Az NFL MVP átok továbbra is él, hiszen Aaron Rodgers, aki minden bizonnyal meg fogja kapni az idei év legértékesebb játékosának járó díjat, nem jutott be a Super Bowlba. Így továbbra is Kurt Warner az utolsó játékos, aki ugyanabban a szezonban MVP is tudott lenni és a Super Bowlt is meg tudta nyerni – tette mindezt a Rams játékosaként az 1999-es idényben.
Eddig kilenc játékos volt képes erre: Bart Starr (Packers QB, 1966), Terry Bradshaw (Steelers QB, 1978), Mark Moseley (Washington K, 1982), Lawrence Taylor (Giants Edge, 1986), Joe Montana (49ers QB, 1989), Emmitt Smith (Cowboys RB, 1993), Steve Young (49ers QB, 1994), Brett Favre (Packers QB, 1996) és a már említett Warner.
A 20. században tehát egész sokszor sikerült ezt véghez vinni, azonban a 21. században eddig senki sem volt képes egyszerre MVP-nek és aktuális Super Bowl győztesnek mondani magát.
Amatőrök aki nem tudták, hogy Mahomes az átok elkerülése végett vett vissza a tempóból a szezon végére. :)
Meglett volna az, csak a Rozmárnak volt esze és leállította a srácot.
Egyébként erre van valami magyarázat vagy csak sima szerencse?
Tldr: más idők és szerencse. Long: Részben sztem a salary cap magyarázza. Ebből Warner és Favre volt salary cap érában. Favre is pont bevezetés után. Az MVP az erős offenset feltételez. (mínusz az 1 db LT). Cap érában ez még feltételezi, hogy a D nem lesz top erőforrás hiányában. Amúgy Favre o/D 1/1. Warner 1/4 Young 1/6 Montana 1/3. Smith 2/2. Mostanában is előáll top o/D csak ritkábban. A 21 MVP ből 5 Peytoné. Ő notóriusan szenvedett az ergya D /chokejob kombótól. Tibinél volt 3. Abból egy csillió sackes helmet catch game és egy üljön le a kezdő corner meccs akadályozta meg. Rodgers 3 mvp jéből 2 a championship Sundayon állt a földbe.
Ez is majdnem stimmel, de bőven volt olyan, hogy az alapszakasz legjobbja és az alapszakasz legjobb O-ja nem mindig stimmelt, illetve az is előfordult, hogy a D-k is rohattjók voltak az alapszakaszban, aztán mégse. Nyilván van egyfajta pszichéje is egy idő után a dolognak, ami megremegteti az embert, de inkább csak arról van szó, hogy az alapszakasz és a PO részint nem ugyanaz, részint a formaidőzítés sokkal fontosabb szempont, tehát aki a végén indul be, az némi előnyt élvez, aztán ott vannak még a sérülések, mert top formát nehéz fenntartani végig némi kopás nélkül, vagy csak szimplán pechje volt az ipsének, mert a végén dől ki, és akkor itt van jelentősége annak, amint Vidra mond, hogy a szerencse faktor is lényeges.
Ha jobban és alaposabban megnézzük, akkor azt lehet mondani, hogy kiegyensúlyozott csapatok nyerik a gyűrűt, azaz a D és az O aránylag közel azonos szinten vannak tízen belül. Nagyon ritka az, hogy valamelyik csapategység látványosan jobb lenne. Persze van ilyen, de nem tipikus. Erről pár napja egy jót polemizáltunk Pritekkel. Pl. ebben az évszázadban alig négy-öt olyan eset volt, amikor a védelem annyival jobb lett volna, hogy azt lehessen mondani, hogy na, megint a védelmek nyerik a gyűrűt és ha jól emlékszem 2-3 volt, amikor a támadók voltak láthatóan jobbak az alapszakaszban. A fennmaradó esetekben, tehát 20-ból 12-14 alkalommal kiegyensúlyozott csapatok nyertek. De nem törvényszerű, hogy az általában támadó MVP-knek szar D-jük lenne. Mondjuk PManning esetében sem mindig volt így, pl. 2008-ban jobb volt a D, 2009-ben alig rosszabb, csak hát mindenkiben a 2003-2004-es két MVP szezon maradt meg, amikor látványosan szar D jellemezte a Coltsot és innen datálódik a legenda, miszerint PM-nek végig szívnia kellett a D miatt, pedig volt öt olyan szezonja, amikor nem.
Ja, és a lényeg: ha már nyer valamit a sportoló, amiért kigürizte a lelkét, akkor van egy akaratlan megnyugvás, leeresztés, hogy na, ezt elértem és ez már elég a motivációvesztéshez, ami fontos egy következő akadály leküzdéséhez. HOgy párhuzamot mondjak nem mindig jön össze a legjobb egyéni sportolónak a csapatarany, lásd pl. vívók, ahol a megnyert egyéni után nem mindig a friss bajnok a legélesebb kés a fiókban a csapatversenyek során.
Sz*r formaidőzítés.