A New York Jets Robert Saleh mellett tette le a voksát, a 49ers védőkoordinátora váltja Adam Gase-t a csapat élén. Megvan benne minden, ami sikeressé tehet egy franchise-t, Gase után egy ilyen habitusú emberre volt szükség, de ez nem biztos, hogy elég – akár Sam Darnolddal képzelik el a jövőt, akár egy újonccal.
A Jetsnek nem igazán volt szerencséje a főedzőkkel az utóbbi években (évtizedekben?), különösen az elmúlt bő 10 évben. Rex Ryan jól kezdett, a “magunkon kívül mindenkit gyűlölünk és 1000 fokon pörgünk” mentalitással kétszer is AFC-döntőbe jutott a csapat, de ez természetesen nem volt hosszú távon fenntartható. Egyrészt nem lehet éveken keresztül folyamatosan a maximum lángon égni, másrészt ha már nem jönnek az eredmények, akkor az öltözőben lévő rengeteg egó egymás ellen fordul.
Ryan alatt a Jets öltözője lett az egyik legmérgezőbb az egész ligában, a morál a padlón volt, így az új főedző kinevezésénél fontos szempont volt, hogy egy anti-Ryan legyen. Így esett a választás Todd Bowlesra, aki egy higgadt, türelmes, tiszteletreméltó, kulturált szakembernek tűnt. Vele is jól kezdett a Jets, sikerült egy normálisabb öltözői kultúrát kialakítani, de minden más téren leszerepelt főedzőként.
Bowles leváltása után úgy állt a Jets, hogy a rosteren alig volt tehetség, a franchise pedig összességében pont olyan semmilyen és jellegtelen volt, mint a korábbi főedző, viszont Sam Darnold személyében legalább volt egy ígéretes irányító. Hogy ilyen körülmények között miért esett a választás a Dolphins öltözőjét megmérgező, támadókoordinátorként leszereplő Adam Gase-re, azt csak a jóisten tudja, de idén két elvesztegetett év után ismét újjáépítés következik.
Öröm az ürömben, hogy a New York szükségletei eléggé egyértelműnek tűnnek: egy olyan főedzőre van szükség, aki egyrészt karakteres, képes rendbe tenni az öltözőt és a csapatmorált, illetve gerincet adni a franchise-nak, másrészt fel- és be tud építeni egy újonc franchise irányítót (vagy legrosszabb esetben Sam Darnoldot). Robert Saleh az első kitételt maradéktalanul teljesíti, de a másodikat illetően óriásiak a kérdőjelek vele kapcsolatban.
[ppp_patron_only level=”3″ silent=”no”]
A szív és az ész is adott
Saleh az egyik legszimpatikusabb edző az egész ligában, egy csupaszív ember, aki minden egyes tackle-nek úgy örül, mintha Super Bowlt nyert volna. A játékosai imádják, de Bowlesszal ellentétben egy karakteres, tekintélyt parancsoló szakember, aki nemcsak rendbe tud tenni egy öltözőt, de képes motiválni és húzni maga után a játékosait. Gase után ez igazi felüdülés lehet, ráadásul további hozzáadott értéket jelent, hogy nem egy Dan Campbell vagy Jim Caldwell, ő ugyanis a mágnestáblához is ért.
A még mindig csak 41 éves Saleh az edzői pályafutását az egyetemen kezdte, szigorúan a védőoldalon. Az első NFL-es munkáját 2005-ban a Texanstól kapta, ahol 2010-ig dolgozott, mint a védők taktikai felkészítéséért és a linebackerekért felelős egyik személy. Ezután a Seahawkshoz került, ahol szintén a védők taktikai felkészítéséért felelt Pete Carroll, Dan Quinn (helyettes főedző, DL-edző) és Gus Bradley (DC) alatt, majd követte Bradley-t Jacksonville-be a linebackerek edzőjeként.
A Carroll-Quinn-Bradley vonal nagyon erősen érződik is a filozófiáján, az általuk képviselt 4-3 over/under hybrid, Cover-3 Press rendszert honosította meg a 49ersnél, miután 2017-ben Kyle Shanahan kinevezte a csapat védőkoordinátorának. Ez két részre bontható.
A rendszerben a front7 tagjai közül általában öten, a négy védőfalember és egy linebacker áll fel a line of scrimmage-en, ami sokkal inkább hasonlít egy 5-2-re, mint egy egy hagyományos 4-3-ra, illetve a strong safety fellépése esetén 5-3-má alakul. Ez egy könnyen adaptálható rendszer (általában mindenki csak egy lyukért (gap) felelős, ami a lyukak fölötti kontrollra épül és nagyon jó futás ellen, illetve az irányító siettetésében.
A hibridséget az adja, hogy a falemberek egy része egy lyukért (ahogy a 4-3-ban szokás), a másik része pedig két lyukért felel (ahogy a 4-3-as rendszerben szokás), az under/over pedig elsősorban attól függ, hogy hol áll fel a két belső védőfalember. Ezáltal a rendszer nem annyira kiszámítható, elég nagy teret ad az edzőknek az alkalmazkodásra és a támadók összezavarására, praktikusan pedig a box túltöltése és a támadófal széleinek dominálásá a célja.
