Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre és megkérdezzük, melyek voltak a legnagyobb rivalizációk, akkor számos lehetőség közül lehet választani, ugyanis az NFL történelme tele van velük. Ha azonban azt a kérdést tesszük fel, hogy melyik volt a legkeményebb, legbrutálisabb rivalizáció, akkor a válasz azonnal adja magát. A Raiders és a Steelers a ’70-es években az AFC legerősebb csapatai voltak, akik nem tudták elkerülni egymást. És ha ez a két csapat összecsapott, akkor három dolgot mindenképpen garantálni lehetett: vért a játékosoktól, verítéket az edzőktől, és könnyeket a szurkolóktól.
Rivalizáció a semmiből
Ma már talán úgy tekintünk a két csapatra, mint egymás ősellenségeire, akik a kezdetektől fogva gyűlölték egymást. Ez azonban nem teljesen igaz. Valójában eleinte senki nem gondolta volna, hogy ők ketten ténylegesen riválisai lehetnének egymásnak. A Raiders a ’60-as években az AFL-ben játszott, míg a Steelers az NFL-ben, és soha nem találkoztak 10 év alatt. Mikor 1970-ben a két liga véglegesen egyesült, a Steelers átkerült az AFC-be, ami azt jelentette, hogy már összecsaphatott a Raidersszel is. Az első két összecsapás azonban nem hozott semmilyen különlegességet, a Raiders könnyedén legyőzte a Steelerst mindkét alkalommal. Aztán azonban elérkezett a ’72-es playoff, ami örökre megváltoztatta a két csapat csapat egymáshoz való viszonyát.
A Pittsburgh-ben megrendezett meccs elsősorban az utolsó másodpercek miatt maradt emlékezetes. 7-6-os állásnál fél perccel a vége előtt a Steelers irányítója, Terry Bradshaw hosszú passzt indított el, amivel a futó John Fuquát célozta meg. Fuquát azonban megütötte a Raiders safety Jack Tatum, a labda pedig visszapattant róluk. Egyenest a másik futó Franco Harris kezébe. Harris elkapta a labdát, és befutott a célterületre, ezzel 13-7-re megnyerve a meccset.
Az Immaculate Reception néven elhíresült játék amilyen nagy volt, annyira ellentmondásos is. Számos kétség merült fel azzal kapcsolatban, hogy szabályos/érvényes volt-e a játék, és a Raiders számos panasszal élt helyben a pályán is. Ezek azonban nem találtak nyitott fülekre, sőt a Raidersnek semmit nem mondtak azzal kapcsolatban, miért volt érvényes Harris TD-je, csupán a tényt közölték velük, kikaptak.
Egy utolsó pillanatban elszenvedett vereséget soha nem könnyű megemészteni, főleg ha a játékosok/edzők úgy érzik nem érdemelték meg, és átverték őket. A Raidersnél pedig így éreztek. A vezetőedző John Maddent annyira felkavarták az események (illetve ahogy bántak velük), hogy soha többé nem akart erről a meccsről beszélni. A játékosok is hasonlóan gondolkodtak, és többen máig meg vannak győződve arról, hogy azt a meccset nekik kellett volna megnyerniük. Ők csak Immaculate Deception-ként (szabad fordításban „Makulátlan megtévesztés”) beszélnek erről a találkozóról.
A vereség körülményei annyira feldühítették a Raiderst, hogy innentől kezdve a Steelers ellenséggé vált a szemükben. Egy ellenséggé, akit le kell győzni, akit a földbe kell döngölni. Innentől kezdve egy Steelers elleni találkozó több lett számukra, mint egy átlagos meccs. Ez már becsület kérdése volt, és minden ilyen találkozóra extra motivációval készültek.
Noha a Steelers oldalát kevesebb sérelem érte, de értelemszerűen nekik sem esett jól, hogy a Raiders végig panaszkodik, és lényegében azt mondják, nem érdemelték meg a győzelmet (sőt, esetleg elcsalták a meccset). Így a Steelers számára is becsület kérdésévé váltak a következő találkozók. Mindenáron be akarták bizonyítani, jogosan nyertek ’72-ben, és bármikor le tudnák győzni a Raiderst.
Ezzel pedig útjára indult az egyik legdurvább rivalizáció.
