Prémium cikkek
A Legtöbbet szenvedett NFL szurkolók – III. rész
Az NFL történelme során számos csapat okozott örömet a saját szurkolóinak. Elég csak a Patriotsra, a Steelersre, a Cowboysra vagy a Packersre gondolni, az utóbbi 40 év dinasztiáira. Azonban nem volt minden szurkolótábor ilyen szerencsés. Adott 11 csapat, akiknek a szurkolói szinte csak keserűséget és csalódottságot kaptak. Mégis kitartanak továbbra is a csapatuk mellett, hátha egyszer végre összejön a lépés. A lista végét és közepét már közöltük. Most jöjjenek a dobogósok.
Ismételten csak: Nem célom megsérteni egyik csapat szurkolótáborát sem azzal, hogy leírom, hogyan bukta el a csapatuk újra és újra a lehetőségeiket. Ellenkezőleg. Én nagyon is tisztelem azokat, akik képesek továbbra is ezeknek a csapatoknak szurkolni, pedig sok jóra nem mindig számíthatnak. Inkább az a célom, hogy bemutassam a többi csapat szurkolóinak, kinek mit kellett kiállnia az évek során. Min kellett keresztülmennie annak a szurkolónak, akinek nem volt olyan szerencséje, hogy a csapata 3-4-5 Super Bowlt nyerjen.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
3. Buffalo Bills
Valószínűleg már mindenki ismeri a Bills szurkolók szenvedésének legfőbb okát, a 4 zsinórban elvesztett Super Bowlt. Ez a tény már önmagában elég lenne a dobogóra, de a Bills történelmében nemcsak az a 4 elvesztett döntő okozott keserűséget a szurkolóknak.
A ’70-es években a Billsben egy igazi sztár, O. J. Simpson játszott, akinek a játékát öröm volt nézni. Simpson volt az első futó, aki 2000 yard fölé jutott 1973-ban, amikor még csak 14 meccset játszottak. A szurkolók imádták őt, és remélték, sikerül majd nyerni neki egy gyűrűt.
Hát nemhogy gyűrűt, de még playoff meccset sem sikerült nyerni neki. De nem is ez a legnagyobb baj vele kapcsolatban. Hanem az, hogy Simpson exfeleségét 1994-ben brutálisan meggyilkolták, és a fő gyanúsított Simpson volt. Az esettel kapcsolatban máig nem tudni biztosan mi történt, de az amerikai közvélemény megvan győződve arról, hogy Simpson a gyilkos. Ennek az esetnek köszönhetően pedig egy Bills szurkoló sem tud örömmel visszaemlékezni a Simpson korszakra.
1978-ban a Bills leszerződtette Chuck Knoxot edzőnek, akinek köszönhetően sikerült végre playoffba jutni. 1980-81-ben is összejött a rájátszás, és ugyan ott a divíziós körnél tovább egyszer sem jutottak, de legalább ez a lépcsőfok megvolt. Csakhogy Knoxnak ’82-ben lejárt a szerződése, a Bills pedig inkább zsugori volt, és leszerződtetett egy másik edzőt olcsóbban. Ennek pedig meglett az eredménye.
Knox távozása után a csapat teljesen szétesett, és a ’80-as évek közepén rendre top5-ben húzhattak a drafton. De még a magas pickjeiket sem tudták mindig jól felhasználni. Az irányító Jim Kelly például kijelentette, ő soha nem fog Buffalóban játszani, inkább elmegy a USFL-be, csak elkerülhesse a csapatot. Aztán miután a rivális liga megszűnt, már kénytelen volt Buffalóban játszani, de ez sem segített sokat.
A nagy változás akkor érkezett, mikor ’86-ban felfogadták az akkor 61 éves Marv Levyt vezetőedzőnek. Levy gyorsan helyreállított mindent, amit az elődei elrontottak, és az irányításával megkezdődött a Bills aranykora. A Levy-Kelly páros sorra nyerte a meccseit, a ’90-es évek kezdetére pedig a Bills lett az NFL legjobb csapata. Lehengerlő offense, masszív védelem, hozzáértő edző. Minden adott volt, hogy Super Bowlt nyerjenek. Mégsem jött össze. Pedig volt erre négy lehetőségük is.
