Az utóbbi napokban végigvettük a pozíciókat és megnéztük, a pályán milyen erőkből áll a két döntőbe jutott gárda, a Chiefs és a Buccaneers. Most pedig ideje megismerni azokat a kulcsszereplőket, akik az oldalvonal mellett irányítják a csapatukat, vezénylik a támadósorokat és a védelmeket, összerakják a stratégiát a Super Bowlra. Hiszen nekik is legalább akkor szerepük van abban, hogy idáig jutott a két csapat, mint a játékosoknak.
A címvédő Kansas City Chiefs
Andy Reid főedző
Mindössze öt edző van az NFL történetében, aki Reidnél többször mehetett oda diadalittasan az ellenfélhez egy mérkőzés után, tehát csak öten értek el több győzelmet a ligában a Chiefs jelenlegi főedzőjénél (jövőre ez a szám minden bizonnyal négyre csökken). Viszont míg az első ötnek összesen 26 bajnoki címe van, addig Reidnek tavaly sikerült először felülnie az NFL trónjára.
Ahogy az Eaglest, úgy a Chiefst is kvázi romokban vette át és juttatta el folyamatos pozitív szezonokhoz, rájátszásokhoz és a Super Bowlig. Erre pedig borzasztóan kevesen képesek, hiszen a körülmények, a játékosok, az edzők, a front office-ok és az ellenfelek is folyamatosan cserélődnek, ő viszont konstans kiváló volt mindkét főedzői állomásán. Hihetetlen statisztika, hogy mindkét konferenciában egyetlen egyszer fordult csak elő, hogy zsinórban három évben ugyanaz a csapat rendezze a főcsoportdöntőt, és mindkét esetben Andy Reid volt a főedző (Eagles 2002-2004, Chiefs 2018-2020).
Reidet, a támadógurut – rá ténylegesen illik ez a jelző, hiszen az egyik, ha nem a legjobb, legkreatívabb támadóoldali edző az NFL-ben – az teszi naggyá, hogy nem érdeklik olyan hagyományos beidegződések, mint hogy egyensúlyban kell lennie a passzok és futások arányának, egyszerűen a lehető legjobb játékot akarja hívni az adott csapatra szabva. A Chiefsnél ez nyilvánvalóan a passzjáték, ilyen irányítóval és fegyverekkel ez nem is meglepő.
Nem egy filozófiát, egy sémát követ – mint sokan -, hanem alkalmazkodik, és mindig megpróbálja a játékosait a lehető legjobb helyzetbe hozni, és a legjobb játékosaihoz próbálja minél többet eljuttatni a labdát. Az alkalmazkodás másik látható ismertetőjegye, hogy nincs szüksége specifikus játékosokra. Több stílusú irányítóval is sikeres tudott lenni (az Eaglesnél forgóajtóként váltogatták egymást a QB-k, az Alex Smith – Patrick Mahomes duónál pedig nehezen találunk két ellentétesebb stílusú irányítót), nem kell neki magas elkapó vagy valamilyen specifikus futó. Jöhetnek mindenféle méretben és stílusban, ő majd kitalálja, hogyan kell őket használni.
Viszont nem ettől szeretik Reidet annyira, és nem ezért szurkol neki mindenki, aki valaha bármilyen kapcsolatot létesített vele. Hanem a személyisége, emberi természete miatt, aminek köszönhetően az egyik, ha nem a legnagyobb tiszteletnek örvendő coach az egész ligában. Mindig nagyon törődik a beosztottjaival, a játékosaival, és úgy általában mindenkivel, akivel bármilyen kapcsolatban van. Nem igazán lehet olyan embert találni, legyen az akár edző, akár játékos, aki bármi rosszat mondana róla – sem publikusan, sem privátban.
Nagyon szervezett ember egyébként, mindenről jegyzetet készít, mindig nála van egy spirálos jegyzetfüzet. Rendkívül jól figyel a részletekre, borzasztóan keményen dolgozik, nagyon megbízható, jól kommunikál és egészen kiváló tanár, mentor, ez utóbbihoz elég megnézni, milyen főedzők kerültek ki alóla. Tíz korábbi segédje, beosztottja lett később főedző az NFL-ben.