Extra motiváció
Sokat nem kellett várni az újabb Steelers-Raiders összecsapásra, már 1973-ban újra összetalálkoztak az alapszakaszban. Ez azonban még nem volt igazi párharc. Mindkét oldalon sérülés miatt csereirányító játszott, és a meccset lényegében az döntötte el, ki hibázik kevesebbet. Ez a Steelers volt, és egy defense csatában 17-9-re nyerni is tudott Oaklandben.
Pár héttel később azonban újra találkozott a két csapat, már a playoffban. Ezúttal mindkét oldalon bevethető volt mindenki, és ez a Raidersnek kedvezett. A Steel Curtain ezúttal nem tudta megállítani az Oakland futójátékát, és mivel a Steelers offense egész meccsen szenvedett, így könnyű 33-14-es hazai győzelem született.
A revans megtörtént, de ez még nem volt elég a Raidersnek. Hazai pályán már győzni tudott a Steelers ellen, de az igazi bosszút az jelenthette volna, ha a saját stadionjában lenullázza az ellenfelet. És ’74-ben pontosan ez is történt. A 3. héten megrendezett találkozót ismét a Raiders nyerte, és a saját közönsége előtt alázta meg a Steelerst egy 17-0-s eredménnyel. Ezzel teljessé vált a bosszú, és itt akár véget is érhetett volna ez a történet. Végül azonban nem így történt, és ezért Al Davis, a Raiders tulajdonosa saját magát hibáztatta.
A meccsen ugyanis a hazaiaknál nem Terry Bradshaw volt az irányító, hanem a cseréje, Joe Gilliam. Bradshaw azonban nem sérülés miatt nem játszott, hanem mert elvesztette az edzője, Chuck Noll bizalmát. Az irányító és az edző között a kezdetektől fogva feszültség volt, és Noll amint esélyt látott rá, hogy lecserélje Bradshawt, megtette. Gilliam a szezon első két meccsén jól játszott, de a 3. heti Raiders elleni találkozón borzalmas volt. Ennek ellenére Noll végig ragaszkodott hozzá, és ezt látva Bradshaw lépésre szánta el magát. A meccs után átment a Raiders öltözőbe, felkereste Davist, és azt kérte tőle, szabadítsa ki Pittsburgh-ből.
A tulajdonos azonban nem tett eleget a kérésének. Davisnek nem volt érdeke cserélnie Bradshaw-ért, nekik már volt egy jó irányítójuk. Azt azonban megígérte neki, hogy beszél Nollal, és szól pár szót az érdekében. Bradshaw így csalódottan hagyta el a Raiders öltözőt.
Davis betartotta az ígéretét, beszélt Nollal, és megpróbálta meggyőzni, tegye vissza Bradshaw-t a kezdőbe. Noll ezt végül megtette, de egyáltalán nem azért, mert egy másik csapat tulajdonosa erre kérte. Ő továbbra is ragaszkodott Gilliamhez, aki azonban elvesztette minden önbizalmát, és egyik rossz meccs követte a másikat, nem hagyva más választást az edzőnek, minthogy visszatérjen a korábbi irányítójához. Bradshaw visszakerült a kezdőbe, és később számos ponton okozott keserűséget a Raidersnek. Davis egész életében azt vallotta, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, mikor szólt Nollnak Bradshaw érdekében, és az ő jó szíve hozott bajt a csapatára. Valójában azonban nem rajta múlt, hogy ki lett a Steelers kezdő irányítója.
Miután Bradshaw visszakerült a kezdőbe, a Steelers is visszatalált a győztes útra és sikerült bejutnia a rájátszásba, ahol ismét szembe találta magát a Raidersszel. Ezúttal azonban már az AFC döntőben csaphatott össze a két gárda, a tét pedig a Super Bowlba jutás volt. Ezt a konferenciadöntőt Oaklandben rendezték meg, és a hazai csapat számított az esélyesnek. Azt azonban senki nem tudta, hogy a Steelers olyan extra motivációval érkezik erre a meccsre, amilyenhez foghatót még soha nem láttak. Ennek az extra motivációnak pedig egy Madden nyilatkozat volt az oka.