A Bills legelőször 1990-ben jutott el a nagydöntőbe, és ekkor voltak a legközelebb is ahhoz, hogy megnyerjék azt. Ám Scott Norwood utolsó másodperces mezőnygólja elszállt a jobb pózna mellett, és 20-19-re alulmaradtak a Giantsszel szemben. A következő három évben újra és újra eljutottak a döntőbe, de egyik szereplésük rosszabb volt, mint a másik. A Redskins ellen 24-0-ás hátrányba kerültek már a meccs elején. Az első Cowboys elleni összecsapáson rekordszámra adták el a labdákat. Másodszorra pedig egy totális második félidős összeomlást produkáltak.
A Bills egymás után négyszer bukta el a Super Bowlt, ezt pedig mentálisan már nem lehetett kibírni. A negyedik vereségük után a csapat elkezdett szétesni, és az évtized végére már csak egy közepes csapat benyomását tudták kelteni. Ez azonban még mindig nem volt totális összeomlás, de ’99-ben sikerült egy olyan hihetetlen edzői húzást végrehajtani, amit józan ésszel képtelenség felfogni.
Ekkor már sem Levy, sem Kelly nem volt a csapatnál, az edző Wade Philips az irányító pedig Doug Flutie volt. Flutie irányításával a Bills ’99-ben 10 győzelmet szerzett, és az utolsó meccs előtt már biztos volt a rájátszás szereplés. Mivel a Colts elleni meccsnek nem volt jelentősége, ezért Philips pihentette Flutie-t, és pályára küldte a csere Rod Johnsont.
Johnson kiválóan játszott a Colts ellen, és a teljesítménye gondolkodóba ejtette a vezetőséget. Rövid tanácskozás után pedig úgy döntöttek, Johnson lesz a kezdő a Titans ellen a playoffban. Egyetlen tét nélküli meccsen való jó szereplésért képesek voltak a csereirányítót kezdetni azzal a játékossal szemben, akit láttak egész jól játszani. Meg is lett az eredménye ennek a zseniális döntésnek.
Johnson hatszor lett sackelve és csak 10 jó passza volt egész meccsen. Viszont a védelem kitartott, és miután 16 másodperccel a vége előtt belőttek egy mezőnygólt, amivel 16-15-re átvették a vezetést, úgy tűnt, talán túlélhetik ezt a rossz döntést. De az FG utáni kickoffból a Titans azonnal TD-t szerzett, ennek köszönhetően pedig 22-16-ra kikapott a Bills.
És egészen a tavalyi szezonig ez volt a Bills utolsó playoff szereplése. Ezután a meccs után 17 évig nem jutottak a playoffba, és az egyik legsötétebb korszak köszöntött a szurkolóikra.
2. Cleveland Browns
Ha valaki csak nemrég óta követi az NFL-t, az is tudja, hogy a Browns a liga bohóccsapata. Folyamatos vereségek, rossz draftok, rossz igazolások, rossz döntések. Amihez ez a csapat csak nyúlt az elmúlt években, az biztosan elromlott. Nem volt azonban ez mindig így.
A ’40-es évek végén és az ’50-es években a Browns a legjobb csapat volt. 10 év alatt 10 döntőt is játszottak, aminek a többségét meg is nyerték. Ennek a sikersorozatnak pedig egyértelműen Paul Brown volt az oka. Az edző (akiről egyébként a csapat a nevét is kapta) érintésétől minden arannyá vált, és a csapatnak élvezet volt szurkolni. Csakhogy 1961-ben érkezett az új tulajdonos Art Modell, aki folyamatos vitába keveredett az edzővel. Ennek a viszálynak pedig az lett a vége, hogy Modell kirúgta Brownt. Ezzel pedig elkezdődött a lejtmenet.