Ezzel gyakorlatilag bármilyen coverage használható, a Seahawks általában man-to-man vagy cover 3-t hívott (előbbiben alapesetben mindegyik védő egy adott támadóra figyel és emberezik, utóbbiban a secondary három részre osztja a pálya hátsó részét és zónázik). Persze itt tegyük hozzá, hogy például Matt Patricia Cover 1-ével ellentétben Pete Carrollék rendre használtak kreatív blitzeket, megpróbálták elrejteni a sémát stb., tehát lehet egy rendszert úgy agyonhasználni, hogy közben nem lesz kiszámítható.
Ez merőben eltér attól, amit Greg Williams futtatott New Yorkban, Saleh például soha nem fog 8 emberrel blitzelni, ő a védőfal által generált pass rush-ban hisz. Ezért is fektetetett óriási hangsúlyt a védőfalára, illetve effektíve a front7-jére a 49ers: Saleh érkezése után csak az elsőkörben érkezett Solomon Thomas (DT/DE), Reuben Foster (LB) és Nick Bosa (Edge), a harmadikban Fred Warner (LB), a piacról pedig Dee Ford (Edge). Az sem meglepő, hogy Richard Sherman San Franciscóban kötött ki, a rendszerbe ugyanis kellenek az ilyen fizikális, nagydarab cornerek.
Mindemellett Saleh nagyon ügyesen képes kiaknázni a rendelkezésre álló játékosok képességeit, Arik Armstead, DeForest Buckner, Fred Warner és még sokan miatta jutottak a csúcsra, de ez tehetség nélkül nem megy. A 49ers védelme sem 2017-ben, sem 2018-ban nem volt igazán jó, pedig a jelenlegi Jetsénél még így is tehetségesebb volt. Pozitívum, hogy Quinnen Williams személyében van egy nagyon jó belső védőfalembere, illetve CJ Mosley is jó, rájuk lehet építeni, de rajtuk kívül csak a lejáró szerződésű Marcus Maye és Bran Poole képvisel minőségét. Természetesen a védelemre fókuszálva 1-2 év alatt így is rendbe lehet tenni az egységet, a gond ezzel csak az, hogy messze nem ez a prioritás.
Mi lesz a támadósorral?
Mike LaFleur, a 49ers passzjátékért felelős koordinátora (és nem mellesleg a Packers főedző Matt LaFleur öccse) lesz a Jets támadókoordinátora. Ez önmagában egy jó döntés, hisz a fiatalabb LaFleurt nagyon tehetséges szakembernek tartják, aki ráadásul Kyle Shanahantől tanulta a szakmát. Ez a párosítás csodás lett volna Detroitban vagy Atlantában, ahol már van egy kiforrott veterán irányító és egy tehetséges támadósor: Saleh fókuszálhatott volna a védelem rendbetételére, LaFleur pedig szabad kezet kapott volna a támadósorhoz. New Yorkban nem ez a helyzet.
Saleh a legutóbbi nyilatkozatában azt mondta, hogy LaFleurrel rengeteg rejtett potenciált látnak Sam Darnoldban. Még ha ez így is van és nem egy újonc QB-val tervezik a jövőt (bár inkább valószínű, hogy ez csak szokásos edzői duma, hogy Darnoldnak legyen azért csereértéke), akkor sem ideális ez a felállás. A Jets prioritása jelenleg nem lehet a védelem, pedig az lesz: egy védőfelfogású edző ösztönösen a defense-re fókuszál (lásd Mike Zimmert, Brian Florest vagy Matt Patriciát). Zimmer és Patricia még egy olyan veterán és magasan rangsorolt irányítót, mint Matt Stafford vagy Kirk Cousins is képes nehéz helyzetbe hozni azzal, hogy az offense-t alárendelik a saját védelmük érdekeinek, Flores pedig Tua Tagovailoa újonc szezonját keserítette meg azzal, hogy a fiatal QB fejlődését rendelte alá a védelem- és PO-run érdekében.
Egy újonc vagy kiforratlan QB-nak teret kell adni a fejlődésre, olyan környezetet kell teremteni és olyan rendszert futtatni, amelyben tapasztalatot gyűjthet, akklimatizálódhat, tanulhat és önbizalmat szerezhet. Az senkinek sem segít, ha a QB csak ultrakonzervatív rövidpasszokkal kísérletezhet, de azzal is csak akkor, amikor a futók már elfáradtak, ahogy az sem jó, ha túl nagy terhet tesznek a vállukra.
Természetesen elsülhet jól is a dolog, LaFleurban van potenciál, de rutintalan és Saleh sem segíthet ebben. Ez teljesen más, mint amikor egy támadófelfogású főedző vezet egy csapatot, aki minden idejét és az erőforrások nagy részét a támadósorra és az irányítóra fordítja. Emellett az is negatívum, hogy amennyiben LaFleur nagyot villant, akkor 1-2 éven belül elviszi valaki főedzőnek, a pótlás pedig mindig problémás.
Összegzés
A Saleh-LaFleur párost az egyik legpotensebb választásnak tartottam, a Lions, a Falcons, de akár az Eagles is nagyot szakított volna velük. A Jetsbe ellenben jobban illett volna egy támadófelfogású főedző, mint Joe Brady vagy Arthur Smith.
Saleh mellett szól, hogy egy játékosközpontú, intelligens és képzett szakember, aki mindemellett kiváló motivátor – egy tökéletes anti-Gase. Külön pozitívum a vele párban érkező fiatalabb LaFleur, de akár Darnolddal, akár egy újonc irányítóval tervez a Jets, a páros kinevezése mindenképp rizikós. Remek edzők kerültek a nem megfelelő csapathoz. Értékelés: B-.
[/ppp_patron_only]
Bejelentkezés
Legutóbbi hozzászólások