Az AFC rájátszása 1974-ben úgy alakult, hogy míg a Steelers könnyedén legyőzte a Billst, addig a Raiders egy epikus csatában, egy utolsó pillanatban szerzett TD-vel verte meg a korábbi két év bajnokát, a Dolphinst. A győzelmet a Raiders úgy ünnepelte, mintha a Super Bowlt nyerték volna meg, és John Madden azt is nyilatkozta, hogy az NFL két legjobb csapata vívott élet-halál párharcot, és ez volt az igazi Super Bowl.
Ez a nyilatkozat eljutott Pittsburgh-be is, és mikor Noll ezt meghallotta, haragra gerjedt, és nem sokkal az AFC döntő előtt felolvasta a játékosainak, mit mondott Madden. Miután ezt megtette, csak annyit mondott nekik, az NFL legjobb csapata itt van, és meg fogják mutatni Maddennek, mekkorát tévedett, mikor azt hitte, már lejátszották a Super Bowlt, és a Steelers már nem számít.
Ez a cselekedet egyáltalán nem volt jellemző Nollra. Az ő filozófiája mindig is az volt, hogy nem fogja motiválni a játékosait, mert ha egy játékost nem motivál a győzelmi akarás önmagában, akkor annak a játékosnak nincs helye a csapatnál. Noll egészen eddig tartotta is magát ehhez a filozófiájához, és soha nem mondott motivációs beszédet. Madden nyilatkozata azonban életében először (és utoljára) arra késztette, hogy mégis mondjon egy motivációs beszédet. A játékosok pedig látva milyen érzelmek törnek felszínre a mindig visszahúzódó edzőjükből, olyan extra motivációt kaptak, ami ellen a Raidersnek esélye sem volt. A Steelers végig uralva a meccset 24-13-ra győzni tudott Oaklandben, megadva ezzel a legfájdalmasabb vereséget a riválisnak. Revansra revans érkezett, a rivalizáció pedig elérte a tetőpontját.
Ketrecharc
Az 1975-ös szezonban a két csapat nem találkozott az alapszakaszban, a rájátszásban azonban nem tudták elkerülni egymást. Mindkét csapat megnyerte a csoportját, majd miután a Steelers a Colts ellen, a Raiders pedig a Bengals ellen is diadalmaskodott, újra összecsaphattak, ismételten az AFC döntőn. A meccs pedig még el sem kezdődött, de már elszabadultak az indulatok.
A konferenciadöntőt ezúttal Pittsburgh-ben rendezték meg, ami azt jelentette, hogy hideg és zord körülményekre lehetett számítani. A Raiders erre fel is készült, de amit a meccs napján a pályán láttak, arra nem számítottak. A pálya oldalvonal melletti részein végig jég húzódott, amin nem lehetett futni és kitámasztani. A pálya közepe azonban jégmentes volt, ott bármit lehetett csinálni. Al Davis mikor ezt meglátta, azonnal arra gondolt, ezt a Steelers szándékosan csinálta, és így próbálják meg ellehetetleníteni az ő játékukat. A Raiders offense ugyanis a hosszú vertikális játékokra épült, és ennek levédekezése még a Steelersnek is problémát okozott. Csakhogy mivel a pálya szélén végig jég húzódott, ezért a Raiders elveszítette ezt az előnyét. A Steelers természetesen nevetségesnek nevezte ezt a vádat, és különböző időjárási tényezők együttes ráhatásával magyarázták a pálya állapotát.
A helyszínre kilátogatott Pete Rozelle is, az NFL akkori komisszárja. Ő megpróbálta lenyugtatni Davist azzal, hogy a jég a Steelerst is hátráltatja, ezt nem csinálhatták szándékosan. Erre Davis csak annyit mondott, hogy ha valóban így gondolja, akkor semmit nem ért a játékhoz. Szerinte két különböző stratégiáról van szó, és a Steelers sokkal kevesebbet veszít a jég miatt, mint a Raiders.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy magán a meccsen is feszült hangulat uralkodott. Mindkét oldal játékosai később azt nyilatkozták, ez volt életük legkeményebb meccse. Mindkét fél ott ütötte a másikat, ahol csak érte, és semmi finomság nem volt tapasztalható egyik oldalon sem. Ha ma ugyanilyen módon játszották volna le a meccset, akkor nagyjából minden második playre zászlót kellett volna dobni. Senki nem kímélte a másikat.