Ő maga is egy elég jó edzői gárdában kezdte profi karrierjét 1992-ben a Packersnél Mike Holmgren head coach alatt, hiszen mellette ott volt négy későbbi főedző Jon Gruden, Dick Jauron, Ray Rhodes és Steve Mariucci személyében – ők öten összesen több, mint 550 meccset nyertek az NFL-ben.
Holmgren egyébként annyira szerette Reidet, hogy mindenáron maga mellett akarta tudni a Packersnél, az akkori tight end edzőt nem engedte el támadókoordinátornak a 49ershez (akkor még egy edzőt lehetett blokkolni minden évben), és inkább kinevezte Brett Favre mellé irányítóedzőnek. Aztán mikor Holmgren elment a Seahawkshoz, akkor még mennie kellett volna az Eagleshöz is interjúra, ő viszont felhívta Jeffrey Lurie tulajdonost és elmondta neki, hogy ő most nem fog tudni menni, viszont megmondja, kit kellene felvennie. Andy Reidet.
Lurie pedig hallgatott rá és 10 év után először egy pozíciós edzőből egyből főedző lett az NFL-ben. A következő 14 évben pedig az Eagles felemelkedett hamvaiból, kilencszer rájátszásba jutott, hatszor megnyerte csoportját és egyszer a konferenciát is.
2012 nyarán viszont történt egy tragikus eset, Reid egyik fia, Garrett heroin túladagolásban életét vesztette. A szezon pedig valószínűleg részben ennek köszönhetően sem alakult túl jó, a 4-12-es idény után pedig kirúgták őt az Eagles éléről. Sokáig persze nem maradt csapat nélkül, egy héttel később az épp 2-14-gyel záró Chiefs nevezte ki főedzőnek.
Ismét egy romokban lévő franchise-t vett át, a Chiefs az előző hat évben összesen 29 győzelmet szerzett, ezt Reid három év alatt túlszárnyalta (31), nyolc szezonjából nyolcszor pozitív mérleggel zárt, ötször megnyerte a csoportot és hétszer bejutott a rájátszásba. Tavaly egy Super Bowl győzelemmel felrakta a koronát a teljesítményére, idén pedig duplázni szeretne.
Eric Bieniemy támadókoordinátor
Reid támadókoordinátora és valószínűleg a következő alóla kikerülő jövőbeli főedző Eric Bieniemy, aki játszott is az NFL-ben futó poszton, nem is keveset. Előtte azonban a Colorado Egyetemen pallérozódott és 1990-ban harmadik helyen végzett a Heisman szavazáson, a második legtöbb futott yardot elérve a college szinten. Az 1991-es drafton a Chargers vitte el a második kör elején és kilenc szezont húzott le a profik közt – San Diego után Cincinnatiben és Philadelphiában -, futások mellett visszahordó feladatokat is kapott.
Érdekes közös sztori vele és Reiddel kapcsolatban, hogy a híres “fifth-down game” alkalmával egymás ellen néztek farkasszemet: Reid mint a Missouri edzője, Bieniemy pedig mint a Colorado futója. Egy bírói hiba miatt a meccs végén egy ötödik kísérletet is kapott a Colorado, és Bieniemy befutott a célterületre a labdával, megnyerve a szoros meccset. Reid pedig természetesen azzal viccelődik, hogy Bieniemy csalt azon a találkozón.
Ugyan világéletében futó volt, egyáltalán nem erőlteti a futást – Reid mellett persze nehéz is lenne. Ugyan nem ő hívja elsődlegesen a játékokat, a gameplan összerakásában nagy szerepe van és egyébként bizonyos esetekben átadja neki Reid a játékhívás jogát is (erre a Super Bowlban azért nem számítunk).
Már tavaly is azt gondoltuk, hogy hiba volt nem kinevezni őt a főedzőt kereső csapatok oldaláról, azonban idén ismét átnéztek felette (állítólag van néhány sok évvel korábbi red flag a neve mellett). A Chiefsnél viszont tudják, hogy nem számolhatnak vele az örökkévalóságig, előbb-utóbb feljebb fog lépni a ranglétrán és távozni fog a csapattól.
