Hazabeszélésnek tűnhet, pedig igaz: az amerikai futball teljesen más lenne a magyarok nélkül. Olyan Hall of Famer legendákat adtunk az NFL-nek, mint a nyolcszoros NFL-bajnok George Halas, az NFL-bajnok és kétszeres Super Bowl győztes, négyszeres év edzője Don Shula, a Super Bowl MVP és kétszeres bajnok futó Larry Csonka vagy az első igazi A-listás szupersztár, a Jetset bajnoki címig vezető “Broadway” Joe Namath. Ja, és még rúgni is mi tanítottuk meg az amerikaiakat, nem véletlenül magyar minden idők első 1. körös rúgója, akit ráadásul 1/6-on választottak ki!
Az Egyesült Államokban a futballt tojáslabdával játsszák és csak elvétve rúgnak bele lábbal, miközben a gurulós focit soccernek nevezik, pedig szinte csak lábbal játsszák. Ez a furcsaság visszatérő poén az európai futballt kedvelők részéről, hisz az angol football szó tükörfordításban láblabdát jelent. Az amerikai futball mentségére ez nem mindig volt így, az 1883-ban kidolgozott pontozási rendszerben még nagy szerepe volt a rúgásoknak, hisz egy sikeres mezőnygól öt pontot ért, az extra pont pedig pont annyit, mint egy TD, vagyis négy pontot.
Az évek alatt viszont egyre inkább távolodott az amerikai futball az európai gyökerektől. 1887-ben már öt pontot ért egy touchdown, míg az extra pont értéke egyre csökkent, 1909-ben pedig háromra csökkentették a mezőnygól után járó pontok számát. A ma is használt pontozási rendszer 1912-ben alakult ki, ekkor emelték ugyanis a TD értékét hat pontra –ebből jól látszik, hogy a láblabda láb része egyre kevésbé lett hangsúlyos az amerikai fociban.
Ezzel egyidejűleg a rúgók értéke is folyamatosan csökkent. Sokáig nem is igazán volt olyan, hogy önálló rúgó poszt – a rúgás egy szükséges rossz volt, egy csökevény, amit jobb híján az irányítók vagy egyéb skill játékosok végeztek el. 1960-ban például (ez a szám jutott eszembe először) a liga legjobb rúgója Bobby Walston volt 70 százalékos pontossággal (legalább 10 kísérlet), míg a ligaátlag 56,2 százalékos volt. Ráadásul a kor követelményeinek megfelelően Walston sem egy főállású rúgó volt, hanem elkapó, ráadásul nem is rossz: 1951 és 1962 között 5363 yardot és 46 TD-t kapott el.
Mivel nem lehetett komoly karriert csinálni és pénzt keresni rúgóként, így nem is foglalkozott senki azzal, hogy is lehetne jól rúgni. Az egyetemi és profi amerikai futball játékosok az 1960-as évek kezdetéig nagyjából úgy rúgták el a labdát, mint a középiskolás lányok, akiket szívatni akar a tesitanár és beállított a srácok közé focizni: spiccel. Ebben alapvetően nincs semmi meglepő, hisz a lábunknak ez így a természetes, teljesen logikusnak tűnik így elrúgni a labdát, ez szinte ösztönből jön. Viszont ez a technika rendkívül pontatlan, és ugyan melyik baseballon, hokin, amerikai focin és kosárlabdán felnőtt amerikainak jutna eszébe, hogy a labdának mondjuk ne szemből, hanem oldalról fusson neki, és ne spiccel, hanem rüszttel rúgja azt el? Egy az Aranycsapaton felnövő, sőt minden szabadidejét a grundon töltő magyar srácnak viszont mi sem természetesebb ennél.
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások