor még Chad Johnsonként ismert wide receiver betette a lábát a Bengals intézményébe. Újonc szezonja nem sikerült valami jóra, így ha szőrszálhasogató akarok lenni, akkor csak 2002-től kezdeném a startot, de a lényegen nem változtat: a csapatnál immáron 20 éve mindig van egy ligaszinten kiemelkedő első számú elkapó.

Ochocinco 10 idényt töltött a csapatnál, felállítva annak franchise rekordját elkapásokban, elkapott yardokban és TD-kben, majd 2011-ben elcserélték – ugyanis az örököse, AJ Green épp abban az évben érkezett a Georgiáról a profik közé, hogy aztán ő legyen a második legjobb elkapó az organizáció történelmében. Ketten együtt 20.213 yardot, kereken 1400 elkapást és 131 hatpontost kapkodtak össze fekete-narancs mezben, hogy az eléggé beszürkült franchise-ban legalább őket élmény lehessen nézni. A történelem megismételte önmagát, 10 szezon után az addigi csúcsragadozót szintén egy újonc váltja majd le, és bár elfogultság lehet Ja’Marr Chase-t az egekbe emelni 0 profi snappel, én úgy gondolom, hogy a következő 10 szezonra is lesz egy kiemelkedő WR a rosteren ha más nem, akkor majd Tee Higgins.

Left Tackle: San Francisco 49ers, 2007-

A jelenleg leghosszabb aktív széria a poszton egyértelműen az öbölben keresendő. 2007-ben egy elég fontos alapkövet fektettek le, amikor Joe Staley-t draftolták az első körben, aki bár nem volt akkora beszédtéma, mint mondjuk kortársa, Joe Thomas, csak bekerült a 2010-es évek álomcsapatába. A kor azonban őt is megadásra kényszerítette, így a 2019-es szezon végén bejelentette visszavonulását.

John Lynch nem habozott sokáig, és még a bejelentés előtt megkereste a Washingtont, hogy az elvágyódó Trent Williams játékjogát megszerezze magának egy csere útján, amit elég olcsón megúsztak, és hatalmasat kaszáltak. Ő sem fiatal már, de ez a játékán nem látszódik, még mindig úgy mozog a pályán, hogy 10 évet letagadhatna a korából. Minden bizonnyal így érzik Kaliforniában is, hiszen nemrég egy hatéves szerződést kötöttek a felek, amivel további évekre is biztosítva lesz az irányítók vakoldala.

Belső védőfal: Pittsburgh Steelers, 2006-

Ha valamire mindig büszkék voltak az Egyesült Államok Miskolcán, az a védelem, amiben nagyon kevés olyan év volt, hogy ne játszott volna benne egy aktuális top játékos sem. Állandóságról azonban csak a védőfalban beszélhetünk, ami 2006 óta olyan szilárdan áll, hogy azt az építőiparban is megirigyelnék.

Kezdődött minden akkor, amikor Brett Keisel full time kezdőjátékos lett defensive end poszton – sosem volt All-Pro, ennek ellenére mindig felmerült a neve a poszt jobb játékosai között. 2013-ig kellett várni, hogy kapjon egy kiemelkedő segítséget, egyben az utódlással se legyen probléma, ekkor vált kezdővé Cameron Heyward, aki a liga egyik legalulértékeltebb belső védőfalembere. 2015-ben “Da Beard” szögre akasztotta a sisakot, de gyorsan jött a pótlás Stephon Tuitt személyében, aki a mai napig a Steelers védőfalának oszlopos, egyben hasznos tagja Heywarddal.

Szélső passzsiettető: Denver Broncos, 1996-

Egészen páratlan sorozatot tudhat magáénak edge rusher fronton a Broncos 1996 óta, ami a szabadon igazolható Alfred Williams leigazolásával kezdődött. Rögtön első évében All-Pro kerettag lett, majd megkapta maga mellé az újonc Trevor Pryce-t (kis csalás, hiszen kezdetben ő belül játszott), ami egyben hagyományt is teremtett a franchise-nál: azóta mindig törekednek arra, hogy két jó passzsiettető is legyen a rosteren, bármi áron. Nem meglepő, hiszen ez a duó is hozzájárult a back-to-back Super Bowl győzelemhez a ’90-es évek végén.

Williams a ’99-es szezon végén visszavonult, és 2006-ig csak 1-1 breakout szezont hozó játékosok alkottak méltó párt Pryce-szal, ekkor viszont eljött az “ítélet napja”: ebben az évben draftolta Mike Shanahan csapata Elvis Dumervilt, miután Pryce elhagyta Coloradót. Újoncként egy meccsen sem kezdett, ennek ellenére leakasztott 8,5 zsákolást, hogy aztán sophomore szezonjára az irányítók számára is eljöjjön a végítélet. Miután sérülés miatt kihagyta a teljes 2010-es szezont, kapott maga mellé egy játszópajtit a csúcstehetségnek beállított Von Miller személyében. Csak két szezont játszottak együtt, de azalatt összesen 50,5 sacket gyűjtöttek be.

“Doomsday” Baltimore-ba való távozása után Miller 2013-as szezonja bezuhant, amit azonnal orvosoltak, és leigazolták a lejáró szerződésű DeMarcus Ware-t, aki végül Super Bowl győzelemig vitte a csapatban, ahol emlékezetes módon pusztították el Millerrel a regnáló MVP Cam Newtont. Ware visszavonulásával abban reménykedtek, hogy az elsőnapos tehetség, Shane Ray lesz Miller új párja, de erre végül 2018-ig kellett várni, amikor Bradley Chubb érkezett az első körben. Bár bustnak nem nevezném, maradjunk annyiban, hogy eddig nincs túl meggyőző karrierje, de most hogy lassan szerződés nélkül áll majd, az ki szokta hozni a játékosokból az állatot – kérdezzük meg a szintén ebből az alomból kikerülő Shaq Barrettet.