Steve Spagnuolo védőkoordinátor
Spagnuolo már a tavalyi év előtt is Super Bowl győztes edzőnek mondhatta magát. Nem is akármilyennek, ugyanis minden idők egyik legjobb támadósorának, a 2007-es veretlen Patriots megállításában vállalt oroszlánrészt a Giants védőkoordinátoraként – most ismét Tom Brady ellen kell összeraknia egy gameplant.
Főedzőként már nem volt annyira sikeres, három Ramsnél eltöltött szezonból kétszer a liga legrosszabb mérlegét produkálta, szóval inkább megmaradt védőkoordinátornak, habár a Saintsnél és (ismét) a Giantsnél ebben sem volt sikeres, előbbinél az NFL történetének legtöbb yardját, utóbbinál a franchise történetének legtöbb pontját engedte az egysége – tegyük hozzá, elég gyenge alapanyagból kellett dolgoznia.
Így érkezett meg a Chiefshez és Andy Reidhez, aki alatt már Philadelphiában is dolgozott, és ismét egy gyenge egységet vett át, amely a legrosszabbak közt volt 2018-ban és amely az istenért sem tudta megállítani Tom Bradyt a konferenciadöntőben. Tavaly az év második felére kapta össze magát a defense, idén pedig a jelek szerint a rájátszásra, ugyanis míg az alapszakaszban a 22. helyen végzett az egység, addig a Bills ellen láthattuk, hogy mi is rejlik valójában ebben a csapatrészben.
Elég agresszív edzői stílusa van, már ami a pályán látottakat illeti. Sokat blitzelnek a 4-3-as alapfelállásból induló védelmei (idén a 7. legtöbbet), safetyk és cornerek is egész sokat mennek az irányítókra, abban a Super Bowlban is ötször sackelték Bradyt. Spagnuolo nagyon jól keveri a kártyáit, nagyon sokat rotál a hátsó egység, igyekeznek összezavarni az irányítót azzal, hogy snap előtt más coverage-et mutatnak, mint ami a snap után valójában lesz. Az idei Chiefs próbálkozott a legtöbbet cover0 felállással, azaz mélységi safety nélkül, mindenkit egy az egyben hagyva és blitzelve az irányítót – ez is jól mutatva Spagnuolo agresszivitását.
A kihívó Tampa Bay Buccaneers
Bruce Arians főedző
Az első dolog, amit tudni kell Ariansról az, hogy rák túlélő. Ráadásul nem is egyszer kellett megküzdenie a betegséggel, 2007-ben prosztatarákot, 2013-ban bőrrákot, 2016-ban veserákot diagnosztizáltak nála. Ezért vonult vissza egy időre az edzősködéstől, de a szakkommentátorkodás nem töltötte ki a foci hiánya okozta űrt, így visszatért, hogy teljessé tegye edzői karrierjét, amit egy Super Bowl győzelem jelentene – ennek van most a kapujában a mester.
Nem akarok visszamenni az időben a kezdetekig, de azt azért érdemes megjegyezni, hogy a Virginia Tech egyetemen focizott, méghozzá futkározós irányítóként (tudom, nehéz ezt elképzelni, ha ránézünk a mai Ariansra). Ő tartotta a rekordot a suliban a legtöbb irányító által futott TD kategóriában és egyébként ő volt az első fehér játékos a suli történetében, akinek fekete volt a szobatársa – nem is akárki, Ronde és Tiki Barber apja, James Barber.