A legdurvább eset a Steelers elkapójával, Lynn Swannal esett meg. A WR az egyik play során elkapta a labdát, de alighogy ez sikerült neki, érkezett a safety George Atkinson, aki az alkarjával teljes lendülettel a fejére ütött. A mozdulat maga ekkor még nem volt szabálytalan, de nem volt etikus sem. Swann kiejtette a labdát a kezei közül, azonnal elterült, és még azelőtt elveszítette az eszméletét, hogy földet ért volna. A sérült Swannt ezután hordágyon kellett kórházba szállítani.
Az eset egyik kedvesebb oldala, hogy a csapattárs Joe Greene (aki DT volt), mikor meglátta, hogy Swann mozdulatlanul fekszik a földön, azonnal berohant a pályára, és a sérült válla ellenére is megpróbálta felemelni őt, és kivinni az oldalvonalon túlra, hogy kezelésbe vehessék. Swann, később mikor ezt megtudta azonnal Greene-hez ment, és köszönetet mondott neki a segítségért. Erre a védő nevetve csak annyit felelt, csak azért csinálta, mert nem akarta, hogy a csapat elvesztegessen egy időkérést azzal, hogy őt leviszik a pályáról. Erre Swann is elnevette magát, és innentől már vidámabban tudott visszaemlékezni egy ijesztő esetre.
Noha a Raiders támadósor valóban megszenvedte a jég okozta problémákat, de Rozelle-nek abban igaza lett, hogy a Steelerst is hátráltatta a pálya állapota. Egyik offense sem tudott fogást találni a másik védelmén, és 3 negyed alatt mindösszesen egy mezőnygól született. Cserébe 13 turnovert láthattak a nézők, amikből nyolcat a Steelers vállalt.
A 4. negyedre fordulva azonban mindkét csapat elkezdett fáradni, és végül a hazaiak bizonyultak erősebbnek. Míg a Raiders csak egyszer tudott bejutni a célterültre, addig a Steelers kétszer. Az utolsó pillanatokban Ken Stabler, az Oakland irányítója még megpróbálkozott egy Hail Mary passzal, de a körülmények nem tették lehetővé a csodát. A passz csak a 10 yardosig jutott el, és bár Cliff Branch elkapta a labdát, de a Steelers védők azonnal földre vitték őt. Ezzel a játékkal lepörgött az utolsó másodperc is, a Steelers pedig 16-10-re nyert egy olyan meccsen, ahol csak az nem szerzett zúzódást/sérülést, aki nem is lépett pályára.
Kedves ellenségem
A ’75-ös AFC döntő után nem kellett sokáig várni, mire a két csapat újra összecsaphatott. Az NFL mindjárt a következő idény legelső meccsén egymásnak eresztette a két ősellenséget, és ahogyan várni lehetett, egy újabb parázs meccs alakult ki. A Steelers sokáig uralta a mérkőzést, és 5 perccel a vége előtt még 28-14-re vezetett. A Raiders azonban nem adta fel, és az utolsó 5 percben zsinórban 17 pontot szerezve végül 31-28-ra nyert. Ezt a győzelmet azonban beárnyékolta egy újabb botrány.
Ahogyan az egy évvel korábbi AFC döntőn, úgy Swann és Atkinson most is összetalálkozott, és ismét a Steelers elkapó járt rosszabbul. Atkinson ismételten alkarral fejen csapta Swannt, aki ismét elterült (igaz ezúttal nem kellett hordágyon kórházba szállítani). Ellentétben az AFC döntővel, Atkinsonnak nem volt semmi oka ezt tennie. Nem volt a labda Swannál, még csak nem is passzjáték volt hívva az esetnél. Ez egy teljesen felesleges megmozdulás volt, ami csupán egy célt szolgált, hogy kiüssön egy játékost.
Swann az eset után azt nyilatkozta, hogy már félti az életét, mert amit Atkinson művel, az már túlmegy egy határon. Erre a safety azzal válaszolt, hogy ez egy kemény sport, ha nem bírja az ütéseket, akkor nem kell itt játszani. A Steelers edző Chuck Noll ennél is messzebb ment, ő egyenesen bűnözőnek nevezte a safetyt. Ezt meghallva Atkinson azonnal beperelte az edzőt becsületsértésért. A per később Noll győzelmével ért véget, de Atkinson sem szenvedett további kárt, és végül úgy zárták le az ügyet, mintha semmi sem történt volna. Ez ismételten előrevetítette, hogy amennyiben a két csapat újra összetalálkozik, akkor ott ismét vér fog folyni. Viszont egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy ’76-ban újra találkozni fognak.