Paul Brown távozása után a Borwns még pár évig megmaradt az elit csapatok között, köszönhetően a futó Jim Brown teljesítményének. Csakhogy Modell a futóval is összeveszett, és ennek a vitának az lett az eredménye, hogy ’66-ban Brown visszavonult. A sztárjátékosa nélkül pedig a Browns totálisan szétesett, és egészen 1980-ig kellett várni egy újabb jó szereplésig.
A ’70-es években a Pittsburgh uralta a csoportot, de az új évtizedre a rettegett Steelers elöregedett, és megnyílt a lehetőség a Browns előtt. Ezt a lehetőséget ki is használták, és nemcsak a csoportot nyerték meg, de az első kiemelést is megszerezték. De ez rövid siker volt, hála egy megkérdőjelezhető edzői döntésnek.
A playoffban a Raiders ellen 14-12-es hátrányban voltak, és már csak alig fél perc volt hátra. De ott voltak 14 yardon, és egy mezőnygól elég lett volna a győzelemhez. Csakhogy az edző Sam Rutigliano nem bízott a rúgójában, és egy passzjátékot hívott. Nem kellett volna. INT lett a játék vége, és a Raiders jutott tovább. Ezzel pedig újra elindult a Browns a lejtőn.
A lejtmenetet azonban sikerült megállítani az új edzőnek Marty Schottenheimernek, akinek a vezetésével a Browns újra visszatalált a helyes útra. Azonban hiába uralták a csoportjukat, a playoffban szerencsétlenek voltak. ’85-ben 21-3-as vezetésről kaptak ki a Dolphins ellen. ’86-ban az AFC döntőn John Elway 98 yardos drive-ot vezetett le ellenük az utolsó percekben. ’87-ben a gólvonalon sikerült elveszíteni a labdát, mikor egyenlítésért támadtak. ’88-ban egy negyedik számú irányítóval kellett kiállni a playoffra, mert mindenki sérült volt.
Négy éven keresztül érte őket a balszerencse, amit a szurkolók nehezen viseltek. Elüldözték Schottenheimert, aminek köszönhetően újra elindult a csapat lefelé. Bill Belichick ugyan próbálta ezt a lejtmenetet megállítani, de mikor végre sikerült volna neki, a csapat váratlanul elköltözött Baltimore-ba.
A hirtelen jött költözést a szurkolók nem tudták megállítani, de azt elérték, hogy a Browns örökség a városban maradjon. Ennek köszönhetően pedig ’99-ben sikerült újralapítani a Brownst. Csakhogy ebben az új csapatban nem volt köszönet. ’99 óta csupán kétszer sikerült pozitív szezonnal zárni, és playoffba is csak egyszer tudtak bejutni. Akkor is azonnal kiestek, miután egy 24-7-es harmadik negyedes vezetésről sikerült kikapni Pittsburghben.
A mostani Browns hibát hibára halmoz, és a szurkolók már tényleg eljutottak arra a pontra, hogy már egy 8-8-as szezonnak is úgy tudnának örülni, mintha Super Bowlt nyertek volna.
1. Minnesota Vikings
A Vikingsnak lassan már csak egy olyan szurkoló tud szorítani, aki bírja az italt, és élvezi, ha folyamatosan ütik. Nekik szurkolni ugyanis egyet jelent azzal, hogy elfogadod az állandó csalódást, keserűséget, és megalázottságot. Hogy miért? Huh, hát hol is kezdjem?
A Vikings a ’70-es években az NFL egyik legjobb csapata volt. Olyan nagyszerű játékosok játszottak ebben a csapatban, mint az irányító Fran Tarkenton, a futó Chuck Foreman, a safety Paul Krauss, és a „Purple People Eaters”. Azonban hiába volt ennyi tehetség a csapatban, Super Bowlt nem sikerült nyerni. Pedig volt erre alkalmuk. Négy is.