Főedzői pályafutása a Temple egyetemen kezdődött 1983-ban, az ott eltöltött öt éve alatt pedig többek közt mostani védőkoordinátorát, Todd Bowlest is edzette. Az NFL-ben ilyen poszton 2012-ben szerzett először tapasztalatot, mikor be kellett ugrania a rákkal küzdő Chuck Pagano helyett a Colts élére. Olyan jó munkát végzett, hogy megkapta az Év Edzője elismerést, majd a Cardinals szerződtette, ahol két évvel később ismét az Év Edzője lett. Arizonában kétszer jutott rájátszásba, egyszer nyerte meg a csoportját és az NFC-döntőig is eljutott. 2017-ben egészségügyi okokból visszavonult, hogy 2019-ben visszatérjen a Buccaneershez (mivel szerződés kötötte a Cardinalshoz, így a Bucsnak cserélnie kellett érte), és most ott áll a Super Bowl győzelem kapujában.
Tegyük hozzá, hogy nem ez lenne az első gyűrűje, hiszen a Steelersnél elkapóedzőként (SB XL), majd támadókoordinátorként (SB XLIII) is felülhetett az NFL trónjára.
Ha az edzői stílusát akarjuk megfogni, akkor nem kell sokat gondolkodnunk, tökéletesen leírja az alábbi sokat használt frázis: “No risk it, no biscuit”, ami nagyjából annyit tesz, hogy ha nem kockáztatsz, nem kapsz sütit, nem nyersz.
Arians rendszerében az első számú opció a hosszú passz. Úgy véli, hogy az életben is kockázatokat kell vállalni, és így van ez a focipályán is. Minden egyes játékánál az egyik opció az, hogy TD-t szerez a támadósor, és ha az elkapó egy az egyben fut egy go vagy post útvonalat, akkor azt tanítja az irányítóknak, hogy dobják meg a labdát. Az tök mindegy, hogy mondjuk harmadik és három a helyzet. Ha TD-t lehet szerezni, akkor azt kell csinálni. Ez előnye és egyben hátránya is rendszerének, filozófiájának, hiszen sok nagy játékot hoz össze az offense, de sok hibához is vezet, láthattuk ezt például Jameis Winston 30 interceptionös szezonjában, vagy igazából Bradyn kívül bárkinél. Aki első évét tölti ebben a rendszerben, az általában sok interceptiont dob, sok hibát vét.
Arians az irányítókhoz ért leginkább, ami nyilván nem meglepő a hátterét és múltját ismerve, és nem véletlen az sem, hogy Irányító suttogó címmel írt könyvet. Különleges kapcsolatot ápol a QB-kkal, úgy gondolja, hogy a legfontosabb a bizalom, a megértés, épp ezért mélyebb kapcsolatra van szükség köztük. A családja részének tekinti őket, és ez nem csak elméletben valósul meg, a fia is kiváló kapcsolatot ápol például Ben Roethlisbergerrel.
Az a durva, hogy pontosan tudja, mi játszódik le az irányítókban és kis jelekből is tudja, épp mit éreznek, min mennek keresztül. A “kiismerés” művészetét akkor tanulta meg, mikor csapos volt egy kocsmában (akkor hagyta abba, amikor egy pisztolyt szegeztek neki). Jó sztori ezzel kapcsolatban 1999-ből, amikor egy Patriots elleni meccs előtt Peyton Manning nagyon ideges volt. Arians észrevette ezt és azt mondta neki, hogy teljesen szét van esve a lábmunkája. Ez egyáltalán nem volt így, de rávette Peytont, hogy a bemelegítés további részében erre koncentráljon és ne arra, hogy mennyire ideges – meg is verték a New Englandet.
Egy évvel korábbi sztori, mikor Manning újoncként játszott a Patriots ellen, dobott már három interceptiont és annyira elment a kedve a játéktól, hogy a negyedik negyedben kvázi könyörgött Ariansnak, hogy kapja le a pályáról. Az edző erre azt válaszolta, hogy rohadtul nem jöhet le, menjen szépen vissza, csinálnak egy kis no huddle-t és talán tanul is belőle valamit. Össze is jött egy TD, a Colts egyetlen pontszerzése a meccsen.