A Miller-Chubb duó 2021-re visszatér, de könnyen lehet, hogy mindkettejük utolsó dobása lesz ez a szezon a Broncos színeiben, ami lezárhatja ezt a páratlan szériát.

Linebacker: San Francisco 49ers, 2007-

Remekül sikerült a csapat számára a 2007-es draft, hiszen a left tackle után egy újabb posztot sikerült ekkortól megalapozni. Már Keisel kapcsán is kicsit a hype határait karcoltuk, de most lehet túllépjük azt is. Linebacker poszton ugyanis a 49ersnél láttam a leghosszabb szériát, ami Patrick Willis draftolásával kezdődött. Sajnos nagyon hamar visszavonult, de sokat elmond a szintjéről, hogy bár 2014 óta csak TV-ből néz focit, négy év is elég volt neki ahhoz, hogy beválasszák a 2010-es évek All Decade Teamjébe.

A megosztottság nem nála, hanem NaVorro Bowmannél kezdődik. Willisszel együtt remek párost alkottak, a Falcons elleni pick-sixe máig a szemem előtt van, de az ő tündöklése egybeesett a PFF feltörekvésével is, akik nem kicsit árnyalták a képet vele kapcsolatban. Bowman a “régi” szemléletek alapján tényleg egy kiemelkedő játékos, négyszeres All-Pro is volt amiatt, hogy rengeteg szerelése volt, az advanced statok viszont egészen mást mutattak – innen indult az a beszélgetés, ami a mai napig megosztja az NFL szurkolókat a PFF nézeteit illetően.

Sérülések és nézeteltérések hatására 2017-ben méltatlanul távozott a 49erstől, amely 2018-ban Fred Warner draftolásával újabb gyöngyszemet talált. Bár nem indult zökkenőmentesen a karrierje, harmadik szezonjára posztja egyik legjobbja lett, és hamarosan mocskosul gazdag lehet, ha megkapja az új szerződését a csapattól.

Cornerback: Buffalo Bills, 2012-

Nagyon nehéz ezzel a poszttal mit kezdeni manapság, hiszen annyi féle szempontból lehet statisztikailag bekategorizálni a játékosokat, hogy az embernek a feje is belefájdul. A fentiekhez hasonló dinasztiát így talán nem is lehet találni, viszont a Bills munkáját meg szeretném említeni mindenképp. 2012-ben Stephon Gilmore volt a franchise első körös választottja, aki ugyan még messze nem volt az a játékos, aki New Englandben Év Védője címet nyert, de nem is tartozott a rossz játékosok közé. Ezt sikerült megfejelni azzal, hogy az ígéretes karrierstartot produkáló Ronald Darby 2015-ben csatlakozott Gilmore túloldalára.

Mindketten 2017-ben távoztak Buffalóból, amit sok csapat megérzett volna, de a Bills nem ezek közé tartozott. 2017-ben noha lemondtak Patrick Mahomesról, az óriási hátracserét követően a 27. picken kiválasztották Tre’Davious White-ot. Nem indult olyan gyorsan be a szekér, de amint elérte a kívánt lóerőt, végigsöpört a ligán, és nagyon hamar az élmezőnybe verekedte magát. A posztból fakadó inkonzisztencia nála is éreztette hatását, de hiba lenne lemondani róla már most, amivel a Bills szériája tovább él ezen a poszton.

Safety: Kansas City Chiefs, 2009-

Missouriban abban reménykedtek, hogy Bernard Pollard beindítja ezt a szériát 2006-ban, de az ő karrierje nem sikerült túl jóra a Chiefsben – távozását követően már más lett a helyzet. 2009-ben feladták a harcot, és inkább leszerződtették az éppen szabadon igazolható Mike Brownt, aki 9 Chicagóban töltött szezon után Kansas Cityben fejezte be a pályafutását egy elég meggyőző teljesítménnyel. Azt a stílust hozta, amit a fiatal Pollardtól reméltek, és annyira rákaptak az ízére, hogy a következő drafton megpróbálták a fiatal Brownt kiválasztani – így lett a csapat játékosa az ötödik picken Eric Berry.

Óriási szívfájdalmam, hogy a csúcsra ért Chiefsnek már nem volt tagja, mert ha valaki megérdemelte volna azt a nyavajás gyűrűt a franchise játékosaként, az ő. All-Decade kerettagsága megmutatja, mennyire volt hatással a játékra pályafutása során, legnagyobb ellenfele azonban a pályán kívül várt rá, de olyan erővel vágta földhöz a rákot, mint ahogy a támadókat a pályán, de már nem volt régi önmaga, majd 2019-ben elbocsátották. Játéka és karaktere már-már pótolhatatlan volt, de Brett Veach megpróbálta a lehetetlent, és leigazolta az éppen régi önmagát kereső Tyrann Mathieu-t – aki tökéletesen pótolta a Berry által hagyott krátert, és vált a védelem abszolút vezérévé pillanatok alatt. A szerződése már csak erre az idényre szól, és egyelőre nem olyan hírek jönnek, hogy folytatása következik, így lehet ez a széria is véget fog érni jövőre.