1969-ben abszolút favoritként szenvedtek vereséget a Chiefstől. ’73-ban Larry Csonka futotta szét őket. Rá egy évre a Steel Curtainbe szaladtak bele. Majd ’76-ban a szintén állandóan elbukó Raiders adta meg nekik a kegyelemdöfést. Négy Super Bowl, négy bukás. Ráadásul mind a négyszer úgy kaptak ki, hogy közük nem volt a meccshez. Az offense konkrétan egyik alkalommal sem volt képes pontot szerezni az első félidőben.
A nagydöntőkön nagyon rosszul játszottak, de nem ez volt a legfájóbb pont a szurkolóknak ebből a korszakból. Nem, a legnagyobb tőrdöfést a ’75-ös Cowboys elleni divíziós meccs adta. Abban az évben a Vikings szárnyalt. Tarkenton élete szezonját futotta, a védelem soha nem látott magasságokba ért, és 12-2-vel az NFC legnagyobb esélyesei voltak. Csakhogy jött Roger Staubach és az első Hail Mary play, aminek köszönhetően a Cowboys nyert 17-14-re. Minden a Vikings mellett szólt abban az évben, egy Hail Mary azonban mindent tönkretett.
A ’80-as évek elején a Vikings nem tudta megismételni a ’70-es csapat eredményeit, és egészen 1987-ig kellett várni, míg a csapat újra Super Bowl közelébe jutott volna. Ezúttal a Vikings totális underdog volt, 8-7-tel éppen csak sikerült bejutni a playoffba, és végig idegenben kellett játszaniuk. A Saintset sikerült is legyőzni, de a 13-2-es 49ers ellen nem sok reményük volt. Mégis sikerült nyerni, ráadásul úgy, hogy végig ők vezettek. A hatalmas 49ers magatehetetlen volt velük szemben.
A 49ers elleni győzelem után hirtelen mindenki elkezdett reménykedni, hogy ezúttal meglehet a Super Bowl. Végülis ha a legyőzhetetlennek hitt 49erst sikerült legyőzni, akkor a Redskins már sétagalopp lesz. Nos, a Redskins keményebb ellenfélnek bizonyult, de még így sem volt veszve semmi. A meccs végén 17-10-es Redskins vezetésnél a Vikings 4&goal szituációra kényszerült. Az irányító Wade Wilson azonban nem esett kétségbe, és megtalálta az üres célpontját a célterületen belül. De az elejtette a labdát. A hosszabbítás elmaradt, és a 49ers verés ellenére a Vikings lemaradt a Super Bowlról.
De semmi gond, a ’90-es évekre a csapat nem vesztette el a hitét, és továbbra is a playoff csapatok közé tartoztak. Csak éppenséggel már a Wild Card körben elvéreztek mindig. Na de jött 1998. Abban az évben a Vikings megszerezte a draftról az elkapó Randy Mosst, aki egyből berobbant a ligába. Részben Mossnak köszönhetően a Vikings offense rekordmennyiségű 556 pontot szerzett (átlag 35 pont meccsenként) és 15-1-es mérleggel a Super Bowl legnagyobb esélyese volt. A Cardinalson gyorsan túl is jutottak, majd jött az NFC döntő és a Falcons.
A Falcons tisztesen helytállt, de a meccs végén kevés esélyt adott volna nekik bárki is. 27-20-ra vezetett a Vikings, és pályára küldték a rúgó Gary Andersont, hogy értékesítsen egy 38 yardos mezőnygólt, amivel gyakorlatilag megnyerték volna a meccset. A döntés teljesen ésszerű volt, Anderson egész szezonban egyszer sem hibázott, majd pont most fog 38 yardról? Ugyan már… Aztán tényleg ez történt. A legmegbízhatóbb lábú rúgó kihagyott egy rutin FG-t, esélyt adva a Falconsnak az egyenlítésre. Meg is lett az egyenlítés, majd hosszabbításban a Falcons meg is nyerte a meccset. A szurkolók pedig nem akarták elhinni, hogy ennyire szerencsétlenek lehetnek.
De semmi gond, majd a következő évben sikerül. Hát nem, akkor ugyanis szembejött velük a Greatest Show on Turf, és hiába szerzett a Vikings 37 pontot, ha a Rams neve mellett 49 volt. De semmi baj, még mindig jó ez az offense, majd a következő évben. De ismételten csak nem. Az NFC döntőn a Giants otthonában a támadók még pályára sem léptek, de már 14 pontos hátrányban voltak. A vége pedig egy megalázó 41-0-s vereség lett.
Jött 2003, amikor a csapat 6-0-val rajtolt, és két év vegetálás után megint lehetet reménykedni abban, hogy ezúttal nem szúrják el. De sikerült. A következő 9 meccsükből hatot buktak. De még ez sem lett volna baj, mert a csoportjuk sem volt erős. A playoffhoz csak annyit kellett volna tenni, hogy az utolsó héten megverik az 1/1-ért „küzdő” Cardinalst. Naná, hogy nem jött össze. 2 perccel a vége előtt még 11 pontos előnyben voltak, de sikerült innen is kikapni.
Ezek után a legtöbb szurkoló már tényleg azt hitte, hogy látott már mindent. De kiderült, hogy a Vikings tudja még ezt fokozni. 2009 NFC döntő a Saints ellen. 28-28 az állás, fél perc van hátra, de semmi gond, mezőnygól távolságban vannak. Amiből azonnal ki is szorulnak hála annak, hogy 12-en voltak a pályán. Majd a következő játékkal sikerül eladni a labdát. Jön a hosszabbítás, a Saints mezőnygólt lő, és megint elmarad a Super Bowl. Aztán 2015 hazai meccs a Seahawks ellen. 10-9-es vendég vezetés, de a meccs lefújása pillanatában van esély egy 27 yardos mezőnygólt értékesíteni. Ezt azért már csak nem hagyják ki. De sikerült.
És ugye ott van a tavalyi eset is. A Saints ellen egyszer az életben az utolsó másodperces hibák jó oldalára kerültek, és végre úgy tűnt, képesek lesznek leszámolni a múlt szellemeivel. Még egy hazai Super Bowl is kinézett nekik. Csak annyi kellett volna hozzá, hogy megverik a csereirányítóval felálló Eaglest. Mi rossz történhetne? Hát mondjuk az, hogy a csereirányító szétszedi a ligaelit védelmet, az offense pedig egy drive-ot leszámítva képtelen bármit is csinálni. Ez történhetne, de azért csak nem lesznek ennyire szerencsétlenek. Hát de.
A Vikings ennek a listának az aranyérmese, és biztos vagyok benne, hogy páran furcsálljátok, hogy a Browns elé helyeztem őket. Nos, ennek egy oka van. A Browns szurkoló nem álltatja magát. Ő pontosan tudja, mit várjon a csapatától. Nem hiszi azt, hogy a csapata Super Bowlt fog nyerni, nem gondolja őket a legjobbnak. A Browns szurkoló nem tud nagyot csalódni.
A Vikings szurkolót azonban folyamatosan átverik. A csapat teljes történelme arról szólt, hogy úgy tűnt, meglesz a Super Bowl, aztán az utolsó pillanatban hirtelen mindig elromlott valami. És mindig mással volt a baj. Hol a támadósor volt képtelen pontot szerezni a legfontosabb meccsen. Hol a védelem kapott egy lehetetlennek tűnő Hail Maryt. Hol a rúgó hagyott ki egy egyszerű mezőnygólt. Hol az elkapó ejtett el egy győzelmet érő labdát. Hol a teljes csapat omlott össze. A Vikings mindig talált módot arra, hogy az utolsó pillanatban elbukjon.
És szerintem az sokkal nagyobb fájdalmat tud okozni, ha elhiszed, hogy valami sikerülhet, de az utolsó pillanatban arcon csapnak. Ezért a Vikings az első. Ezért az ő szurkolóik érdemelnék meg a leginkább, hogy a csapatuk végre Super Bowlt nyerjen.
[/ppp_patron_only]