Épp ezért elég kettős Arians személyisége. Nagyon is törődik a játékosaival, de emellett elég kemény is tud velük lenni. Direkt ember, aki nem köntörfalaz és mindig megmondja, amit gondol. A mérkőzések után viszont jóval több időt tölt a játékosokkal, mint a legtöbb edző. A hazai meccsek után Covidmentes időkben odaáll a parkolóba a kocsijával és a csomagtartóból előkap pár sört. Ha a játékosnak rossz meccse volt, akkor ad neki egy sört és egy nagy őszinte ölelést. Ha egy játékosnak kiváló meccse volt, akkor is ad neki egy sört és egy nagy őszinte ölelést.
Arians emellett a sokszínűség híve, épp ezért a Buccaneers az egyetlen csapat a ligában. ahol az összes koordinátor fekete, és a Buccaneers az egyetlen csapat a ligában, ahol két főállású női edző is van a stábban. Úgy véli, a változatosság jó tanítómester, hiszen minél többféle inputot kapsz, annál jobb outputot tudsz előállítani.
Byron Leftwich támadókoordinátor
Leftwich Arians protégé-je, ő karolta fel és igazából ő vette rá az edzősködésre hosszú nyüstölés után. De kezdjük talán a játékospályafutásával, hiszen a Marshall Egyetemen hatodik volt a 2002-es Heisman szavazáson, és volt olyan meccse is, ahol törött lábbal visszament a pályára és több TD drive-ot is vezetett. A drafton is magasan kelt el, konkrétan 1/7-re választotta a Jaguars 2003-ban, és a kevés fekete irányító egyike volt akkor még a ligában. Fun fact a draftolása kapcsán, hogy a Ravens fel akart cserélni érte a Vikings helyére, azonban az egyik fél meggondolta magát, és a Vikings ideje lejárt, így a Jaguars beelőzhetett és elvitte Leftwich-et.
Nem igazán váltotta be a reményeket, részben többszöri bokasérüléseknek is köszönhetően, nagyjából egy jó szezonja volt Jacksonville-ben, majd David Garrard vette át a helyét, ő pedig elment a Falcons, a Steelers, a Buccaneers, majd ismét a Steelers csapataihoz a következő években. A Buccaneerstől és a Steelerstől is kapott lehetőséget a kezdőre, de előbbinél Josh Johnson váltotta, utóbbinál pedig az előszezonban megsérült (és a következő előszezonban is). De azért Pittsburghben csereirányítóként nyert egy bajnoki gyűrűt. Játékoskarrierje során $27,2 milliót keresett.
A Bradynél egyébként fiatalabb Leftwich sosem gondolkodott abban, hogy edző lesz, de már játékoskorában is nyüstölte őt Arians, hogy szuper edző lenne belőle. Ő akkor még csak legyintett erre, de Arians nem hagyta annyiban és végül sikerült is meggyőznie – Leftwich pedig utólag rájött, hogy ez volt az ő valódi hivatása és idetartozik, az oldalvonal mellé. Arians 2016-ban vitte magával Arizonába QB segédedzőnek, ahol később, már Arians visszavonulása után ideiglenes támadókoordinátor is lett. Tegyük hozzá, hogy ténykedésében nem volt sok köszönet, a Josh Rosen vezette támadósorral 14,8 pontot átlagolt csak, a legrosszabb offense volt a Cardinalsé a ligában – a szezon végén mennie is kellett. Ekkor újra összeállt Ariansszal, aki visszatért a ligába a Buccaneershez, és Leftwichet nevezte ki támadókoordinátornak.
Arians szerint Leftiwch az egyik legokosabb irányító, akivel dolgozott (ami nem kis szó, hiszen ő volt Peyton Manning edzője is). Nem csak azt tudta, hogy mit csinált, hanem azt is, hogy miért csinálta, és ezt jól át is tudta adni a csapattársaknak. Ezért gondolta róla, hogy jó edző lesz, és Leftwich nagyon jó abban, hogy megtanítson dolgokat a játékosainak.
Arians egy idő után át is adta a játékhívásokat Leftwichnek, aki emellett vezeti a meetingeket, összeállítja a támadóstratégiát és a gameplant az egyes ellenfelekre specifikusan. Arians beszélt arról, hogy csak akkor adja át a játékhívásokat, ha teljesen megbízik az emberében, és ez így is van Leftwich-csel, akivel mindent ugyanúgy látnak – nem csoda, hiszen ő nevelte ki. Leftwich egyébként még csak a negyedik évében jár edzőként és sokan úgy tekintenek rá, mint jövőbeli főedzőre – Sean McVay összehasonlításképp már nyolc éve edzősködött, mikor a Rams a valaha volt legfiatalabb főedzővé tette.