A Raiders történelme legjobb idényét futotta 1976-ban, és már két héttel az alapszakasz vége előtt bebiztosította a rájátszást és az első kiemelést is. A Steelers ellenben borzalmasan kezdte az évet, és sokáig úgy tűnt, le fog maradni a rájátszásról. A sors pedig úgy hozta, hogy pont a Raiders dönthette el, bejut-e a Steelers a playoffba vagy sem.
A 13. héten (ekkor még csak 14 meccset játszottak) egy MNF kereteiben a Bengals érkezett Oaklandbe, mely a Pittsburgh elsőszámú kihívója volt ’76-ban. Amennyiben a Bengals nyer, úgy megnyeri a csoportját, a Steelers pedig kiesik (ekkor még csak egy wild card csapat volt, és eddigre már eldőlt ki lesz az). Ha viszont a Raiders megverné a Bengalst, úgy a Steelers nyerné a csoportját. Sokan a meccs előtt azon kezdtek gondolkozni, jobb lenne ha a Raiders szándékosan elveszítené a meccset, ezzel elkerülve azt a csapatot, amely az elmúlt két évben összetörte az álmaikat. A Raidersnél azonban erről senki hallani sem akart. Egyrészt a szándékos vereség nem volt összeegyeztethető az ő mentalitásukkal, másrészt a csapatnál mindenki akarta a Steelerst. Gyűlölték őket, de tisztelték is. És le akarták őket győzni a rájátszásban is. A meccset végül 35-20-ra simán nyerte a Raiders, ezzel pedig bejuttatta a legnagyobb riválist a playoffba, és előkészítette az újabb összecsapást.
A rájátszásban mindkét csapat legyőzte a saját ellenfelét, így zsinórban harmadszor is AFC döntőben csaphattak össze. Az Oaklandben megrendezett konferenciadöntő azonban az előző összecsapásokhoz képest sokkal visszafogottabb lett. Ezúttal nem volt semmilyen botrány, és maga a meccs is egyoldalúra sikerült. A Raiders könnyedén 24-7-re legyőzte ellenfelét. Egyedül az utolsó play tartogatott említésre méltó jelenetet, ahol Swann és Atkinson újra összekerült. Swann elkapott egy hosszú passzt, de mielőtt továbbfuthatott volna, Atkinson megállította. Ezúttal azonban nem gyalulta a földbe, hanem csak megragadta a vállvédőjénél fogva, és visszahúzta, mintha csak annyit mondana: ne erőlködj tovább, vége van! Valóban vége volt, Swann is megállt, a szurkolók pedig berohantak a pályára, hogy a csapattal ünnepelhessenek.
A ’76-os AFC döntő volt az utolsó állomása ennek a rivalizációnak. Ezután a láng alábbhagyott, aminek elsősorban az volt az oka, hogy a Raiders egy időre kiesett az elit csapatok közül, és mire visszatért az élvonalba, már a Steelers tűnt el onnan. Még 1983-ban összecsaptak egyszer a rájátszásban (azt a Raiders nyerte 38-10-re), de ez már nem volt ugyanaz. Mindkét oldalon kicserélődött a keret. Ezután pedig többet nem fordult elő olyan, hogy mindkét csapat az NFL élmezőnyébe tartozott volna, enélkül pedig a rivalizáció is lassan elhalt és már inkább csak a szurkolók tartották fenn emlékét.
A két csapat gyűlölte egymást. Mindkét oldal játékosai kifejezték mennyire utálták a másikat. Viszont tisztelték is egymást. Mindkét oldal elismerte, hogy ez a rivalizáció segítette őket még jobbá válni, és emiatt érhettek el hatalmas sikereket. Ha nem lett volna ez a nagy szembenállás, akkor sokkal unalmasabb lett volna a karrierjük. És mindennél többet ért, ha sikerült legyőzni a másikat. A Raiders ’76-ban például a Super Bowlt is megnyerte, és az érte kapott gyűrűk oldalába az AFC döntő eredményét vésették bele. Ennyire fontos volt nekik az a győzelem.