Filozófiát tekintve természetesen mentora Bruce Arians gondolkodásmódját követi a támadóstratégia terén, így a Buccaneers offense a hosszú passzokra épít. Az év első felében sokat kritizálhattuk a támadósort elavult részei miatt, mint első kísérletes futások erőltetése vagy a play actionök és a motionök hiánya. Dicséret illeti viszont a stábot azért, mert a bye week után mindenben jó irányba változtattak, kevesebbet futottak elsőre, jóval több play actiont és motiont használtak, így kiismerhetetlenebb és nehezebben levédekezhető lett az offense.
Todd Bowles védőkoordinátor
Bowles a Temple egyetemre járt, ahol safetyt játszott és Arians volt a főedzője. A mester ráadásul meg is mondta neki, hogy szerinte nem fogja sokra vinni a profik közt, inkább kezdjen el edzősködni. Nos, Bowles ugyan draftolatlan lett, de végül 8 évet töltött az NFL-ben, ebből 7-et Washingtonban, ahol Super Bowlt is nyert kezdő safetyként. Kicsit mellé lőtt ezzel Arians, de abban már igaza volt, hogy remek edző válhat belőle.
Sokáig pozíciós edző volt a profik közt, természetesen a secondaryt trenírozta, majd ebből a pozícióból ideiglenes főedző lett a Dolphinsnál, később ideiglenes védőkoordinátor az Eaglesnél, ahol nem muzsikált olyan jól, Arians mégis elvitte a Cardinalshoz védőkoordinátornak – és milyen jó döntést hozott. Három évet volt a csapatnál, az utolsóban elnyerte az Év Koordinátora címet, ezáltal pedig a Jets szerződtette főedzőnek. Az első éve jó volt, utána viszont három gyenge következett, mindössze 24-40-es mérleggel zárta New York-i karrierjét. Főedzőként egyértelműen megbukott, azonban a védelemhez továbbra is nagyon értett, így Arians elvitte a Buccaneershez a védelem fejének.
Ha egy szóval kellene jellemeznünk a filozófiáját, akkor egyértelműen az agresszív lenne ez a jelző. Nagyon sok blitzet alkalmaz, konkrétan 2013 óta minden évben a top5-ben volt a csapata ilyen téren, de általában top3-as volt, és volt olyan év is, amikor 6%-ot vert az egész mezőnyre. Ezzel együtt jár, hogy cover0-t is ő használja az egyik legtöbbet (legagresszívebb védőhívás, nincs mélységi safety, mindenki emberezik egy az egyben, többiek mennek az irányítóra).
Alapvetően 3-4-es védelmet használ, de egyáltalán nem a hagyományos 2-gapping sémát, hanem agresszív fronttal rendelkezőt. Egyébként sem sémában gondolkodik, hanem a játékosok erősségei köré építi fel a védelmet – a legtöbben persze ezt mondják, de a gyakorlatban ez sokszor nincs így. A védőfalban nagyon sok stuntot használ (ahol egy-egy falember keresztezi egymás útját a QB felé), a secondaryben pedig az emberezést és a press coverage-et részesíti előnyben (amikor a CB-k felállnak a WR-ek arcába és nem engedik el őket a line of scrimmage-ről). És habár a secondary mestere, a futójáték megállítása nagyon fontos neki, nem véletlen lett a liga legrosszabb futás elleni védelméből két év alatt a legjobb a Buccaneers.
Idén többször lehetett kritizálni azért, mert kevésbé volt agresszív, több laza zónát hívott és az egyébként nagyobb darab, press coverage-re alkalmas cornereit messze állította fel az elkapóktól, így sok könnyű elkapást engedélyezett. Nem volt ez így az egész évben, de bizonyos periódusokban ez problémát jelentett.
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások